Elsőszülött: a Halál

A hetvenes évek hollywoodi filmsorozatai, akárcsak az alienek, igencsak szívósak. Azokat a fél évszázada népszerűvé vált történeteket és karaktereket, amelyek eléggé különleges, saját világba ágyazódtak, továbbra is elevenen tartja a szórakoztatóipari gépezet. Csak az elmúlt hónapokban bemutatták az új A majmok bolygója-filmet, Az akolitus sorozat révén folytatódott a Csillagok háborúja messzi-messzi galaxisának felfedezése – egyesek felprédálást mondanának –, és a Mad Max rendezője is egyértelművé tette, hogy nyolcvanévesen is ő szeretne lenni a Mad Max rendezője.

Az Alien-sorozat ezen a skálán az eredeti filmektől messzire távolodó Star Wars és a továbbra is egyetlen szerzőhöz kötődő Mad Max közé helyezhető, közelebb az utóbbihoz. Ridley Scott remekművét, A nyolcadik utas: a Halált egyéni hangú, sőt Scottnál voltaképpen egyénibb hangú rendezők folytatták, hogy aztán James Cameron, David Fincher és Jean-Pierre Jeunet egyként magas színvonalú, de azért egyre kevésbé jelentős filmjeit követően a sorozat másfél évtizedes, hibernációs álomra szenderüljön. Scott a 2012-es Prometheusszal vette fel újra a fonalat, és megkísérelte kidolgozni a történetben xenomorfnak nevezett lények, e „tökéletes organizmusok” hátterét: hogyan szabadította ránk a tomboló idegeneket az emberi bírvágy?

Ez a megközelítés hidegen hagyta a rajongók többségét, aminek nyilván az is volt az oka, hogy a Prometheus néhány sötéten fenséges képe és hátborzongató alienabortusz-jelenete ellenére az újabb Scott-filmeket gyakran jellemző akadémikus és fellengzős stílusban készült. Az ugyancsak Scott által rendezett, Covenant alcímű folytatás egyszerre haladt tovább a Prometheus által megkezdett úton – megint fontos szerepet kapott a Michael Fassbender által játszott, diktátor hajlamú android –, ám közben

igyekezett visszatalálni az első Alien egyszerűbb horrorkoncepciójához is, amelynek lényege, hogy egy zárt helyen néhány szerencsétlen űrhajóst legyűrhetetlen vírusként pusztít el a megtestesült, nyálkás, csupafog idegenség.

Így érkezünk el az idei, a sorban hetedik Alien-filmhez.

Az előzmények körülményes összefoglalásának szükségessége jelzi, hogy egy ilyen produkciónak milyen bonyolult előzménytörténettel kell számot vetnie, mielőtt önálló műként kibontakozhatna. Fede Álvarez rendező Jeunet óta az első, aki lehetőséget kapott Scott-tól függetlenül kézbe venni a sorozatot, és úgy döntött, az egyszerűség mellett teszi le a voksát. A Romulusban nyoma sincs a Prometheus obskúrus evolúciótörténeti fejtegetéseinek, inkább A nyolcadik utas: a Halál szerkezetét hasznosítja újra (sőt, szorosan kapcsolódik annak történetéhez, amit az egyik eredeti szereplő ismételt felbukkanása nyomatékosít).

Ezúttal egy bányászkolónián rabszolgamunkát végző, csapatnyi fiatal merészkedik a bolygójuk fölé sodródó, elhagyatottnak tűnő űrállomásra. Hibernációs kabinokat akarnak szerezni, hogy elutazhassanak egy élhetőbb rendszerbe, de nem sejtik, hogy átmeneti mélyalvás helyett az örök álom jussát méri rájuk a Romuluson tenyésző xenomorf-populáció. A régi vágású, olajozottan működő horrorfilmjeivel nevet szerzett Álvarez viszonylag hamar a lényegre tér, és egymás után küldi a vágóhídra a menekülés reményét nem sokáig dédelgető szereplőit. Előtte azért beilleszti filmjét a nagy Alien-kirakósba: a Rain nevű hősnőt és barátait a Weyland-Yutani társaság dolgoztatja. Ők azok, akik a xenomorf befogása és genetikai-gazdasági kizsákmányolása céljából sorban indították az expedíciókat az előzményekben.

Az Alien-sorozat munkásosztályának bemutatásával Álvarez ahhoz az értelmezői hagyományhoz csatlakozik, amely az öldöklő idegent a kapitalizmus testén elburjánzó ráksejtként fogja fel.

A xenomorfot mi szaporítottuk el, de törvényszerűen felzabál bennünket. Ez a beazonosíthatatlan formájú, kijelölhetetlen testhatárokkal rendelkező halálgép azért is foglalkoztatta olyan kitartóan az elmúlt évtizedekben a közönség képzeletét, mert fizikai és fogalmi megragadhatatlanságában annyi mindennek válhatott a metaforájává: az önfelszámoló gazdasági berendezkedésnek éppen úgy, mint az uralhatatlan természetnek, az új technológiák korában mutálódó embernek vagy éppen az elnyomott nőiségnek.

Apropó, a nők elnyomása! Az Alien-sorozat Scott első filmjétől kezdve hátborzongatóan aknázta ki a megtermékenyítés és a szülés eseményeit, az idegent pedig egyértelműen női létezőként, A bolygó neve: Halálban egyenesen szörnyanyaként határozta meg. Vele szemben mindig a civilizált, „igazi” nő marad talpon utoljára, az első négy filmben a Sigourney Weaver által megformált Ripley, az újabbakban kevésbé emlékezetes nőalakok.

Rain vélhetően az utóbbiak táborát fogja gyarapítani, kevésbé az idén látványos hollywoodi áttörését megvalósító, a Polgárháborúban és a Priscillában is főszerepet játszó Cailee Spaeny alakításának színvonala, mint inkább a karakter árnyalatlansága miatt. Rain újabb egyszer használatos hősnőnek tűnik a sorozatban, de még ne írjuk le őt teljesen, elvégre Ripley helyét és jelentőségét is a James Cameron-féle folytatás szilárdította meg.

Rain mellett a csapat egy másik női tagjára is fontos szerep hárul a Romulusban, egyszerűen azért, mert gyereket vár.

Aki kicsit is ismeri a sorozatot – és a Romulus nézői alighanem ilyenek lesznek –, sejtheti, hogy a szülés lefolyása nem lesz zökkenőmentes, és az emberin kívül más típusú génállományok is szerepet játszhatnak benne.

A részleteket természetesen illik homályban hagyni, de világos, hogy Álvarez a Feltámad: a Halál elátkozott biológiai kísérleteit is alaposan kijegyzetelte.

Így aztán a Romulus a nemes eredeti és a méltó folytatások szellemiségében fogant darabja a sorozatnak. Rendezője magabiztos drámai érzékkel tartja kézben és feszes határidőkhöz igazítja a történetet, ami biztosan nem lesz olyan megosztó, mint a Ridley Scott-féle, közvetlen előzmények. Újszerűséget viszont ne keressünk benne. Álvarez szerint az Alien úgy tökéletes organizmus, ahogy van, ezért további módosításokat teljesen felesleges belefecskendezni.

Alien: Romulus (2024), 119 perc. 24.hu: 7/10.