Luther Márton, a jakobinusok vagy éppen Magyar Péter rajongói jól tudják, hogy a legélesebb kritika mindig a körön belülről érkezik. Márpedig nem lehet állítani, hogy Alan Moore kesztyűs kézzel bánna az amerikai képregényiparral, amelynek a nyolcvanas évek végére rendkívüli hatású írójává emelkedett. Két, akkoriban megjelent szuperhősképregénye, a Watchmen – Az őrzők, illetve a Batman: A gyilkos tréfa számot vetett azzal a demográfiai változással, hogy a műfaj olvasói egyre kevésbé gyerekkorúak, ezért a nekik szóló történetekben sem kell finomkodni.
Moore a kilencvenes években fokozatosan eltávolodott a fősodorbeli szuperhősképregényektől, amikor egyértelművé vált számára, hogy a nagy kiadók továbbra is kamaszfiúk igényeihez szabják a sorozataikat annak ellenére, hogy törzsolvasóik inkább már középkorúak. Ezzel párhuzamosan az író a műveiből készülő hollywoodi filmadaptációktól is elzárkózott, azok megírásában nem vett részt, és a nevét is levetette a stáblistáról. Messziről nézte végig, hogyan csinálnak jobb-rosszabb (főleg rosszabb) filmeket a Különleges Úriemberek Szövetségéből, majd A pokolból című remekművéből, a V mint vérbosszúból és a Watchmenből.
Az új évezred szuperhősfilmjeiről úgy látja, azok globálisan és a képregényolvasóknál jóval szélesebb közönség köreiben végzik be a fősodorbeli amerikai képregényipar pusztító munkáját, amely erőszakos és érzelemdeficites, fejlődésben visszamaradt gyerekek szellemi nívóján tartja a felnőtteket is. Moore húsz éve erről beszél, de igazán alaposan eddig nem írta meg, mely szinteken látja rombolónak a szuperhősműfajt. Mostanáig.
Naptári életkoruk már régesrég meghaladta az érzelmit
A Megvilágosodások Alan Moore első novelláskötete, és az első prózai munkája, amely magyarul is megjelent. Korábban írt már két regényt, mindkettő szülővárosa, a közép-angliai Northampton történetén keresztül kapcsolja össze Anglia jelenét annak mitikus múltjával. Ezeknek a részletekbe menő helytörténeti utalásokkal megterhelt, nagyigényű és roppant terjedelmű könyveknek – második regénye, a Jerusalem legtöbb kiadásában több mint ezerkétszáz oldalas – aligha van esélye a magyar megjelenésre. Ezért különösen örömteli, hogy a Megvilágosodásokat fordításban is olvashatjuk, mára Moore legtöbb képregényéhez hasonlóan.
Nem hagyományos novelláskötetről van szó. Szerkezete rendkívül furcsa: kilenc elbeszélést tartalmaz, de ebből az egyik – az amerikai képregényipar tablóját adó Amit Thundermanről tudhatunk – kisregény terjedelmű, kétszázötven oldalas (szerzője a novellák keletkezéstörténetét magyarázó utószóban a „szobában lévő tigrisfejű elefántnak” nevezi). Moore minden bizonnyal önálló kötetben is kiadhatta volna, besuvasztását nyolc rövidebb novella közé így csak annak kifejezéseként tudjuk értékelni, hogy ez a téma, a szuperhősműfaj és a képregényüzlet kritikája, egyszerűen Vagyis a kritika ebben az értelemben már a kritika előtt, pusztán az elbeszélés elhelyezésével megfogalmazódik.
Az Amit Thundermanről tudhatunk szereplői képregényírók és -szerkesztők, akiknek a sorsán keresztül egy-egy felvillantott élettöredék megismerésével képet kaphatunk az amerikai képregényipar elmúlt nyolcvan évéről. A szuperhősök és alkotóik nevei kitaláltak, de a műfaj ismerői könnyen be tudják azonosítani, ki kicsoda, élen a Superman helyébe lépett Thundermannel, a mellékalakok között pedig a képregényszakma olyan hírességeivel, mint Stan Lee alteregója, Sammy Blatz, akinek viszolyogtató személyisége meggyőz róla, hogy Moore véleménye Leeről, Pókember és az X-Men első írójáról, finoman szólva is lesújtó.
