Marad a forint, cserébe az unió is, nacionalista szólamok ide vagy oda. A nemzetieskedés egyébként sem nagyon ér el Brüsszelig, ha mégis, az ingerküszöböt akkor sem lépi át. Íme egy nagy kérdés: Facebook vagy Twitter?
Mit szólna, ha az egymás torkába harapó balosok az utolsó pillanatban az ön nevét sorsolnák ki közös miniszterelnök-jelöltnek?
Jaj. Időnként valóban elhangzik ez a gondolat.
Mint például a Gyurcsány utáni nagy miniszterelnök-vadászat idején.
A közelmúltban pedig Róna Péter dobta be, szerintem elég szerencsétlenül. Nem tesznek jót nekem az ilyen ötletelések.
Mert?
Mert olyan reakciókat vált ki, amikre nincs szükségem. Meg nem is aktuális a dolog.
Egyszer lehet az?
Egyáltalán nem foglalkozom a kérdéssel.
Ön tüchtigen végzi a dolgát, semmi feltűnősködés, májusban mégis fegyelmezetlenkedett: az Európai Bizottság hivatalos álláspontjának nyilvánosságra hozása előtt három órával saját Twitter-oldalán közölte, hogy Magyarország kikerült a túlzottdeficit-eljárás alól. Büntetés járt e deutschtamásos hirtelenkedéséért. Miért tette?
Három oka volt: egyrészt fokozott várakozást érzékeltem, másrészt a döntés tartalmával akkor már tele volt a magyar sajtó, harmadrészt a bizottságnál újabban határozottan ösztönöznek bennünket a közösségi média használatára. Egyébként az első tweet Tajani biztostól ment ki, az is már a döntés után. Büntetés tehát nem járt, semmilyen következményről nem tudok beszámolni.
Facebookol?
Csak twittelek, a magyar elnökség kezdetét köszöntötte az első bejegyzésem.
Lesz még magyar elnökség?
Miért ne lenne? Félévente váltják egymást a tagállamok, egyszer ismét sorra kerülünk.
Tizenév múlva. Lesz még akkor Európai Unió?
Lesz. Egészen biztos vagyok benne.
A jelenlegi összetételben?
Na, ebben már nem vagyok biztos. A britek, ha most kérdeznék őket, valószínűleg a kilépésre voksolnának. De ilyen népszavazás, ha lesz is, leghamarabb évek múlva, az előnyökről és a költségekről szóló átfogó vitát követően kerül terítékre.
A magyar Országgyűlésben gyakori jobbikos érv: többet fizetünk Brüsszelnek, mint amennyit támogatásként visszakapunk, ráadásul a multik akadálytalanul tarolják le piacainkat, teszik tönkre termelőinket, s etetik a magyart „élelmiszer-ipari hulladékkal”. Amikor Vona Gábor ezzel támadja Orbán Viktort, a miniszterelnök feláll, s megértőn azt mondja: „Egyelőre jobb az EU-ban lenni, mint azon kívül.” Ön hogyan értelmezi a kormányfői állítást?
Egyes tagállami vezetők olykor házi használatra gyártott paneleket hangoztatnak, máskor inkább az unióhoz beszélnek – ezek néha elválnak egymástól. Például a tavalyi francia kampányban szó esett arról, hogy Párizsnak nem kell a schengeni rendszer. Ez nem volt mentes idegengyűlölő felhangoktól, de Brüsszelben nem váltott ki túl nagy visszhangot, s a választás után el is ült a dolog.
Kifelé tartunk az unióból?
Magyarországon sűrűbben hangzanak el kizárólag belföldi használatra szánt mondatok. Ráadásul a politika Európa-szerte arra számít, hogy pár éven belül napirendre kerül az unió alapszerződésének módosítása. Van, aki szuper-központosított EU-t akar, mondván, Brüsszel mindenre rálát, más viszont szélesítené a tagállamok, a régiók, a városok döntéshozatali lehetőségét. E küzdelem előjátékaként is értelmezhetők az EU-kritikus miniszterelnöki megnyilvánulások.
Beszélt ön Orbán Viktorral arról, hogy milyen Európát szeretne?
Nem. Ritkán találkozunk. Inkább miniszterekkel, államtitkárokkal szoktam információt cserélni.
