Az Edinburghban évente megrendezett Fringe-re nem árt odafigyelni: nemcsak azért, mert, ahogy kollégánk a világ legnagyobb előadóművészeti fesztiváljáról írta: „ez az élő bizonyíték, hogy az önkifejezés megállíthatatlan, és annyi színe van, amennyinek a létezéséről se tudtunk.” Hanem azért is, mert egyrészt olyan sztárok próbálgatták itt szárnyaikat karrierjük korai szakaszában, mint Maggie Smith, Alan Rickman vagy Emma Thompson, másrészt néha olyan darabok mutatkoznak be, amelyekből aztán sikersorozat lesz. A Fringe egyik színpadán volt először látható például 2013-ban Phoebe Waller-Bridge a remek Fleabaggel, és itt debütált a Szarvasbébi is, amelyre a Netflix figyelt fel.
Richard Gadd karrierje elején az a típusú komikus volt, aki színes parókában és flitteres tornadresszben saját anyja halálával viccelődött. Saját bevallása szerint ezt a típusú antihumort képviselte a színpadon mérsékelt sikerrel, mígnem olyan dolgok nem történtek vele, amelyek egészen mélyre taszították. Éveket töltött úgy a depresszió legmélyén, hogy esténként művigyort magára erőltetve poénkodott Hitlerrel, az egyre súlyosabb válság azonban arra sarkallta, hogy nem épp a bevett komikusi módszert követve saját traumáit beszélje ki a színpadon, amelyekről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy viccesek. Ez a jellegű nyílt önterápia viszont bejött neki: a 2015-ben ugyancsak a Fringe-en bemutatott Monkey See, Monkey Dot egy futópadon adta elő, a hatvanperces, szó szerint izzasztó produkcióban azt mesélte el, hogyan lett nemi erőszak áldozata, díjazták is a fesztiválon. Következő nagy traumájából ismét nagy dobás lett: 2019-ben a Szarvasbébi ugyanitt lett hasonló siker, és a darab már nemcsak Londonba jutott el, hanem a Netflixre is.
Gadd ebben is saját életéből merített, sőt, beledolgozta a Monkey See, Monkey Do témáját is adó traumát. A komikus évekkel ezelőtt pultosként dolgozott Londonban, amikor betért hozzá egy idősebb nő, aki láthatóan szomorú volt, és azt állította, nincsen pénze. Gadd, aki egy interjúban az elsőre meghökkentően hangzó, de a sorozatban értelmet nyerő „toxikus empátia” kifejezést vonatkoztatta magára, megsajnálva a nőt ingyen kiszolgálta.
A túlzott érdeklődésből zaklatás és rendőrségi ügy is lett, Gadd a konkrét ügy eredményéről sejtelmesen csak annyit mondott, hogy megoldódott, de a Szarvasbébi nem is egy tipikus stalker-sztori humoros köntösben, hiába ígéri azt az előzetes. Mert az valami olyasmit sugall erősen vicceskedve, hogy akad itt egy kicsit lúzer komikus lehetetlen zakóban, akire rászáll egy mulatságosan suta, kövérkés nő, a rendőrség meg bénázik. A Szarvasbébi azonban nem is állhatna ennél távolabb.
Két másodpercig röhögtünk, aztán depresszióba estünk
– mondja Donnynak, Gadd sorozatbéli alteregójának a főnöke, amikor megnézi az egyik fellépését, de ez akár az egész Szarvasbébit is jellemezhetné. A hétrészes sorozat ugyanis nem marad meg azon a szinten, hogy a helyzetkomikumra építsen, hanem a zaklatás egészen mély rétegeit villantja fel, de a feldolgozatlan traumák következményeiről, a poszttraumás stresszről, a férfiasság válságáról és a stand up-világról is rengeteget mond.
Központi témáját, a zaklatást nagyon sok aspektusból, sőt, azok kifordításából szemléli. A klasszikus stalker-történetekben megvannak az archetipikus szereplők: az esetek nagy részében a férfi az elkövető, akit szörnyetegként, bűnözőként ábrázolnak, míg azon kevés esetekben, amikor egy nő követ valakit, általában túlszexualizált alakról, nagyon gyakran femme fatale-karakterről van szó. Gadd egy interjúban arról beszélt, hogy mikor egy nőt állítanak ebbe a szerepbe, az bizonyos mértékben mindig szexi lesz. Martha karaktere ugyanis egyszerre végtelenül ijesztő és legalább ennyire szánnivaló, ahogy Donny karaktere is bejárja ugyanezt az utat, miközben nem győzi hangsúlyozni a sorozat, hogy Martha sem rossz ember, egyszerűen csak mentálisan sérült.
