Kerner Zsolt

Jan Morris: Trieste And The Meaning Of Nowhere (‎Da Capo Press, 2002, 203 oldal)

Sokat panaszkodunk arra, hogy a 21. századból eltűnt a romantika. Amilyen érdekes, szörnyű, heroikus, tragikus, sűrű és fárasztó volt a 20. század, annyira steril, megszokott és érdektelen lett a következő. Vannak helyek a 21. században is, ahol ugyanazt a történelmi romantikát kaphatjuk meg, ami mintha teljesen eltűnt volna az életünkből.

Ilyen hely Trieszt is. A Magyarországhoz legközelebb fekvő olasz város, a tengerparti nyaralások autóval is elérhető helyszíne. De Trieszt sokkal több ennél. Birodalmi város egy birodalmak nélküli régióban. Kikötőváros egy olyan világban, ahol a tengerészet romantikáját legyőzte a repülés. Fél évezreden keresztül Habsburg központ, ami később a nemzetközi közösség felügyelete alá került, majd Olaszországhoz, de sosem volt igazán integráns része, hiába tartományi központ. Olaszország eleve galaxis egy üveggömbben, de sok déli olasznak tudomása sincs arról, hogy Trieszt egy országhoz tartozik velük.

Ameddig Odessza a kilencvenes évek Budapestjének szabadrablásos, kulturálisan gazdag hangulatát hozza a Fekete-tenger partján, addig Triesztben az amerikai és a brit birodalmak multikulturalizmusa keveredik a királyi és császári fegyelemmel és az olasz triestino olyan csodálatos szóátvételeivel, mint a sonobabic, ahogy az olasz tengerészek átvették brit kollégáiktól az egyik legklasszikusabb angolszász sértést, a son of a bitch-et.

Ha nem megérteni akarjuk Triesztet, hanem átérezni, érdemes Jan Morris híres könyvét elolvasni a városról. Morris a városhoz hasonlóan érdekes, tragikus és hősies szereplője a 20. századnak. Újságíró, történész, katona. Ott volt az első Mount Everest-expedíción, tudósított Norgay és Hillary csúcstámadásáról. A hetvenes évek elején nemátalakító műtéten esett át, amikor a woke még helytelen angol volt. Fél évszázadon át élt és írt nőként a korábbi felesége mellett, 2020-ban halt meg. Kiragadott pillanatok ezek Morris sűrű életéből. A legismertebb munkája a Pax Britannica-sorozat a birodalom történetéről. Morris munkája nagyrészt egyébként is a birodalmakról szólt. Nagy birodalmi városokról írt könyveket, mint Hong Kong, New York, Velence, Oxford vagy épp Trieszt, ahol rövid ideig élt is, amikor a város Szabad Trieszti Terület néven közvetlenül az ENSZ Biztonsági Tanácsának felügyelete alatt állt.

Morris utazókönyveket ír, de nem olyanokat, amiket ma így ismerünk. Nem azt mondja el, hova kell utazni, mit kell megnézni, hanem azt, ő hova utazott és mit érzett közben. Gyakran túlírtan, az érzelmi tájleírások között apró utalásokkal arra, amit tudni akarunk a város történelméről.

Triesztről két olyan állítása van, ami ezt tökéletesen megmutatja: egyrészt az, hogy ez a város úgy érződik, mintha valami sokkal nagyobb hely lenne, sűrű emberforgataggal, de mindenki épp nyaralni ment, ezért üresnek tűnik. A másik az, hogy

Trieszt nem azoknak a városa, akik pontos menetrenddel szeretnek felfedezni, odaérni helyekre, nem elkésni. Trieszt azoké, akik sétálni akarnak, és akiknek van is idejük sétálni.

