Ötven éve, 1975 tavaszán mutatták be a Gyalog galoppot. Ahogy az erről megemlékező cikkünkben írtuk: „A világ legviccesebb filmje igazából a Gyalog galopp. Annak ellenére erre szavazunk, hogy alkotói, a Monty Python csoport tagjai néhány évvel később elkészítették a világ második, kevésbé elfogult vélemények szerint a harmadik legviccesebb filmjét, a Brian életét. Ennél tovább nem számolnánk. «Háromig számolj, és ameddig számolsz, az háromig legyen.» De ezzel már vissza is tértünk a Gyalog galopphoz.”
Jogos kérdés, hogy azért gondoljuk-e a Gyalog galoppot a világ legviccesebb filmjének, mert gyerekként megszerettük, és nem vagyunk hajlandók megtagadni tizenkét éves önmagunkat. Nem. A Gyalog-galopp bemutatásának ötvenedik évfordulóján újranézve is éppen olyan vicces, mint emlékeztünk.
Júniusban megénekeltük, hogy miért fontos az egyaránt 50 éves A cápa és a Nashville. „Talán igaza van Jim Hoberman filmkritikusnak, aki A cápát és a Nashville-t különbségeik ellenére egyaránt katasztrófafilmnek látja. Végül is mindkettő arról szól, hogyan zilálja szét a kisebb és nagyobb amerikai közösségeket valamilyen fenyegető, ismeretlen erő.”
A sokk és az erőszak viszont egyik esetben sem a történet végpontja: A cápában a hősies kisemberek erőfeszítése, a Nashville-ben az átlagpolgár közönye lendít túl bennünket a »katasztrófán«.
Nem mehettünk el az idén 40 éves Vissza a jövőbe mellett sem, amit talán minden filmkedvelő látott már egyszer. Egyszerre aktuális és örök érvényű, újítása éppen a nosztalgián keresztül ragadható meg. És hogy mit taníthat a Vissza a jövőbe a mai Hollywoodnak?
Ahogy írtuk:
Fantáziadús alapötletetekből ma sincs hiány, a technológiai korlátok pedig nyilván sokkal kevésbé szabnak határt a képzeletnek, mint korábban bármikor. A Vissza a jövőbe viszont végső soron a család története: férj és feleség, szülők és gyerekek, fiatalok és idősek kibékülésének egyszerre intim és nagyszabású története. Zemeckis és Gale nemcsak az ötvenes évek rajzfilmjeihez meg tévés kísértettörténeteihez nyúlt vissza, hanem a hollywoodi családi melodrámák szép örökségéhez is. „Ahová mi megyünk, ott nincs szükség utakra” – de nagy szükség lenne erre a hagyományra.
30 éve mutatták be a Desperado című filmet, amely a rendezőjét, Robert Rodriguezt a nagy hollywoodi akciófilmesek közé emelte. És persze jobban megismertette a világgal Antonio Banderast, a szótlan, de halálos mexikóit, aki bosszút fogadva hagyja maga után a holttesteket. Salma Hayeket pedig először láttuk fontos szerepben.
Rodriguez nevetségesen eltúlozza az akciót, miközben egyik legjobb barátját, kedvenc alkotótársát, Tarantinót idézi a rengeteg erőszakkal. Az egész Desperado egy hatalmas, vérbő túlzás, de mindenképp tankönyvi példa arról, hogyan lehet kevés pénzből, nagy lelkesedéssel a bosszútörténetet mítosszá, a golyózáport latin tánccá formálni. Nem árt ugyanakkor, ha van hozzá egy Banderas-Hayek páros.
Hányszor múlt ki a rockzene? – tettük fel a fontos kérdést szeptemberben a Majdnem híres 25. évfordulóján. Itt a válasz:
Egyszer a hetvenes évek közepén, amikor görcsösen próbáltak befutni az olyan, mélységesen középszerű zenekarok, mint amilyenről a Majdnem híres szól. Másodszor az ezredforduló környékén, amikor a Majdnem híres készült. Cameron Crowe önéletrajzi ihletésű filmjére 2000. szeptemberi bemutatása óta a nosztalgia újabb rétegei rakódtak.
Szintén 25 éve ragadt egy lakatlan szigeten Tom Hanks a Számkivetett című filmben. Mindannyiunk fejében megvan a jelenet, amikor a szigeten lévő egyetlen társa, Wilson, a röplabda menthetetlenül elsodródik Chucktól a tengerben. És talán mindannyian meg is sirattuk.
Tom Hanks lenyűgöző alakítása segíti át a nézőt a 2 és fél órás játékidőn, hogy előbb lélegzet-visszafojtva szurkoljunk Chuck túléléséért a repülőn, többedik nézésre pedig feltérképezzük a színész játékának addig kevésbé figyelt aspektusait. Hajlunk arra, hogy az Oscar-jelölése nem a fogyásának és nem is a szigetes jeleneteinek szólt, hanem annak az utolsó 30 percnek, amit Hanks produkált Chuck hazatérése után. Helen Hunttal közös utolsó jeleneteikre szívesen emlékszünk, még úgy is, hogy csak leginkább egy Demjén-sláger egyik sora jut eszünkbe, miközben figyelünk: A szívem majdnem megszakad.
A kilencvenes években készült néhány nagyon fontos akciófilm Hollywoodban, ezek közül is kiemelkedik az idén 30 éves Szemtől szemben, amelyben a nyomozó Al Pacino üldözi az elkaphatatlan bankrablót, Robert De Nirót.
A Szemtől szemben príma film lett volna a korszak más férfisztárjaival, például Richard Gere-rel és Sean Penn-nel, vagy Tommy Lee Jonesszal és Gary Oldmannel is. Pacino és De Niro kivételes presztízse viszont már-már mitikussá emelte a történetet: a rivalizálás, a gladiátorharc filmen belül és filmen kívül is jelentőséget nyert. Nem csoda, hogy egyikük sem kapott ennyire testhez álló szerepet és nem is nyújtott ilyen fajsúlyos alakítást azóta sem.
Mel Gibson a nyolcvanas és kilencvenes évek jelentős részét akciófilmekben szerepléssel töltötte, na meg saját életének és nimbuszának szisztematikus lerombolásával. Ám 25 évvel ezelőtt még szerepet vállalt a Mi kell a nőnek? című vígjátékban, ahol megmutatta, a komikus szerepben is kitűnően helyt áll. De a film is?
Természetesen 2000-ben még senki nem láthatta előre, micsoda rengések rázzák meg majd a filmipart 2017-ben, amikor sorra derültek ki a női művészeket ért zaklatási ügyek a szakmában. De épp ennek a tudásnak a birtokában válik a Mi kell a nőnek? igazán érdekes korlenyomattá. Ez a film ugyanis pontosan arra világít rá, hogy a kilencvenes és a kétezres évek határán és az azt követő évtizedben is mennyire természetes, elfogadott tény volt, hogy a nők egyszerűen függenek a férfiaktól, ha a karrierjükről van szó.
