„Bár Franz Kafka életének nagy részét Prágában töltötte, a cseh fővárosban sem múzeum, sem kéziratait őrző gyűjtemény nem található” – ismertette az abszurd helyzetet a cseh közmédia nemzetközi hírportálja 2002-ben, egy cikkben kitérve arra, hogy Prágában mindössze egy tér, továbbá egy szerény galéria, két könyvesbolt és egy kis Kafka-könyvtár őrzi az író emlékét – nem számítva, hogy a Kafka-turizmus már akkor fontos eleme volt a prágai idegenforgalomnak.
Annak azonban, aki az elmúlt pár évben megfordult a cseh fővárosban, mi sem állhatna távolabb a valóságtól: Prága turisták benépesítette belvárosában egymást érik a Kafka-emlékművek, szobrok és emlékhelyek. Van már rendes Kafka-múzeum is, sőt, tematikus Kafka-sétára is befizethetünk, melynek keretében két-három óra alatt végigjárhatjuk az író életének legfontosabb prágai helyszíneit, a szülőházától kezdve egészen a sírjáig.
Ha pedig körbenézünk a Kafka-múzeum boltjában, hűtőmágnestől noteszig bármit kaphatunk az író arcképével díszítve (igaz, ezek már évtizedek óta állandó kellékei a prágai szuvenírboltoknak). Mára Kafka lett Prága legismertebb arca, és ez az író halálának századik évfordulója alkalmával fokozottan igaz, bárhol beleütközhetünk a jól ismert portréjába. Franz Kafka ugyanakkor német anyanyelvű, zsidó családból származott, műveit németül írta, és bár beszélt csehül is, számára a német-zsidó identitás volt igazán meghatározó. Ez utóbbi miatt inkább érezte magát otthon a Habsburg Monarchiában, semmint a független Csehszlovákiában, melyben élete utolsó hat évét töltötte: életrajzírói szerint a monarchiát egyszerűen biztonságosabbnak hitte a nagy számú prágai zsidóság számára (ebben utólag igaza is lett).
Látható tehát, hogy meglehetősen bonyolult a cseh irodalom, illetve Prága és Franz Kafka viszonya. De mielőtt megnéznénk, hogyan alakult az író csehországi megítélése és hogyan kapcsolódik Prágához, muszáj kitérni arra is, hogyan lett az életében jószerével ismeretlen Kafkából pár évtized leforgása alatt a világirodalom egyik legismertebb brandje.
Posztumusz kettős élet
Franz Kafka 40 éves korában halt meg tuberkulózisban, amikor még művei nagy része kiadatlanul hevert a fiókjában, és jól ismert a tény, hogy ha rajta múlott volna, ott is maradnak. Egész pontosan azt kérte barátjától, Max Brodtól, hogy égesse el őket, ő viszont szerencsére nem engedelmeskedett, és Kafka halála után megjelenhettek ma már klasszikusnak számító regényei: A per, A kastély és az Amerika. Néhány írása – így legismertebb műve, Az átváltozás című kisregény – ugyan megjelent folyóiratokban még az író életében, de akkor nagy feltűnést nem keltettek.
Halála után viszont gyorsan nőtt Kafka népszerűsége, és a háború után már elismert szerzőnek számított nyugaton. Azért kell hangsúlyozni a nyugatot, mert a szocialista táborban az író megítélése korántsem volt ilyen pozitív, sőt, a sztálinista időszakban a hatalom számára kifejezetten kényelmetlen volt, és később is jóval visszafogottabban ítélték meg, noha tiltani azért nem tiltották. Az 1980-as évektől kezdve Kafka neve és művei egyre inkább bekerültek a populáris kultúrába, legyen szó zenéről, filmről, színházról vagy képzőművészetről: számos művét filmre vagy színpadra alkalmazták, munkássága olyan zenekarokat ihletett meg, mint a Joy Division és a Cure, sőt, egy kultikus skót posztpunk zenekar egyenesen A per főhőséről, Josef K-ról nevezte el magát. Kafka életéről is készültek filmek, sőt, jelenleg is forog egy Agnieszka Holland rendezésében, melyet jövőre mutatnak majd be, egy életrajzi sorozatot pedig idén tavasszal tűzött műsorra a német közszolgálati televízió.
