Jorgosz Lánthimosz remekül ért a színészvezetéshez. Vagy inkább a színészek megvezetéséhez: rávette Emma Stone-t, Willem Defoe-t és más Oscar-díjas és Oscar-közeli filmsztárokat, hogy szerepet vállaljanak a közel háromórás, három különálló történetet mesélő antológiafilmjében, amelynek darabjai az érzelmi szadizmus változatairól szólnak – igen ellenszenves és öntetszelgő modorban. Hogyan győzte meg őket? Zsarolással? A jelentős művészi teljesítmény ígéretével? Simán azzal, hogy jó fej? Pénzzel biztosan nem, mert Hollywoodban az ilyesmiért a szakszervezeti minimumot adják.
A kegyelem fajtái természetesen nem úgy idegesítő, mint a félkegyelmű Netflix-vígjátékok és a játszótéri kivagyiskodást feldolgozó szuperhősfilmek. Ez inkább az az eset, amikor a művész egója kontrollálatlanul nagyra nő, és kitakar mindent a képen. A történet úgy szól, hogy Lánthimosz az ezredforduló után a görög művészfilmbe adaptálta Michael Haneke kegyetlen szatíráinak emberundorát. Az erkölcsi érzéküket vesztett és bűnös osztályhelyzetükbe (közép-felsőközép) zárt, lelki beteg szerencsétlenek tanmeséit. Ám Hanekének a film médiumát illető, ravasz és éles kritikáját – vagyis, hogy részben a mozgókép általi közvetítettség tesz bennünket ilyen végletesen nyomorulttá – nem volt kedve kölcsönvenni és újrafogalmazni.
Lánthimosz nem formákkal kísérletezik, hanem témákat variál.
Biztosan a kitartásának is köszönhető, hogy a görög rendező nemzetközi fesztiválsikerei után angol és amerikai produkciókra kapott felkérést. Ott aztán elidegenedett figurái és elidegenítő történetei meglehetősen divatossá váltak.
Milyenek is az angolul beszélő Lánthimosz-filmek karakterei? Mindenki furcsán, bizarrul, kiszámíthatatlanul viselkedik. Faarccal néznek maguk elé és motyognak értelmetlenségeket.
Kinéz valamilyennek az ember, feltételezel róla valamit, de egészen mást mond és művel, mint amire számítasz – ez lenne a Lánthimosz-ötlet, ami először és utoljára a 2009-es Kutyafog alternatív nevelési módszerekről szóló oktatófilmjében bírt a meglepetés erejével.
Ezek a különc figurák – klinikai eset mindahány – keresik egymás társaságát. A kegyelem fajtái alapján legsajátabb közösségük a szekta, ahol a szadisták kedvükre uralkodhatnak a másik testén-lelkén, a mazochisták pedig alávethetik magukat a szadistáknak. Mindenki boldog.
Az egyik autóbalesetet okoz, hogy megfeleljen a főnökének, a másik fejébe veszi, hogy a lakatlan szigetről hazakeveredő felesége nem is a felesége. (Eleve, ez a lakatlan sziget mennyire mesterkélt alaphelyzet? Körzővel-vonalzóval rajzolta az elidegenedés legfőbb geometrikusa.) A harmadik ezerrel vadássza a szektája részére az új messiást, mint egyszeri filmfesztivál-kurátor az új, ünnepelhető sztárszerzőt, és megtalálja.
Mindez ugyancsak gondosan kimért-kimatekozott, látványos, színes kompozíciókban. A keresett operatőr, Robbie Ryan Andrea Arnold és Ken Loach filmjeiben nagy empátiával dolgozik azon, hogyan mutathatná meg, hozhatná felszínre a társadalom számkivetettjeinek egyéniségét, a fakó csoportkép helyett az éles arcközelit. Empátiáról, szolidaritásról Lánthimosz filmjeiben szó sincs. Itt Ryannek bőven elegendő divatos színpárosítások mentén a képbe rendezett, csillogó felületeket filmeznie.
Apropó, kedvesség. Minden cím egyben értelmezés, így a magyar cím is markánsan értelmezi az eredetit, a Kinds of Kindnesst. Félre. Milyen kegyelem? A kedvesség változataiban legalább benne van az egybites poén, hogy ezek az arcok egymással „kedvesek”, mindenki mással ócska szemétládák, illetve kedvetlenek (azok is). Nem, mintha Lánthimosznak korábban szerencséje lett volna a magyar címekkel, a kosztümös-intrikálós A kedvencet például kapásból A kegyencnek kellett volna fordítani, mindegy. Alapszabály: a kritikus mindig okosabb, mint a forgalmazó, és Jorgosz Lánthimosz mindig okosabb, mint a kritikus.
De van itt valaki, aki jól jön ki ebből a három katolikus mise hosszúságú modoroskodásból. Méghozzá Emma Stone, akit Lánthimosz Oscar-díjhoz juttatott előző közös filmjükkel, a Szegény párákkal (a hála! ez az, emiatt vállalta!), és A kegyelem fajtáiban is képes széles amplitúdón, sokfélét játszani, miközben mindenki másnak egy, maximum kettő darab arckifejezése van a filmben. Sír, toporzékol, táncol, meztelenkedik, komolyan mindenfélét bevállal, hogy némi életet vigyen az ólomsúlyú filmbe. Laza és felszabadult, bátran választ szerepeket – tavalyi sorozata, a Curse is bizonyította –, jól érzi magát. Legalább ő.
A kegyelem fajtái (Kinds of Kindness), 2024, 164 perc. 24.hu: 4/10.