Az elbeszélés szereplői egytől egyig jobb sorsra érdemes, szánandó figurák, akik arra tették fel legszebb éveiket, hogy felnőttként is saját gyerekkori szenvedélyüket hajszolják, túl későn eszmélve rá, hogy éppen ezzel ítélték magukat boldogtalanságra. A kisregény voltaképpen arra kínál esettanulmányokat, „hogy ez az ipar hogyan nemteleníti és emberteleníti el a benne dolgozókat, hogyan rántja bele őket egy észbontó alternatív valóságba, ahol nincsenek sem falak, sem határok, csak az a soha véget nem érő elmekórtani szabadesés, ami a legelején még repülésnek érződhet.”
Sorjáznak az ehhez hasonló, velős megállapítások az iparról, ahogy a szereplők nagy része élete egy pontján eljut ezekhez a felismerésekhez. Élettörténetük igen gyakran őrülethez, alkoholizmushoz vagy öngyilkossághoz vezet. Egyikük feldarabolja a barátnőjét, a másik kábítószeres paranoiától űzve kiveti magát az emeleti kordonon egy képregényes találkozó (a mókás nevű Satyricon) kellős közepén, a harmadikról pedig halála után kiderül, hogy nemcsak több ezer példányos pornólapgyűjteményt halmozott fel, de gondosan felcímkézte és összegyűjtötte a fél életen át tartó maszturbálás-odüsszeiájának alkalmi kikötőit jelentő, használt papír zsebkendőket is.
E szatíra lényege, hogy az idézett példák ellenére elsősorban nem is az egyes résztvevők, hanem a szuperhősös műfaj és a képregényes fősodor egésze ellen irányul. Moore a saját munkájával szemben is kritikus. Önparódiának is beillik a kisregényben elhelyezett forgatókönyvrészlet, ami az író saját, hírhedten aprólékos képregényes forgatókönyveire hasonlít. Ennél fontosabb, hogy a szuperhősműfaj nyolcvanas évekbeli „felnőtté válását”, amit Moore is előmozdított saját műveivel, valójában a lehető legrosszabb irányú, az olvasók identitását legkártékonyabban befolyásoló változásként leplezi le.
A képregényipar már a nyolcvanas évek vége óta szenved abban a csakis saját magának köszönhető betegségben, hogy az eredetileg aranyos, gyerekközönség számára kitalált figuráit korábbi önmaguk »komoly«, komor és lehetőleg pszichopata vonásokat mutató újragondolásával frissítse fel, kielégítendő az igényeit a habituált szuperhősrajongók egyre jobban zsugorodó közönségének, akiknek a naptári életkora már régesrég meghaladta az érzelmit
– így szól az egyik, kisregénybe ékelt kommentár. Ez a változás kiteljesítette a szuperhősképregényekben eleve benne rejlő potenciált arra, hogy olvasói számára a való élet helyébe lépjen, kitöltse annak körvonalait, míg végül a valóság úgy nem fest majd, mint valamiféle különösen idétlen összecsapás Thunderman és legádázabb ellensége, Felix Firestone között. Moore ezen a ponton kilép a fikcióból, és a 2021-es capitoliumi ostromra utal mint olyan eseményre, amelyen szerinte ország-világnak megmutatta magát a valóságmagyarázó mesékbe belegárgyuló, jelmezekbe öltözött, félrevezetett emberek serege. Mintha egy Comic-Con keménymagja a bevásárlóközpont helyett az amerikai demokrácia templomában gyűlt volna össze.
Ezzel a merész következtetéssel teljesedik ki Moore kritikája, a szuperhősképregény tendenciáinak alakulását ugyanis merőben szimbolikus folyamatnak látja. „Thunderman története a képregényipar mikrokozmoszát, míg a képregényipar Amerika mikrokozmoszát rejtette magában”, döbben rá Dan Wheems, a kisregény azon kevés szereplőinek egyike, akinek sikerül ép bőrrel – bár nem biztos, hogy ép ésszel – kiszállnia ebből az üzletből. Az Amit Thundermanről tudhatunk mintha keretbe foglalná az amerikai képregényipar irodalmi feldolgozásokból kirajzolódó történetét, amelynek origójáról Michael Chabon írt nagyszabású, humanista prózát, a Kavalier és Clay bámulatos kalandjait, sírba tételére pedig az ipar bennfentese, Alan Moore vállalkozik.