És ők tudják, milyen Európát akar a legelső magyar?
Nem vagyok benne biztos.
Ön volt az utolsó reménysugaram.
Sajnálom. Amúgy nem Orbán az egyetlen szkeptikus uniós vezető: számos közös vonást mutat a Klaus-féle cseh kormányzati mentalitással, valamint a brit konzervatívokkal. Fenntartásaik jelentős része a valóban rosszul működő közös pénzre, az euróra vonatkozik.
Lesz valaha eurója Magyarországnak?
Belátható időn belül nem.
Mennyi az a belátható idő?
Sok mindentől függ. Ezzel együtt ne feledjük: Nagy-Britannia és Dánia kivételével az unió összes tagállama kötelezettséget vállalt az euró bevezetésére.
Határidő nélkül.
Valóban. És a közös fizetőeszköz bevezetéséhez előbb teljesíteni kéne a feltételeket, az alacsony inflációt, deficitet és a többit – ez nem könnyű.
Andor László fél éve még elkeserítőnek látta a helyzetet, a következőkben azonban, érthetően, összeesküvés-elméletek nélkül elmeséli, ki és hogyan nyer a válságon és miért nem lép ki az senki az unióból. Még mi sem.
Orbán bevallottan igényt tart arra, hogy a nemzeti valutánk leértékelésével javítsa a magyar vállalkozások nemzetközi versenyképességét. Ha eurónk lenne, elesne ettől a lehetőségtől. Más kérdés, hogy amíg tele a lakosság devizahitellel, nem gyöngíthető a forint, hiszen azzal kivégeznénk a frankos, eurós adósokat.
Mostanában leértékelés nélkül is gyengül a forint.
Háromszáz körül mozog. A minimumterv, úgy tudni, háromszázharminc.
Erre nézve nincs adatom. De megjegyzem, a külkereskedelmi egyenlegünk így is pozitív.
Mi van az EU-n kívül? Ha egy kormány, akár a mostani, akár egy másik bejelentené, hogy kilépünk, mi várna ránk?
A Lisszaboni Szerződés lehetőséget ad a kilépésre.
Mi történne Magyarországgal?
Nem tudom. Ezt még sosem gondoltam végig.
Nem hiszem.
Irreális forgatókönyv. Egyetlen példa volt, hogy valaki elhagyta az integrációt: Grönland.
Nekünk azonnali összeomlást, ezerforintos eurót, az importalapanyagból dolgozó cégek csődjét hozná a kilépés, vagy menedzselhető, hosszú távon akár kifizetődő alternatívát kínálna?
Sok minden a feje tetejére állna. De miért is lépnénk ki? A ’89-es rendszerváltás egyik fő célja volt az európai integráció, amire az aktív magyar választók nyolcvannégy százaléka igennel szavazott. Ma is elemi érdekünk a tagság, s ha valaki méltánytalanságot tapasztal, az EU-ban minden megvitatható.
Az unió vezető gazdasági erejének, Németországnak meddig lesz türelme finanszírozni a közösség gyöngébbjeit?
Mit is kell úgymond eltűrniük? Egyrészt az eurón folyamatosan rengeteget nyernek a német – meg persze a holland és osztrák és egyéb – exportőrök, hiszen megszűnt az árfolyamkockázatuk. De magán a válságon is nyertek, hiszen Németország nulla százalékért tud hitelt felvenni, viszont öt százalékért adott kölcsön a görögöknek és másoknak.
Vállalva a rizikót.
Azt a rizikót, amiről azt mondogatták maguknak, nincs is, hiszen kizárt, hogy ne kapják vissza a pénzüket. Az euróválság miatt a periférián az égbe szállt a kamatfelár – ezen uszkve negyvenmilliárd eurót nyert Németország. Ami még úgy is elviselhető „áldozatnak” tűnik, hogy mostanság már van arról szó, e hitelek egy részét könnyített formában törleszthetik az adósok, különben semmi esélyük visszatérni a növekedés útjára. Ezzel együtt változtatni kell az unió működésén. Mostanáig úgy ment, hogy amikor zakatolt a gazdaság, korlátlanul áramlott a tőke, a befektetés az unió perifériáira, válság idején viszont menekült onnan. Az a feladat, hogy kiegyensúlyozottabbá tegyük mind a növekedési, mind a válságidőszakot, mérsékeljük az építmény sebezhetőségét, hiszen hajszálon múlt, hogy egyes tagállamok – Görögország, Ciprus – bent tudtak maradni az unióban.