Ahogy a zaklatás miatt feltárul egy régi, sokkal mélyebb és egyáltalán nem feldolgozott lelki sebe, azzal lesz egyre világosabb az is, hogy minden akarata ellenére miért tartja meg az életében Marthát, hogyan hagyja nyitva számára saját magát is átverve mindig a kiskaput, hogy az egyre eszelősebb nő visszaszivárogjon az életébe. A toxikus empátia is így nyer értelmet, azonban az is nyilvánvaló lesz, hogy sokkal több húzódik meg a háttérben, mint az önsorsrontó jóindulat. És bár az előzetes nem lövi le, mi is ez a bizonyos mély trauma, egyrészt Gadd a Monkey See, Monkey Dot erre építette fel, és megszólalásaiban is nagyon nyíltan felvállalja megrázkódtatásait. Másrészt a sorozat egyik sarokköve és mozgatórugója ez a bizonyos múltbéli incidens, amely nélkül nehéz lenne érdemben beszélni a sorozat legfontosabb eleméről, így enyhe spoiler következik.
Akinek esetleg az első három rész alapján nem lenne világos, hogy a móka és kacagás helyett egy éjsötét utazáson vesznek részt, azokat a negyedik epizód végleg meggyőzi erről. Gadd nyíltan kiállt azzal a már említett darabban, hogy feltörekvő komikusként többször bedrogozták és megerőszakolták, ezt pedig egy nagyszerűen szőtt, ezzel együtt végtelenül sokkoló epizódban egészen konkrétan meg is mutatják. A jelenet mégsem öncélú, Gadd inkább saját élettörténetét vezeti le ebből: azt, hogyan tört teljesen ketté az élete az eset után, miként nyomta ez rá a bélyegét a kapcsolataira. Ezen a téren kétféle véglet is megjelenik a sorozatban: ott egy transznemű nő, akivel ugyan minden klappolna, a levakarhatatlan szégyenérzet miatt Donny megtorpedózza saját boldogságát; és ott van Martha, akivel egy egészen szürreális Stockholm-szindrómás játszmázásba ragad bele. Ezzel együtt merül fel a maszkulinitás kérdése, amely ugyancsak Gadd egyik kedvelt témája, a nemi erőszakkal ugyanis vallomása szerint teljesen felborult a fejében az, hogy mit is jelent férfinak lenni, sőt, egyáltalán létezik-e erre egzakt válasz.
A komikusi szakmában ez különösen hangsúlyos: ott pláne azt várják el a férfiaktól, hogy karizmát, magabiztosságot és humort sugározzanak a színpadról. Ehhez képest Donny ennek épp az ellenkezőjét teszi: a színpadon zokogva vallja meg, hogy zaklatás áldozata lett. Mégis ez az általa teljesen antimaszkulinnak tartott, az ő számára viszont igazi megváltásként felérő vallomás hozza meg a sikert, mint ahogy ez hozta meg Gaddnak is. Mi több, egy interjúban arra a jelenségre is felhívta a figyelmet, Gadd azonban előállt ezzel – és ne feledjük, mindez először 2015-ben, még a metoo-mozgalom előtt történt –, és állítása szerint ez kellett ahhoz, hogy a hosszú éveken át még a legközelebbi hozzátartozói előtt is titkolt, emiatt feszültséggel, szégyennel és bűntudattal terhelt lénye felszabaduljon abból a mély depresszióból, ahová a nemi erőszak és később a poszttraumára újabb lapátokkal rárakó zaklatási ügy nyakig belenyomta.
Még ha Gadd inkább a teljes lelki lemeztelenedéssel is aratott sikert egy olyan szakmában, ahol a humor dominál, komikusi mivoltát sem teszi takarékra: a Szarvasbébin komorsága ellenére bőven lehet nevetni is, még ha nem is sikerül olyan mesterien egyensúlyozni a letaglózás és a sírva nevetés között, ahogyan azt a már említett Fleabag teszi. És bár a poszttraumás stressz természetes velejárójaként az is érthető, miért rója a főhős ugyanazokat a köröket, a sorozat végére a kelleténél pont egy fokkal jobban válik önismétlőbbé annál, mint amennyi a történetet kiegyensúlyozottá tenné. Ennek ellenére a Szarvasbébi kifejezetten jó és egyedi darab, amely úgy beszél egy életet meghatározó lelki sebekről, a maszkulinitás kérdéséről és a zaklatás anatómiájáról, ahogyan kevesektől várnánk. Pláne nem egy tornadresszes komikustól.
Szarvasbébi (Baby Reindeer), 2024, 7 epizód, 24.hu: 9/10