Végítélet Közép-Angliában
Az Amit Thundermanről tudhatunk kontinensnyi elbeszélés a Megvilágosodások novellaszigetei között, de szervesen kapcsolódik a többi fejezethez. Egyaránt osztoznak a kötet alaphangoltságában, amit leginkább apokaliptikusként lehetne meghatározni. Noha a legkorábbi novella a nyolcvanas évek végén született, az utolsó pedig a világjárvány alatt – a Covid időt és alkalmat adott Moore-nak, hogy összerendezze kiadatlan elbeszéléseit –, egységesek abból a szempontból, hogy valaminek a végét harangozzák be.
Egy párkapcsolat végét (Gyíkparadoxon), a képregényipar végét (Amit Thundermanről tudhatunk) vagy középkori kisemberek középszerű életének végét (Legvégül, csak hogy vége legyen a hallgatásnak). Esetleg magát a Jelenések könyvéből ismerős, bibliai végítéletet helyezik az író otthonos Közép-Angliájába (A fél tizenegyes ügyfél), egy másik, egyszerre absztrakt és nagyon vicces novella pedig a világmindenség kezdetéről és végéről mesél egy olyan példázatban, amit leginkább a Morning Show című tévésorozat geometriai formákra építő főcímének irodalmi változataként írhatnánk körül.
Emlékezhetünk rá, hogy a címbeli szuperhősök erőfeszítései ellenére – sőt, egyikük terveinek megfelelően – a Watchmen a világvége nagy víziójával ér véget. A V mint vérbosszú végén a szabadságharcos terrorista főhős a földdel teszi egyenlővé Londont, A pokolból pedig az univerzális állandóként, koronként máshova fészkelő gonosz birodalmaként mutatja be Hasfelmetsző Jack és Viktória királynő Angliáját.
A teremtett világ végének előérzete voltaképpen Moore teljes életművét áthatja, és azzal a posztmodern művészelméleti gondolattal áll szoros összefüggésben, hogy a megismerhetetlen és irányíthatatlan, de bizonyosan az entrópia felé haladó valóság árnyékában az egyetlen érvényes teremtő gesztus az önmagukba záruló, fikciós világok teremtése, vagy annak tükre, a fiktív valóság szétrombolása. A nagy képet szemlélve ez persze édeskevés, innen a kései posztmodern próza néhány fontos szerzője, McCarthy, Bolaño, Wallace vagy éppen Moore állandósuló rezignációja.
Moore a képregénytörténet nagy összegzői, újrafelfedezői közé tartozik – a Különleges Úriemberek Szövetsége személyes kulturális kánonjának, művészi magánmitológiájának térképe –, novelláskötetében pedig két modern klasszikus, a Godot-ra várva (Legvégül, csak hogy vége legyen a hallgatásnak) és Allen Ginsberg Üvöltése (Amerikai fény – laudáció) felé közelít a paródia és a szabad adaptáció eszközeivel. Kritikájának kíméletlenségéről pedig már volt szó.
Az át- és újraírás révén mozgásba hozott idézetek, a sűrű szövésű utalásháló nem mellesleg minden alkalommal nehéz helyzetbe hozza az angol író magyar fordítóit. A Megvilágosodások átültetésére Roboz Gábor és Tamás Gábor vállalkozott – előbbinek az Amit Thundermanről tudhatunk, utóbbinak valószínűleg az Amerikai fény – laudáció jelenthette a legkomolyabb kihívást. Munkájuknak köszönhetően a képregényrajongók megismerhetik a prózaíró Moore-t is, a szépirodalom olvasóközönsége pedig talán először találkozik vele.
Elképzelhető, hogy az a posztmodern irodalomszemlélet, amelynek jegyében Moore dolgozik, már nem egészen kurrens. Trendérzékenységet kár is lenne elvárni a hetvenen túl járó, ráadásul remeteéletet élő szerzőtől. De a Megvilágosodások, amely Moore pályájának egyfajta irodalmi összegzését, áttekintését adja, stílusdivatoktól és korszakoktól függetlenül meggyőzheti az olvasót ennek az életműnek a súlyáról és jelentőségéről.
Alan Moore: Megvilágosodások. Fordította Roboz Gábor és Tamás Gábor. Gabo Kiadó, 2023.