Polák Zsóka

Szentesi Éva: A mai naphoz nincsenek emlékeim (Open Books, 2024, 224 oldal)

Szentesi Éva most már tényleg végleg kiírja a rákot magából, és egy könyvvel tisztázza le magában az elmúlt tíz évet – gondolhatnánk A mai naphoz nincsenek emlékeim kapcsán. Az idén megjelent kötet egyértelműen önéletrajzi ihletésű könyv, sőt, sokkal inkább érződik naplónak, mint szó szoros értelemben vett regénynek. Amolyan ventillálásnak nemcsak a rák felfoghatatlan borzalmairól, sztómaműtétről, szétszabdalt testekről, keloidos hegekről, hanem teljesen általános emberi szorongásokról is. Szorongás a közösségi média hamis csillogása miatt, hogyan szívja el a valóságot a napi többórányi képernyőidő. Szorongás amiatt, mit is jelent nőnek lenni, pláne méh nélkül, szétszabdalt testtel. „Csonkolt, gyerektelen nő” – utal a főhősre nagyon gyakran Szentesi, pontosabban nem is ő, csak a társadalom által rásütött bélyeget igyekszik lerázni magáról. Szorongás a családi traumák miatt: az imádott édesanya elvesztése és a kimaradó apa hiányának feldolgozása másként ugyan, de nem kevésbé fájdalmasan kerül elő a szövegben. Aki valamilyen szinten követte Szentesit az elmúlt években, annak világos, hogy ezek az író saját emlékei, terhei, megküzdései, a rendkívül személyes naplójelleget mégis különleges módon ellensúlyozza, hogy E/3-ban írták: Szentesi lerakja ezt az énjét, eltartja magától, kívül helyezkedik, onnan szemléli első tíz évét.

A mai naphoz nincsenek emlékeim akár egy megrázó, de a maga eszményi módján diadalregény is lehetne egy nőről, aki ennyi borzalmon ment át, aki íróként is kiadta magából a mérget, most végre megtalálta a boldogságot, és egészséges testben meg is élheti azt, ám a legnagyobb csavart sajnos ismét az élet tartogatta: Szentesinél nem sokkal a könyv megjelenése előtt újabb tumort találtak, jelenleg ismét az életéért küzd. A mai naphoz nincsenek emlékeim így kap teljesen más célt: a teher lerakása helyett ismét emlékezteti magát, egyúttal az olvasót is, hogy az élet a legkegyetlenebb forgatókönyvíró.

Nagy Gergely Miklós

Deák Ágnes, Molnár András: Deák Ferenc (Vince kiadó, 2003, 200 oldal)

Sűrű, de emészthető monográfia Deák Ferencről – ez volt az egyik kedvenc olvasmányom augusztusban (a másik a Hobbit volt, Tolkien isteni alkotása, amit a kislányomnak olvastam fel két héten át).

Régóta izgatott Deák, ezért készítettem be Deák Ágnes és Molnár András könyvét. Gondolkodóként, politikusként, foglalkoztatott főleg Deák, mert van benne valami rejtélyes, valami kiismerhetetlen, valami magyarázatra váró. És egy sor ellentmondás, nyilván, hiszen ellentmondásos korszakban élt, és hát, politikus volt. Például ha lehetne egy kérdésem hozzá, ma biztos ez lenne: elégedett-e főművével Deák Ferenc?