Elidegenedést, szorongást és persze az embertelen, bürokratikus rendszereknek való kiszolgáltatottságot tükröző írásai megelőzték a korukat, és kis túlzással az elmúlt évtizedek legtöbb nagy írójára hatással voltak, Camus-től Márquezen át Borgesig. Az egyik legnépszerűbb élő regényíró, Haruki Murakami egyenesen egyik regénye címébe is belecsempészte Kafkát.
A világirodalomban csak nagyon kevés szerző mondhatja el magáról, hogy ilyen posztumusz »kettős életet« él, mint Kafka. Talán Shakespeare töretlen hatása hasonlítható leginkább az övéhez. Ezeknek az íróknak a művei látszólag nem öregszenek; az olvasók minden új generációja késztetést érez arra, hogy újra és újra tanulmányozza őket
– írta róla német életrajzírója, Reiner Stach. A nevéből képzett „kafkai” jelzőhöz jelentőségében talán csak az „orwelli” hasonlítható, mindkettőt elég gyakran használjuk manapság (ez nem sok jót mond el a világunkról).
Josef K kontra Švejk
Magától értetődő tehát, ha a világirodalom egyik legismertebb brandjét Prága a magáénak érzi, valahogy úgy, ahogy Dublin James Joyce-t. De hogy a csehek mit tudnak vele kezdeni, az megint más kérdés. Franz Kafka egész életét Prágában élte le (leszámítva utazásait vagy gyógykezeléseit), itt járt iskolába és egyetemre, illetve itt dolgozott lelkiismeretes hivatalnokként, és itt írta esténként halhatatlanná vált műveit is. Azonban az egyik barátnőjének, Milena Jesenskának írt levelein kívül nem maradt fenn tőle semmi más, amit cseh nyelven írt volna.
Franz Kafkát sokkal inkább hozzák összefüggésbe Csehországgal a világban, mint magában a Cseh Köztársaságban. Utóbbi szereti és tiszteli őt, de csak távolságtartóan
– írta róla tíz évvel ezelőtt Dan Hruby prágai újságíró, és ez a furcsa helyzet azóta se nagyon változott. Míg a csehek inkább azonosítják Prágával Kafkát, addig külföldön sokan hivatkoznak rá cseh íróként. Kafka nincs ezzel egyedül: prágai volt Rainer Maria Rilke vagy „a száguldó riporter”, Egon Erwin Kisch is, akik szintén német nyelven írtak. Csehországnak azonban bonyolult a kapcsolata a német örökségével: kezdve onnantól, hogy sokáig a Habsburg Birodalom részeként alárendelve volt Ausztriának, majd a függetlenné válást követően a müncheni egyezmény és az azt követő kegyetlen német megszállás tovább mélyítette az ellentéteket. A háború után a Benes-dekrétumok alapján körülbelül 3 millió németet telepítettek ki az országból, gyakran erőszakos körülmények között, és ez a kommunizmus évtizedei alatt tabutémának számított, sőt, még ma is érzékeny kérdés. Ez kétségtelenül nem könnyíti meg Kafka „befogadását” sem.
