Mennyire kedves dolog levágni a hüvelykujjadat, ha a férjed azt szeretné megenni?

Jorgosz Lánthimosz remekül ért a színészvezetéshez. Vagy inkább a színészek megvezetéséhez: rávette Emma Stone-t, Willem Defoe-t és más Oscar-díjas és Oscar-közeli filmsztárokat, hogy szerepet vállaljanak a közel háromórás, három különálló történetet mesélő antológiafilmjében, amelynek darabjai az érzelmi szadizmus változatairól szólnak – igen ellenszenves és öntetszelgő modorban. Hogyan győzte meg őket? Zsarolással? A jelentős művészi teljesítmény ígéretével? Simán azzal, hogy jó fej? Pénzzel biztosan nem, mert Hollywoodban az ilyesmiért a szakszervezeti minimumot adják. Úgynevezett „szerelemprojekt”, hogy hasonlóan irritáló szót használjunk, mint amilyen a film.

A kegyelem fajtái természetesen nem úgy idegesítő, mint a félkegyelmű Netflix-vígjátékok és a játszótéri kivagyiskodást feldolgozó szuperhősfilmek. Ez inkább az az eset, amikor a művész egója kontrollálatlanul nagyra nő, és kitakar mindent a képen. A történet úgy szól, hogy Lánthimosz az ezredforduló után a görög művészfilmbe adaptálta Michael Haneke kegyetlen szatíráinak emberundorát. Az erkölcsi érzéküket vesztett és bűnös osztályhelyzetükbe (közép-felsőközép) zárt, lelki beteg szerencsétlenek tanmeséit. Ám Hanekének a film médiumát illető, ravasz és éles kritikáját – vagyis, hogy részben a mozgókép általi közvetítettség tesz bennünket ilyen végletesen nyomorulttá – nem volt kedve kölcsönvenni és újrafogalmazni.

Lánthimosz nem formákkal kísérletezik, hanem témákat variál.

Az elidegenedés nagy modernista témája foglalkoztatja, és nemigen zavarja őt, hogy az elidegenedést Antonioni, Bergman, Bresson és valahány név a modern művészfilmes ábécében, nem is beszélve közvetlen elődjéről, Hanekéről, már annyira csontig rágták, mint A kegyelem fajtái egyik szereplője (a kutya vagy a férj) Emma Stone valamely alakmásának hüvelykujját egy sokkolónak szánt jelenetben.

Biztosan a kitartásának is köszönhető, hogy a görög rendező nemzetközi fesztiválsikerei után angol és amerikai produkciókra kapott felkérést. Ott aztán elidegenedett figurái és elidegenítő történetei meglehetősen divatossá váltak.

Milyenek is az angolul beszélő Lánthimosz-filmek karakterei? Mindenki furcsán, bizarrul, kiszámíthatatlanul viselkedik. Faarccal néznek maguk elé és motyognak értelmetlenségeket.

Hosszan mesélik neked az álmukat, ami úgy az életben, mint a filmművészetben az egyik legidegesítőbb cselekvés, de még ez is jobb, mint amit a következő percben tesznek, hogy keresztüllőnek sörétes puskával, vagy terepjárójukkal áthajtanak rajtad a közúton.

Kinéz valamilyennek az ember, feltételezel róla valamit, de egészen mást mond és művel, mint amire számítasz – ez lenne a Lánthimosz-ötlet, ami először és utoljára a 2009-es Kutyafog alternatív nevelési módszerekről szóló oktatófilmjében bírt a meglepetés erejével.

Ezek a különc figurák – klinikai eset mindahány – keresik egymás társaságát. A kegyelem fajtái alapján legsajátabb közösségük a szekta, ahol a szadisták kedvükre uralkodhatnak a másik testén-lelkén, a mazochisták pedig alávethetik magukat a szadistáknak. Mindenki boldog.

Mindenki kedves a másikhoz, legalábbis a beavatottak (elmeháborodottak) közül. Aki a kívülállók közül az útjukba áll, azokat eltakarítják onnan, mert nem ismernek átfogó, társadalmi kontrollt, sem pedig az ép érzésű emberek pisla erkölcseit.

Az egyik autóbalesetet okoz, hogy megfeleljen a főnökének, a másik fejébe veszi, hogy a lakatlan szigetről hazakeveredő felesége nem is a felesége. (Eleve, ez a lakatlan sziget mennyire mesterkélt alaphelyzet? Körzővel-vonalzóval rajzolta az elidegenedés legfőbb geometrikusa.) A harmadik ezerrel vadássza a szektája részére az új messiást, mint egyszeri filmfesztivál-kurátor az új, ünnepelhető sztárszerzőt, és megtalálja.

Mindez ugyancsak gondosan kimért-kimatekozott, látványos, színes kompozíciókban. A keresett operatőr, Robbie Ryan Andrea Arnold és Ken Loach filmjeiben nagy empátiával dolgozik azon, hogyan mutathatná meg, hozhatná felszínre a társadalom számkivetettjeinek egyéniségét, a fakó csoportkép helyett az éles arcközelit. Empátiáról, szolidaritásról Lánthimosz filmjeiben szó sincs. Itt Ryannek bőven elegendő divatos színpárosítások mentén a képbe rendezett, csillogó felületeket filmeznie.

Ez a magakellető vizuális stílus felveti annak lehetőségét, hogy Jorgosz Lánthimosz volna a szadista Wes Anderson, mert Anderson élő szobraiba azért tényleg szorult némi kedvesség.

Apropó, kedvesség. Minden cím egyben értelmezés, így a magyar cím is markánsan értelmezi az eredetit, a Kinds of Kindnesst. Félre. Milyen kegyelem? A kedvesség változataiban legalább benne van az egybites poén, hogy ezek az arcok egymással „kedvesek”, mindenki mással ócska szemétládák, illetve kedvetlenek (azok is). Nem, mintha Lánthimosznak korábban szerencséje lett volna a magyar címekkel, a kosztümös-intrikálós A kedvencet például kapásból A kegyencnek kellett volna fordítani, mindegy. Alapszabály: a kritikus mindig okosabb, mint a forgalmazó, és Jorgosz Lánthimosz mindig okosabb, mint a kritikus.

De van itt valaki, aki jól jön ki ebből a három katolikus mise hosszúságú modoroskodásból. Méghozzá Emma Stone, akit Lánthimosz Oscar-díjhoz juttatott előző közös filmjükkel, a Szegény párákkal (a hála! ez az, emiatt vállalta!), és A kegyelem fajtáiban is képes széles amplitúdón, sokfélét játszani, miközben mindenki másnak egy, maximum kettő darab arckifejezése van a filmben. Sír, toporzékol, táncol, meztelenkedik, komolyan mindenfélét bevállal, hogy némi életet vigyen az ólomsúlyú filmbe. Laza és felszabadult, bátran választ szerepeket – tavalyi sorozata, a Curse is bizonyította –, jól érzi magát. Legalább ő.

A kegyelem fajtái (Kinds of Kindness), 2024, 164 perc. 24.hu: 4/10.