Kell egyáltalán unió? Kell egységes Európa?
Kell. A kontinens népessége stagnál – csak a bevándorlásnak köszönhetően nem csökken -, gazdasági teljesítménye a világ egyes régióihoz képest relatíve visszaesett. A zsugorodó Európa csak egységesen fellépve képes az élmezőnyben maradni.
Leszakadó Európa mellett is létezik még az eredeti uniós cél, miszerint a perifériát – minket – közelebb kéne húzni a centrumhoz?
Nem igaz, hogy Európa leszakadóban van. Más fejlett régiókban is sok a baj. Japán a kilencvenes években végig stagnált, és még most is keresi az unortodox megoldásokat az elrugaszkodásra. Az USA vezető katonai erő, és az is óriási előnye, hogy a dollár világpénz, viszont súlyos egyensúlytalansággal működik, és sem gazdasági, sem szociális értelemben nem tart előbbre, mint a jobb európai országok.
Kína, India, Brazília?
Ezek feltörekvő országok, akik az elmúlt húsz évben ugyan gyorsan nőttek, de gazdaságilag és társadalmilag is mögöttünk vannak.
Az emlegetett Egyesült Államok kilábalt a recesszióból. Európa nem.
Kétségtelen, hogy hamarabb összekapták magukat, mint mi. Kontinensünkön lépésről lépésre zajlott a válságkezelés: sejteni lehetett, hová kell feljutni, s ehhez rendre akkorát léptek az európai vezetők, amekkorát féltétlenül szükséges volt a következő két-három hónapban elkerülni a piaci pánikot. Ez így valóban elégtelen, rendszerszemléletű változás kell, mert reform nélkül mindig újratermelődik az egyensúlytalanság.
Célja még az uniónak, hogy felzárkóztassa a magunkfajta gyöngéket?
Persze, pláne most, hogy az unió fejletlenebb országai a válság előtti nyolc-tíz évben nyert konvergenciát a válság alatt háromszorosan elveszítették.
Vagyis lényegesen távolabb kerültünk a németektől, a britektől, mint 2008-ban voltunk.
Sajnos így igaz. A közös euró a jelenlegi formájában polarizál. A közelmúltban tervbe vett bankunió-fiskális unió-politikai unió menetrend szerint haladva, bízunk benne, teljesíthetőek az EU-val szembeni elvárások. Körvonalazódik az elképzelés, zajlik a vita arról, milyen Európát akarunk, s azt milyen eszközökkel kívánjuk elérni.
Az Európai Bizottság foglalkoztatási és szociális ügyekért felelős biztosaként nyilatkozva ön jó ideje sötét jövőt vázol. „Robbanásveszélyes a helyzet” – mondta tavaly szeptemberben. „Szörnyen elkeserítő helyzetben van Európa” – vélte idén januárban. Felidézte egyebek mellett, hogy nyolcvanmillió szegény él az unióban, hogy tízből kilenc roma a szegénységi küszöb alatt tengődik, hogy egyre nyílik a munkanélküliségi olló Észak- és Dél-Európa között, és hogy 2009 és 2011 között az EU számos országában zuhant a reáljövedelem.
Valóban nehéz.
Mit ért az alatt, hogy robbanásveszélyes a helyzet?
Az elnökünk úgy szokott fogalmazni: azokban az országokban, ahol folyamatos az adósságválság, magas szinten állandósult a munkanélküliség és megszorításra kényszerülnek, szociális vészhelyzet állt elő.
Olyan nincs, hogy egy uniós fiatalnak négy hónapig ne legyen munkája! Ha ön szabolcsi fiatal, távol minden munkalehetőségtől, és “jelezné, hogy dolgozna”, mindenképpen olvasson tovább!