Továbbá a modernizmus irányzata is francia közvetítéssel érkezett Csehszlovákiába a két világháború közötti időszakban, míg a német expresszionisták (akik közé Kafkát is sorolták) jószerével ismeretlen maradtak. És nem mellékes az a már említett tény sem, hogy a kommunista Csehszlovákiában a burzsoá dekadencia képviselőjének tartott Kafka örökségét marginalizálták, melyhez hozzájárult az is, hogy A per vagy A kastély a művek születésekor még abszurdnak ható bürokratikus társadalmait az ötvenes években sokan megvalósulni látták a sztálinista diktatúra képében. Kafka jelentőségét mutatja, hogy amikor 1963-ban Liblicén konferenciát rendeztek az író örökségéről, azt ma már egyenesen a csehszlovákiai liberalizáció kezdetének tartják, melytől egyenes út vezetett a prágai tavaszig. Kafka ezután sem került az irodalmi mainstreambe Csehszlovákiában, a prágai kötődését se hangsúlyozták (egy 1989-es New York Times-cikk szerint nem is lehetett kapni a város könyvesboltjaiban a műveit), de legalább már lazult a merev marxista álláspont a munkásságával kapcsolatban, a rendszerváltás után pedig ha lassan is, de Kafka a helyére került Csehországban is.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy kiemelten népszerű lenne a cseh olvasók körében, ellentétben Kafka olyan kortársaival, mint Karel Čapek vagy Jaroslav Hašek, akik cseh nyelven alkottak, vagy a későbbi nemzedékből Milan Kundera, illetve a Prágához szintén ezer szállal kötődő Bohumil Hrabal, akinek törzshelye, az Aranytigris az egyik legnépszerűbb prágai kocsma a turisták körében. Ezekkel az írókkal ellentétben Kafka sosem arról a cseh valóságról írt, amelyben élt: művei szereplői ugyan nevük alapján lehetnének csehek is, de nem derül ki, melyik városban vagy országban járunk. Ez nagyban hozzájárul a vonzerejéhez is, hiszen nem korlátozódik semmilyen országra vagy kultúrára, sem térben, sem időben nem köti semmi a valósághoz.
Pedig ismerői szerint Kafka műveit egyértelműen a korabeli Prága ihlette:
Elbeszélő írásaiban nem fogalmazza meg kifejezetten Prága jelenlétét, de természetesen minden művében meghatározatlanul jelen van a háttérben. Nagyon is érzékelhetjük a prágai atmoszférát, a sikátorokat, a zűrzavart, a kuszaságot, a nevezetességek történetét és a város hátterét
– mondta Leon Yudkin, a zsidó irodalom professzora.
Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy Hašek legismertebb műve, a Švejk, a derék katona, illetve Kafka munkássága egyáltalán nem is állnak olyan messze egymástól, hiszen mindketten első kézből látták Közép-Európa fokozatos hanyatlását, és azt, ahogy a Monarchia a háború után eltűnik. A két prágai szerzőt tapasztalataik arra késztették, hogy az abszurd humor szemüvegén keresztül tekintsenek a világra, noha Kafka humora jóval kevésbé direkt, mint Hašeké.
Lényegében A per és Švejk, a derék katona két különböző túlélési stratégiát képviselnek az instabilitással és az akkori Európa robbanásveszélyes lehetőségeivel szemben. A perben az elidegenedés és a zavarodottság nagyrészt magából a főhősből fakad, Josef K. végzetes egója és az abszurd helyzet elfogadása által; Švejk ezzel szemben már a kezdetektől nem fogadja el a szabályokat – és nem csupán állítólagos ostobasága miatt
– olvasható egy másik értelmezés Zachary Macholztól.
Sörözött-e Kafka az U Flekuban?
Hogyan tekintett akkor Kafka Prágára? Hiszen már önmagában az abszurd, hogy az író ilyen nyomasztó és fojtogató helynek láthatta a ma már Európa egyik legnépszerűbb turistacélpontjaként ismert cseh fővárost, és ezt a kontrasztot ragadta meg a Guardian szerzője is, aki nemrég végigjárt egy ilyen tematikus Kafka-sétát: „Kafkát lehetetlen elképzelni ebben a vibráló, gondtalan miliőben” – írta.
Tény azonban, hogy Kafka Prágájának egész más volt a hangulata: a századforduló Prágája is nemzetközi és multikulturális város volt, de egész más értelemben, mint a mostani. Az is nyüzsgő, forgalmas központ szerepét töltötte be, ahol akár ugyanabban a kávézóban ülhetett Albert Einstein, Franz Werfel és persze Kafka is. Kafka Prágája azonban kapott egy gyógyíthatatlan sebet, amikor 1897 és 1905 között az addigi legátfogóbb városrendezési terv keretében lerombolták a régi zsidó gettót, melyhez Kafka gyerekkora is kötődött. Csaknem húszezer embert költöztettek el a zsúfolt, egészségtelennek minősített környékről, mely átadta a helyét egy új körútnak, a ma elegáns bevásárlóutcaként ismert Pařížskának.