A főművel, ami az általa felügyelt és az általa csak kiegyenlítésnek nevezett, de később a valósághoz sokkal közelebb álló kiegyezés elnevezést kapó, 1867-ben megvalósult nagy-nagy alkudozással, ezzel vajon elégedett-e? Amelyet ő irányított, és hagyott jóvá, lévén az 1848/49-es szabadságharc leverése után jó két évtizedig Deák volt Magyarország nemcsak legtekintélyesebb és legbefolyásosabb alakja, de egyben legokosabb koponyája is. Vajon elégedett volt-e azzal, amit kihozott abból a maratoni meccsből, melynek másik oldalán Ferenc József (és birodalmi csapata) ült, és amelynek sok éves jogi csűrés-csavarását úgy hiszem, nagyon is élvezhette a kitűnő 19. századi jogász Deák Ferenc, lévén gondolkodásának, észjárásának sava-borsa benne lehetett ebben a folyamatban. (Vagy talán épp ez volt a baj? Hogy ennyire csavaros, ennyire nyakatekert micsoda lett a kiegyezés? Vagy inkább azzal van a baj, aki csak a leegyszerűsített megoldásokat tudja értékelni? Hol az igazság, Deák úr?) Amúgy életművének ellentmondásosságára jobb bizonyíték aligha lehetne, minthogy a kiegyezés hivatalos ünnepségére maga el sem ment el, talán mert nem maradt rajongás benne az ügy iránt, talán mert azt gondolta, többet is ki lehetett volna hozni belőle. Talán másért. Nem akarta magát (még jobban) megégetni? Talán aznap épp zsörtölődős napot tartott. Nem volt az ritka nála.

Sok szempontból enigmatikus figura Deák (naplót nem írt, sajnos), mondandóját nem egyszer álnév alatt hozta nyilvánosságra, vagy üzente meg valakivel, de épp a kiegyezés miatt elmondható róla, hogy a magyar történelem ritka nagy hatást kiváltó alakjai közé tartozik, akinek reálpolitikai, kompromisszumkereső, de mégsem megalkuvó alkata bizony hiánycikk a magyar politikában és közéletben, jó ég tudja, mióta.

Ez a karcsú, 160 oldalas életrajz amellett, hogy rengeteg érdekességet és újdonságot tartogatott nekem augusztusban, választ is adott arra a kérdésre, hogy miért nincs igazán közhasználatban a deáki életmű, miért nem zsinórmérték, miért nem hivatkozási alap Magyarországon? A válasz pedig nem az, amit a könyv előtt gondoltam, szóval nem az a baj Deákkal, hogy a kiegyezés előnyeiből nem részesedő elitek és nem elitek nem is olyan rövid úton megutálták ezt a dealt (és legyünk igazságosak: volt is rajta utálni mit jócskán), hogy aztán később (főleg persze Trianon után) a történészek és esszéisták évtizedekig beletöröltek minden rosszat Magyarországon (ahogy ezt Ungváry Krisztián nem is olyan rég plasztikusan összefoglalta) – tehát korántsem biztos, hogy ez a legnagyobb baj Deákkal, nem ezért nem tudunk rajongani érte. (Az sem előny persze manapság, hogy liberális volt, igaz, ez az egész reformkori értelmiségre elmondható.)

A fő „baj” a népszerűség szempontból inkább az lehet, hogy távol állt tőle minden demagógia (vö: Kossuth Lajos), alkatilag idegen volt tőle minden primadonnáskodás, pátosz és mártírkodás (vö: Széchenyi) és sérelmi politika. Egy ravasz, nagyon okos, csavaros eszű, önironikus, tisztességes és jó értelembe vett hétköznapi fickó volt, akinek nagy lelkiismerete és még nagyobb szíve volt, de privát magányban élt felnőtt életében végig – ennek megejtő részletei is kiderülnek ebből a kompakt életrajzból.

Megtudhattam azt is, hogy bár a jól ismert okok miatt nem volt hosszú ideig igazságügyi miniszter 1848-ban, de sok reformot eszközölt a magyar igazságszolgáltatásban, egyúttal annak modernizálását is elindította mindösszesen pár hónap alatt. A börtönökben emberségesebb bánásmód, a nyilvánosság beengedése a tárgyalásra, vagy a kötelező védő alkalmazása, illetve az elv, hogy ítélet előtt mindenkit megérdemel az ártatlanság vélelme – ezek többek közt mind-mind hozzá kötődnek.

A legkedvesebb deáki mondatom pedig harmincéves korából, 1833-ból származik:

Mert nem az a boldog ország, hol legtöbb gazdag ember, hanem az, hol legkevesebb szegény ember vagyon.

