Attól, hogy az Olümposzon laksz istenként, még ugyanúgy kiboríthatnak a szüleid

Charlie Covell A ki***tt világ vége című sorozattal már bebizonyította, hogy ért a diszfunkcionális családokhoz, a pszichopatákhoz és a fekete humorhoz is, így mikor a Netflix berendelte a görög istenekről szóló történetet, és Covellt tették meg az alkotójának, sejteni lehetett, hogy az istenek a fejükre fognak esni. Így is lett: a Kaos nemcsak felforgatja, de a modern korba helyezi a görög mitológiát.

Az emberek csak akkor imádnak, ha félnek

– magyarázza Jeff Goldblum Zeuszként, hogy még véletlenül se legyenek kételyeink, milyen alak áll az istenek élén, ha ezt esetleg nyilvánvaló pökhendiségéből, bársonymelegítőjéből és nárcizmusából nem vennénk észre. Az istenek istene fent él az Olümposzon egy kellően giccses palotában feleségével, Hérával, méhhé változtatott szeretőivel, néha beköszön a semmirekellő fia, Dionüszosz, aki apja elismeréséért teper, amit sosem kaphat meg, néha pedig a fejéhez vágja, hogy milyen apa az olyan, akit sosem keresnek a gyerekei?

Zeuszt azonban cseppet sem érdeklik a gyerekei, az viszont annál inkább, hogy megjelenik egy ránc a homlokán, ami olyan kapuzárási pánikot okoz, amely kihathat az egész emberiségre. Ráadásul egy jóslat is elkezdi nyomasztani, így elszabadult hajóágyúvá változva kapálózik, márpedig ha Zeusz kapálózik, az egészen zajos és tragikus következményekkel járhat. Közben a földön Eurüdiké és Orpheusz kapcsolata is döglődik – ahogy minden, ők is a modern korba vannak helyezve, ennek megfelelően Orpheusz nem dalnok, hanem egy végtelenül népszerű popsztár. Minósz Krétán próbálja fenntartani a rendet, miközben a zúgolódó trójai csürhe trágyával lázad az istenek ellen. Egy első blikkre bolond hajléktalan nő a világvégéről ordibál az utcán, valójában Kasszandrát látjuk egy minden addiginál vészjóslóbb jóslatot szavalni, mert Zeusz ránca és az abból fakadó félelme nem csak hiúsági kérdés, hanem valóban a vég kezdete.

A görög mitológia színe-javát fehér tornacipőkbe és dizájnerdarabokba öltöztetve vonultatja fel a sorozat rengeteg szállal, karakterrel, hogy az egész a címbe is belefoglalt káosz felé haladjon, és ekkor még az alvilágig el sem jutunk.

Legkésőbb a Disney Herkulese óta tudjuk, hogy Hádész, az alvilág ura, az egyik legizgalmasabb karaktere a görög mitológiának. A Kaos azonban kellően pofátlan ahhoz, hogy a halottak istenéből egy pocakos, már kopaszodó, gyűrött öltönyös csinovnyikot csináljon, akit ráadásul a felesége, Perszephoné rángat zsinóron. Az alvilág fontos szerepet kap: a rikítóan színes olümposzi és krétai világhoz képest a holtak birodalma fekete-fehér, rendkívül ingerszegény bürokratikus útvesztő egyhangú irodákkal, fémkapukkal, kartotékokkal és háromfejű vizslákkal. Az egész káoszt maga Prométheusz narrálja gyakran a kamerából kibeszélve, áttörve azt a bizonyos negyedik falat. Ő ekkor ugyan már májmarcangolásra van ítélve egy sziklán, az egyre inkább tipródó Zeusz azonban időről időre magához csettinti – elmondása szerint – legjobb barátját, akit ő maga szegezett fel a sziklára, hogy tanácsot kérjen tőle.