A Kafka Múzeum (mely a Moldva folyó jobb partján található, közel a Várhoz) egyik legfontosabb célja, hogy rekonstruálja a századfordulós Prágát – a valódit ugyanúgy, mint azt is, amely csak Kafka fejében létezett. Vannak, akik szerint A per névtelen katedrálisa maga a Szent Vitus székesegyház, vagy ugyanannak a regénynek az utolsó fejezetében Josef K. a prágai óvárosból sétál át a Károly-hídon keresztül a Kisoldal (Malá Strana) nevű városrészbe, és így tovább, de ettől még A per nem Prágában játszódik.
Kafka fikciójában a módszer sokkal összetettebb: Prágát képzeletbeli topográfiává alakítja át. A város hátrébb húzódik, és többé nem ismerhető fel épületeiről, hídjairól és műemlékeiről
– olvasható a Kafka múzeum honlapján. A 2005-ben alapított múzeum életrajzi kiállítása is nemcsak az író életének legfontosabb részleteit mutatja be, de korabeli filmfelvételek alapján vetít egy kisfilmet a 20. század első negyedének Prágájáról. A város nevezetességei már szinte mind jelen vannak, felismerhetők a Károly-hídtól kezdve a csillagászati óráig, de valahogy egész más karaktere van Prágának, mint ma. Hát ha még a gettó Kafka által megénekelt sötét zugait, a titokzatos utcácskáit, vakablakait, mocskos udvarait is odaképzeljük!
A gettóval együtt elbontották Kafka szülőházát is, de egy emelettel magasabb házat építettek a helyére, részben a ház eredeti formája alapján, és az eredeti kapualjat is magába foglalja. Ez a Kafka-ház, melynek sarkát ma már emléktábla díszíti, és innen szoktak indulni általában a Kafka-séták is. Mivel Kafka életének szinte minden fontos emléke itt van az óvárosban, gyalogszerrel bejárható, a sírját leszámítva: ez a žižkovi új zsidó temetőben van, mely az író élete nagy részében még a város határain túl volt. Žižkovot azonban 1922-ben, Kafka halála előtt két évvel, sok más mai kerülettel együtt Prágához csatolták, ma pedig már ez is egy belső kerületnek számít, amely pár metrómegállóra van csak az óvárostól.
Minden más azonban ott van a régi belvárosban, nem egy közülük a legfelkapottabb helyeken: így az úgynevezett Perc-ház (Dum U Minuty), egy sgraffitókkal díszített reneszánsz ház a Csillagászati óra közvetlen közelében, ahol a Kafka család élt pár évig az író gyerekkorában; aztán az Arany utcácska színpompás házikói a Várban, ezek egyikében lakott a felnőtt Kafka egy időben (ez már csak belépő ellenében látogatható); vagy az épp nemrég újranyitott és felújított, pazar szecessziós szálloda, a Grand Hotel Europe a Vencel téren, ami a század elején a prágai értelmiség találkozóhelye volt, így Kafka is tartott is felolvasásokat.
Ezeken kívül is járó távolságra van egymástól minden egyéb: Kafka iskolái, munkahelye, egyéb lakásai, a zsinagóga, ahová járt; a kávéházak, amiket előszeretettel látogatott. És ugyancsak ott vannak egymás közelében az utólag létesített Kafka-emlékhelyek: a már említett múzeum, aztán Jaroslav Róna 21 éve felavatott szobra a Dusní utcában (ezen Kafka egy öltönyös, arctalan férfialak nyakában ül), no meg az éppen tíz évvel ezelőtt felavatott Kafka-fej, a legismertebb kortárs cseh szobrász, a bizarr köztéri alkotásairól ismert David Černý alkotása. A 42 rozsdamentes acélból készült, külön-külön mozgó rétegből álló szobor már a saját jogán is Prága egyik friss nevezetessége lett, amit tömegek szuggerálnak hosszú percekig, várva, hogy megmoccanjon. Egész biztosan, hogy sokan vannak köztük, akik egy sort se olvastak Franz Kafkától.