Szép, nemcsak megfontolásra, de újrafelfedezésre váró politikusi mondat ez 2024-ben Magyarországon.

Kránicz Bence

E. M. Forster: Howards End (Penguin English Library, 2012, 392 oldal)

Egy időben, főleg a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján sorra készültek a veretes filmadaptációk az angol irodalom klasszikusaiból, általában James Ivory rendező és Ismail Merchant producer műhelyében. Ők dolgozták fel a Szoba kilátássalt, majd néhány évvel később Forster másik regényét, a Howards Endet is sorra kerítették – a könyv magyarul Szellem a házban címen jelent meg több kiadásban, idén új fordításban is. Nyáron megnéztem az Emma Thompson, Anthony Hopkins és Helena Bonham Carter főszereplésével készült filmet, ami tetszett, de lerítt róla, hogy a regény még jobb. És tényleg.

Forster három család összefonódó életéről ír: a tehetős Wilcoxék és a lecsúszott Bast házaspár között a szellem emberei, a német származású (de büszke angol!) Schlegel nővérek közvetítenek. A közép-, esetükben inkább felsőközéposztály Forsternél valóban közvetítő réteg. Margaret és Helen számára fontos az együttérzés az elesettekkel, az érzelmek kifejezése – amiben a művészet nyújt nekik segítséget –, de megértik azt is, hogyan és miért tolják a kapitalizmus szekerét a Wilcox-féle üzletemberek. Az átfordulás a „régi Angliából” a modernitásba, a Brit Birodalom Edward-kori identitásválsága egészen finoman, kizárólag a főbb szereplők beszélgetésein, vitáin keresztül válik láthatóvá. Forster ráadásul magával ragadó családtörténetet mesél, de szinte mellékesen, elhallgatásokon, apróbb és nagyobb árulásokon, a hősök szemérmes utalásain keresztül. Prózája egyszerre rejtélyes és tükörtisztaságú. Talán ő is érezte, hogy egy ilyen remekmű után nem kell sietni valami újdonsággal, és az 1910-es kiadású Howards End után tizennégy évvel jelent csak meg következő könyve, az Út Indiába.

Noël Carroll: A tömegművészet filozófiája (MMA Kiadó, 2023, 600 oldal)

Kurrens művészetelméleti kiadványokban finoman szólva sem dúskál a magyar könyvkiadás, de időnként azért jelennek meg egészen meglepő dolgok. Például a jeles amerikai filmtudós, Noël Carroll egyik főműve, az MMA Kiadó figyelemre méltó Pars Pro Toto sorozatában. Azért ez sem egészen friss munka, Carroll 1998-ban adta közre, amikor a nyilvánosság szerkezete, a média technológiái és így a tömegkultúra jelenségei sem egészen ugyanazt jelentették, mint ma. Ez a könyv mégsem kopott sokat, például azért, mert Carroll hangsúlyosan nem tömegkultúráról, hanem tömegművészetről beszél: az utóbbit szűkebb halmaznak látja, és azt állítja, hogy kifejezésmódjában, eszközeiben igenis rokonítható a művészetelméletek megszokott elemzési anyagával, a „klasszikus”, „magas” vagy „igazi” művészettel.

Szűk hatszáz oldalas könyve tehát elsősorban definíciós kísérlet. Azért ilyen hosszú, mert Carroll első lépésben, rendes analitikus filozófusként sorra veszi, mit mondtak a tömegművészetről annak legformátumosabb ellendrukkerei (főleg Adorno és Clement Greenberg) és elkötelezett támogatói (a kék sarokban Walter Benjamin és Marshall McLuhan). Néhány fontosabb állításukról lefújja a port, a fény felé fordítja, és elveti, vagy fenntartásokkal elfogadja. Carroll stílusában van valami fontoskodó pedantéria, ami idegesítő lehet, különösen azok számára, akik nem olvasnak sűrűn analitikus filozófiát (és ki olvas?). Mégis érthetővé válik a könyvből, miért lehetett ez a tudós nyelvhasználat valósággal felszabadító a tömegművészetről szóló párbeszédben, amelynek hőfokát a múlt században többnyire pártos társadalombírálat és szenvedélyes műelemzések emelték a kelleténél talán magasabbra. Carroll a logikus érvelés és a tiszta beszéd híve, miként az volt nagy kollégája a wisconsini egyetemen, az idei év elején elhunyt David Bordwell. Mindketten kortárs klasszikusok a filmtudomány művelői számára.