A káosz tehát már jóval azelőtt ott lappang az istenek sorai között, hogy egyáltalán elérnénk a nagy világégést, és a sorozat épp ebből a szempontból a legérdekesebb: elsősorban a kapcsolati dinamikára koncentrál bemutatva egy rettenetesen toxikus családot. Nem kell istennek lenni ahhoz, hogy az ember átérezzen egyet-egyet a sorozat megannyi családi szeánszából, ahol az egymást hátba döfő, hol a szeretetért, hol a birtoklásért, hol a hatalomért ácsingózó halhatatlanok beszélnek el egymás mellett. És bár a szövevényes görög mitológián keresztül családi traumákról beszélni meglehetősen elrugaszkodott ötlet, Covell írói kvalitásait jól mutatja, hogy egyszerre hangzik emberinek és bizarrnak, amikor Zeusz fejéhez vágják: a transzgenerációs mintákat követve pontosan akkora pöcsként viselkedik, mint az apja, Kronosz.

A Kaos magán hordozza A ki***tt világ vége éjfekete humorát is, a görög mitológia mély tisztelőit könnyen kiboríthatja, mennyire szabadon értelmezi újra az ismert történeteket. A felütésben ezt kissé túl is tolják: a Kaos mintha itt megszédülne önnön vagányságától, és kicsit túlhangsúlyozza azt, hogy itt bizony most őrületesen groteszk, harsány, vicces és tökös dolgot látunk. Ahogy azonban beindul, szerencsére levetkőzi magáról ezt a fajta túltoltságot, ráadásul jól találja meg az arányt is a könnyedség és a mélység között – az utolsó epizódok már inkább szívszorítók, és a sorozatnak ezen a ponton már kifejezetten jól áll, hogy túllép a kezdeti mesterkéltségen.

Covell bravúrja az is, hogy kellő teret biztosít a rengeteg szereplőnek. Távolról sem szoborszerű, pár személyiségjeggyel felskiccelt arcokat látunk, hanem olyanokat, akiknek a nehézségeivel könnyű azonosulni egyszerű földi halandóként is. Ehhez kellett az is, hogy remek színészgárda jöjjön össze: bár az eredetileg a szerepre kiválasztott, ám ütemezési problémák miatt visszalépő Hugh Grantet is megnéztük volna Zeusz szerepében, Jeff Goldblum csípőből és kellően szórakoztatóan hozza a hatalommániás pszichopatát. Remek párost alkot többek közt a Prométeuszként senyvedő Stephen Dillonnal is, akárcsak a jéghideg dívával, a számító – és férjét a jachtos playboy-jal, Posszeidonnal megcsaló – Hérával is, akit Janet McTeer alakít.

A színészgárdában a szemfülesebb Harry Potter-rajongók érdekes együttállásra bukkanhatnak: a nyámnyila Hádészként megjelenő David Thewlis, a filmek Remus Lupinja a filmben azzal a Rakie Ayolával játszik alvilági házaspárt, aki a Harry Potter és az elátkozott gyermek londoni színpadi adaptációjában Hermionét alakította. A nagyobb nevek mellett ugyanilyen jók a viszonylag ismeretlenebb színészek is, például Killian Scott hősszerelmes Orpheuszként, Aurora Perrineau Eurüdikéként, Nabhaan Rizwan pedig látható örömmel, mégis szerethetően ripacskodik a bor és a mámor isteneként.

A szálak végül jól adagolt tempóban bomlanak ki a sorozat végére, és hiába van nagyon erősen minisorozatjellege a Kaosnak, mégis cliffhangerrel ér véget, amely akár előre is vetítheti, hogy nem kell elbúcsúzni még Zeuszéktól. Ezt támasztja alá az is, hogy Covell egy interjúban arról beszélt, a fejében háromévados tervként él a projekt, és a végkifejletet látva, bőven van is még hova építkeznie a sorozatnak. Akár folytatódik, akár nem, a Kaos kreativitásával, fekete humorával, remek szereplőivel és mélységével mindenképpen kitűnik a nyárvégi sorozatkínálatból, az istenek családi civódásait elnéznénk még egy darabig.

KAOS, 2024, 8 epizód, Netflix. 24.hu: 8,5/10