A világvége is csak egy termék, amit, ha képesek vagyunk elfogadni, fényes jövő vár ránk
– zajlik az eszmecsere a kommunista félelmekkel átitatott Hollywoodban két, épp a medence mellett ücsörgő színész közt, akik azt fejtegetik, hogyan adta el a hangját egyikük egy újonnan kifejlesztett robotnak.
A Fallout videójáték 1997-es megjelenésekor pontosan ezt tarthatták szem előtt annak készítői. A posztapokaliptikus szerepjáték esszenciája a retrofuturista jövő, ami – dacára a 2100-as években játszódó cselekményének – megrekedt az ötvenes évek esztétikájában, na meg a hidegháborútól való elemi félelemben. Maga a játék több epizódot, spin-offot megélt, a játékost pedig olyan környezetben helyezte el (egy atomkatasztrófa után), amit soha nem akar megtapasztalni a valóságban, de a kíváncsiság mégiscsak nagy úr.
A Fallout világsiker lett, olyan szórakoztatóipari termék, amely mindig képes volt az eladási listák elejére törni, de közben megmaradt annak, ami: naturalista, fekete humorral átitatott, a háborút mélyen megvető videójátékos kiáltványnak.
A játékokat fejlesztő Bethesda Softworks az ifjabbik Nolanben bízott, már csak amiatt is, mert konkrét víziója volt arról, hogyan lehetne tévénéző-kompatibilissé tenni a Falloutot. Nem volt véletlen az óvatoskodás: Pete Hines korábbi marketingvezető nagyon sok adaptációt tűzbe dobott, hiszen addig – mondjuk ki, a The Last of Usig – jobbára az volt jellemző, hogy a videójátékok miliőjét óriási kockázat mozgóképpé varázsolni.
Az alapokra így rettentően figyeltek, és Todd Howard, a Bethesda feje is a producercsapatban találta magát. Az Amazon felkarolta az egész projektet 153 millió dollár hátszéllel, és a nyolc epizódból álló sorozatot – ahogy az mostanság divatos – különböző rendezők alkották készre. Nolan az első három részért felelt, míg a maradékot Hollywood tisztességes iparosai rendezték.
Anélkül, hogy túl sokat elárulnánk a cselekményről, az alapokat érdemes tisztázni: 2077 Amerikájában vesszük fel a fonalat, ahol éppen kitör a harmadik világháború. Nem tudni, ki és mi miatt, de a szebb napokat látott hollywoodi színész, Cooper Howard (Walton Goggins zseniális alakításában) épp egy gyerekzsúrról próbálja lóháton kimenekíteni a lányát, miközben Los Angeles pusztulásnak indul a távolban egyre hatalmasabbá váló gombafelhőtől.
219 évet ugrik előre a cselekmény, hogy megismerjük Lucyt (Ella Purnell, itt olvasható róla a portrénk), aki egy Menedék nevű óvóhelyen éli mindennapjait, miközben a feje fölött, a pusztaságban a radioaktív sugárzás, a mutánsok és az emberiség megmaradt, állatiasodott csoportja tesz arról, hogy senki ne akarjon a biztonságos, művi és kellően ingerszegény bunkerből előbújni. Ám egy nap felszínről érkezett banda tör a Menedékbe, Lucy apját elrabolják, elsőszámú főhősünk pedig a nyomukba ered. A Purnell alakította bunkerlakó egyértelműen Fallout-főhős: naiv, hisz egy eszményben, és mindenre, ami a Menedéken túlmutat, kellő szkepszissel tekint.
A sorozat cselekménye három történetet követ nyomon, amelyek – aligha bárki meglepetésére – szép lassan egymásba érnek. A fiatal Denzel Washington fizimiskájú Aaron Moten Maximusáé egy másik szál a sorozatban: ő az úgynevezett Acél Testvériség katonája, akik három méter magas páncélokban próbálják fenntartani a rendet a Pusztaságban – és érezzük, a nyolcvan év fölötti, főpapszerű vezetőik nem feltétlenül a békére törekednek a szétzilált társadalomban.
Ám a három cselekményszál közt Cooperé az, amire a videójáték rajongói is csorgatják majd a nyálukat: a volt színész valahogyan túlélte az atomkatasztrófát, mára pedig orr nélküli, rémisztő torzszülötté – ghúllá – alakult, akinek a lelke a testénél is rosszabb állapotban van. A valódi Hollywood westernjeinek aranykorát megidéző főhős senkit nem kímél a felszínen, visszaemlékezéseit pedig ügyesen adagolják a sorozat készítői a nézőnek: Cooperről mindig egy kicsit többet tudunk meg, érteni véljük a motivációit, a sugárzástól eltorzult bőre alól pedig ki-kikukucskál az ember.
Ez pedig a készítők jó arányérzékét dicséri.
A színészek brillírozását remek világteremtéssel egészítik ki: a Falloutra tényleg jó ránézni, látszanak a rálocsolt dollármilliók, a videójátékot ismerők pedig bőszen számolgathatják az easter eggeket a közel egyórás epizódokban. A túlnyújtott játékidő egyértelmű deficitje a sorozatnak: sok az üresjárat, amikor a cselekmény leül, és rosszul megírt, érdektelen karakterekre vetül a néző figyelme. A videójátékos történetmesélést egyébként sem könnyű tévére átdolgozni, a küldetésközpontú, szerepjátékként erős Fallout nem is hálás alany ehhez: az arányok néha megdőlnek, és a rendezők keze sem mindig lágy és biztosan vezérelt, de videójátékos előképzettség nélkül is kellemes kikapcsolódást nyújt a végeredmény.
Ugyanakkor a játékra jellemző fekete humor nem fog mindenkinek tetszeni: ráncolják majd a szemöldöküket a nézők, mikor Lucy már az első rész közepén közli az unokatestvérével, hogy ráunt a vele való hancúrozásra. Groteszk jelenetekből bőven kijut, az agyatlan viccelődést ugyanakkor tisztességesen átültették az alapműből. Ehhez társulnak az ötvenes évekre jellemző negédes zenék, amelyek nyolc epizód után sem válnak idegőrlővé, sőt, nagyon szépen idomulnak bizonyos jelenetekhez.
Ez megtoldva a korrekt CGI-jal, a maszkmesterek díjat érdemlő munkájával a Fallout nem lett kidobott pénz, sőt, egy újabb bizonyíték arra, hogy az amerikai filmipar felismerte és már érti is, miben rejtőzik a videójátékok ereje. Szinte bizonyos, hogy ehhez szükség volt az HBO és a The Last of Us bátorságára is, de mi csak örülhetünk, ha ez kellett ahhoz, hogy a Fallouthoz hasonló sorozatok figyelmet kapjanak.
Az elvárások szerencsére nem nyomták agyon a sorozatot, noha már az évad bemutatása előtt biztossá vált, érkezik majd a folytatás. Remek színészekkel, nem bántó videójátékos esztétikával érték el Nolanék, hogy a Fallout ne legyen könnyen feledhető sorozat. Hogy így legyen, abba pedig mindenki beletette a magáét.
Fallout (magyarul elérhető a Prime Video kínálatában), 2024, 8 epizód, 24.hu: 8/10