A magyar politika 2010 óta kevesebbet ad a szegényeknek, a spórolt pénzt a középosztályhoz csoportosítja át, bőségesebb fogyasztást és a munkahelyteremtő vállalkozások megerősödését, rajtuk keresztül a gazdaság felpörgését, állami bevételek bővülését várva. Ha bejönne az idea, lenne miből visszaosztani a szegényeknek. Brüsszelnek tetszik ez a gondolatmenet?
Ez a fölfelé újraelosztó politika nincs összhangban az uniós elképzelésekkel. De meg kell jegyezzem: az uniónak e téren nincs kényszerítő eszköze.
Magyarországon javult a foglalkoztatási statisztika, de csupán a nagyszámú közmunkásnak köszönhetően. Ma mindössze 1,8 millió magyar dolgozik a versenyszférában, további bő kétmillió embert az állam és az önkormányzatok foglalkoztatnak.
A statisztikai sztenderd szerint a közmunkások beleszámítanak a foglalkoztatási adatokba, ez van, persze a helyükön kell értékelni a számukat. A kilencvenes évek első felében rengeteg munkahelyet elveszített Magyarország, azóta is ennek isszuk a levét: uniós összevetésben nálunk a legalacsonyabb – Máltával holtversenyben – a foglalkoztatási ráta.
Hogyan tornázható fel az az 1,8? Végül is ez lenne az ön dolga.
Azt kell tenni, amit úgy általában az unióban. A recesszióból való kilábalás közepette enyhíteni a munkanélküliséget komplikált feladat, amit az USA döntően úgy oldott meg, hogy a kereslet bővítésével hónapról hónapra száz-kétszáz-háromszázezerrel növelte munkahelyeinek számát. Európa számára is ez a járható út.
A keresletnövelés ugye azt jelenti, hogy több pénzt hagynak a polgároknál, így többet költ a nép. Ami viszont növeli a sokat átkozott eladósodottságot.
Nem feltétlenül. Lehet másképpen is élénkíteni. Például úgy, hogy a vállalkozások emelik a dolgozóik bérét.
„Az osztható el, amit megtermelünk” – mondaná Kádár elvtárs.
A legerősebb országok hatalmas többletet halmoztak föl. Abból lehet bért emelni, elsősorban az alacsonykeresetűekét. Németországban is van sok dolgozó szegény, ráadásul nincs náluk minimálbér – legyen! És ha lesz, annak hatása a fogyasztáson keresztül elér Magyarországra is. Az pedig még jobb, ha a magyarországi vállalataikban, például a kecskeméti Mercedes-gyárban is emelnek.
Ennyiből állna legyűrni a munkanélküliséget?
Ennyiből is. Újabban az ifjúsági munkanélküliség leküzdésére is komoly erőt összpontosítunk. Eddig csak beszéltek róla, most teszünk is. Ausztriában, Hollandiában, Luxemburgban tartósan tíz százalék alatt tartható az ifjúsági munkanélküliség, abszurd, hogy az unió más országaiban ez harminc-negyven százalék. Most limitet húzunk: nem fordulhat elő, hogy huszonöt év alatti uniós polgár négy hónapnál hosszabb ideig munka nélkül maradjon. Hamarosan pénz is lesz a programra.
Amiből lehet patyomkin munkahelyeket teremteni, de ha igazából nincs rájuk szükség, amint elfogy az a sok pénz, a fiatalok utcára kerülnek.
Gondoskodunk róla, hogy a legrosszabb helyzetben lévőkre szánt forrás ne apadjon el: e célra hagyományosan van tagállami hozzájárulás, létezik az ifjúsági szociális alap, és most friss kezdeményezésként hatmilliárd eurót fordítunk azokra a régiókra, ahol huszonöt százalék fölötti az ifjúsági munkanélküliség.
Hány magyar régió fér bele ebbe?
Az ifjúsági munkanélküliség hazai átlaga huszonnyolc százalék – a hét magyar régióból négy áll huszonöt százalék fölött. Hatalmas költséggel jár, hogy ezek a fiatalok nem dolgoznak, elkallódnak, betegek lesznek, esetleg bűnözők, elvándorlók.
Kikerül a szabolcsi fiatal az oktatásból, közel s távol sehol egy munkahely. Mit csináljon?