Erich Kästner: A két Lotti (Móra, 1999, 120 oldal)

Számtalanszor olvastam, de most először hangosan egy négyéves lánynak. Lehet, hogy még kicsi volt hozzá, legalábbis többször cenzúráznom kellett a szöveget felolvasás közben, amikor arról van szó, hogyan képelik fel az idegesítő Anni Habersetzert, és főleg, amikor Palffy úr és Körner asszony nevelési elveiről esik szó. Hogy jutott eszükbe, hogy válás után elosztják az ikerlányaikat, akik így nem is tudhatnak egymásról? A Weimari Köztársaságban ez a szülői viselkedés még oké volt? Tényleg nem értem, mindenesetre ettől a traumatikus alaphelyzettől eltekintve A két Lotti vidám és vicces olvasmány, csomó fura és megjegyezhető szereplőkkel, akinek a jellemzését Kästner két jelzővel, pompásan megoldja.

Most először ütött át a történeten az 1920-as évek német úri középosztályának dekadenciája és tűntek fel benne a társadalmi egyenlőtlenségek – naná, hogy Palffy karmesternek házvezetőnője van, Luiselotte Körner meg képszerkesztőként keccsölhet valami újságnál –, de persze béke van, és győznek a gyerekek.

Hogy mi maradt ki a sorok közül, arról Kästner felnőtteknek szóló műveiből értesülhetünk, kezdésnek az Ebek harmincadjáról szóló interjúnkat ajánlom.

Budd Schulberg: What Makes Sammy Run? (Vintage Books, 1993, 330 oldal)

Az egyik leghíresebb Hollywood-kritikus regény szerzője maga is hollywoodi előkelőség sarja: B. P. Schulberg a húszas években a Paramount stúdió vezető producere volt, ezért volt számára roppant kellemetlen, mikor a fia egy évtizeddel később szatirikus portrét faragott az örök filmipari ügyeskedőről, az erkölcs nélküli érdekemberről, aki mások hátán felkapaszkodva jut egyre magasabbra a hollywoodi ranglétrán. Sammy Glickben megvan a bolygó zsidó otthontalansága – Schulberget antiszemitizmussal is vádolták annak idején, noha maga is zsidó –, de nyughatatlanságának igazi oka alkati és kifürkészhetetlen. Nem csoda, hogy a regény elbeszélőjét, a címbeli kérdést éveken át újra és újra magának szegező Al Manheimet sem hagyja nyugodni. Sammy Glicket én inkább a klasszikus realista regények nagy feltörekvői, a Julien Sorelek és Rastignacok dzsesszkorszakra áthangolt és a kaliforniai napon lebarnult örökösének láttam. Tényleg utálatos alak, de kétségtelenül izgalmasabb, mint a középszerűségét alkoholba fojtó Manheim. A magyarul sajnos kiadatlan What Makes Sammy Run? bennfentes olvasói annak idején izgatottan találgatták, vajon melyik hollywoodi játékosról mintázta egyik vagy másik szereplőt a szerző. Ma már érdekesebbnek tűnik a luxusrezervátumszerű közeg lüktetése és sajátos ökoszisztémája. Budd Schulberg egyébként később újra kapott lehetőséget a filmiparban. Igaz, az a Hollywood, amelyben Oscar-díjat nyert A rakparton forgatókönyvéért, már sok szempontból másik világ volt, mint amiről a regénye szól.