Jelzi, hogy dolgozna, a foglalkoztatási szolgálat pedig vele együttműködve négy hónapon belül munkahelyet, gyakornoki állást vagy továbbtanulási lehetőséget, képzési programot biztosít neki.
Most sem értem, hogyan teremne pusztán a pénztől értelmes munka egy lepusztult régióban. Lehet persze, mondjuk, turista információs központokat építeni nyolc recepcióssal, nulla érdeklődővel, de annak semmi haszna.
Nincs egyenmegoldás, mindenütt alkalmazkodni kell a helyi adottságokhoz. A program részben a német duális képzést veszi alapul: a fiatalok egy része még tanulóként kapcsolatba kerül munkáltatókkal, munkatapasztalatot szerez, így könnyebb lesz az elhelyezkedés.
Az idén végzettek hány százalékát éri el a program?
Mivel négy hónapban limitáljuk a munkanélküli időszakot, mindenkit el kell érjen.
Két-három éven belül mennyire szorítható le a mostani huszonnyolc százalék?
Addigra kontinensszerte minimum a harmadával kevesebb lesz a fiatal munkanélküli. Magyarországon további két részterületen is haladni kéne: a nők foglalkoztatásában, valamint – Szlovákiával és Romániával közösen – a mélyszegénységgel súlyosbított cigány munkanélküliségben. Utóbbi regionális kérdés is, és felveti: vagy lemondunk egész kistérségekről, s a közfoglalkoztatást tekintjük ott az egyetlen megoldásnak, vagy megpróbáljuk a lehetetlent, s igyekszünk átvezetni a közfoglalkoztatottakat a normál gazdaságba.
Térjünk vissza kormányunk uniókritikusságára. Brüsszelben téma a magyar belpolitika?
Hullámzóan. 2011 vége és 2012 eleje kemény időszak volt, nap mint nap terítékre kerültünk. Aztán a múlt év második felében alig esett szó rólunk, hiszen a korábban vitát generáló kérdésekben – jegybanki és igazságszolgáltatási függetlenség, túlzottdeficit-eljárás, satöbbi – történtek magyar korrekciók. Ezt a bizottság elismerte, sőt örömmel nyugtázta, hiszen van elég dolga Magyarországon kívül is. Idén áprilisban és júliusban, a negyedik alkotmánymódosítás miatt megint politikai érdeklődés tárgya lett hazánk, elsősorban az Európai Parlamentben – ennek végjátéka volt ugye a Tavares-jelentés, amire természetesen a bizottság is odafigyelt.
Brüsszelből nézve nem állunk rosszul: kikerültünk a túlzottdeficit-eljárás alól, alacsony a hiány, az infláció, már nyugati elemzők szerint is jelentősen nőni fog jövőre a gazdaság, emelkedik a reálkereset.
Fontos, hogy…
…szülessenek rólunk ilyen pozitív hírek, és ne abban merüljön ki az országimázs, hogy a hatalom visszametszi a demokráciát, becsmérli az uniót, virul a rasszizmus. Persze az alkotmányosság korlátozásáról szóló fenntartásokat…
önmagában nem fogja gyöngíteni, ha jól alakul a költségvetési hiány.
A cohn-bendites utálkozások tekinthetők általános uniós véleménynek Magyarországról és a kormányról?
Cohn-Bendit megítélése odakint nem ugyanaz, mint a hazai sajtó egy részében.
Fordítok: nem befüvezett liberálisnak tartják, hanem mértékadó politikusnak.
Úgy valahogy. Mutatja ezt az is, hogy a közelmúltban közös föderalista röpiratot adott ki a vitathatatlanul elismert Guy Verhofstadttal. Cohn-Bendit nem egyszerűen színes egyéniség, hanem az Európai Parlament egyik legmarkánsabb szónoka. Oda kell rá figyelni, aztán vagy egyetértünk vele, vagy nem.
Érdekli egyáltalán a brüsszelieket a magyarországi „demokratikus deficit”?
A bizottság tagjainak felelősségük eljárni a kompetenciájukba tartozó kérdésekben. Legalábbis abban, amire van uniós jog. Ahol nincs, ott szükség esetén marad a véleményformálás, aminek politikai értelemben van súlya, képes némi nyomást gyakorolni, de eljárni nem tud. Mindent nem oldhat meg helyettünk az unió.
