Kultúra

Tűsarkús cirkusz és pankrátorszínház – avagy ilyen az előadóművészet, ha mentes a sznobériától

Jeff J Mitchell / Getty Images
Jeff J Mitchell / Getty Images
A világ legnagyobb előadóművészeti fesztiválja az élő bizonyíték: az önkifejezés megállíthatatlan, és annyi színe van, amennyinek a létezéséről se tudtunk. Fesztiválriport az Edinburgh Festival Fringe-ről, ahol napi 2000 előadás zajlik.

Ellenfesztivál

Nagyobb, hosszabb és vágatlan. A méltán hírhedt South Park-film alcíme ugrik fel újra és újra az agyamban, ha a Fringe Fesztiválra gondolok. Meg az Ördögkatlan. A mi kicsi, kedves, békés Ördögkatlanunk, amit épp pár héttel ezelőtt volt szerencsém életemben először megtapasztalni. Merthogy a két rendezvény, ha nagyságrendileg egy lapon sem említhetők, mégis, egy gyökérről nőnek, egy hitrendszerre alapoznak, éspedig arra, hogy a művészi önkifejezés egy csoda, egyszersmind valami, aminek jobb minél szélesebb, szabadabb utat hagyni, hadd áradjon, ahogy természete diktálja, úgyis lesz, aki megcsodálja, örömet, kiszakadást, katarzist leljen benne. Azt nem hiszem, és több okból nem is kívánom, hogy az Ördögkatlan akkorára nőjön, mint a Fringe – néha a kevesebb tényleg több, és a magyar fesztiválokra ez fokozottan igaz –, de mindenképpen érdemes belenézni ennek az előadóművészeti óriásbébinek a felfoghatatlanul színes, ambivalens, varázslatos arcába. Merthogy csupa tükör, megmutatja, milyenek is vagyunk mi, emberek.

Hetvenhat (!) éves történelem, két és félmillió jegyvásárló (ami azt jelenti, hogy csak az olimpia és a foci vb előzi meg jegyeladásokban), huszonöt nap alatt négyezer műsorszámból mintegy ötvenezer előadás, több száz hivatalos helyszín, amelyek mellett igazából a város bármely pontja bármikor színpaddá válhat – egy sarkaiból kiforgatott város. Nagyjából így foglalható össze a Fringe, ami történetileg maga az antisznobéria. Eredetileg ugyanis a Fringe szócska még kisbetűs volt – rojtot, szegélyt jelent –, és az ugyanekkor zajló, meghívásos, elit, orrát kissé magasan hordó Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál szélein, farvizén spontán felvonult produkciókat jelentette.

Történt ugyanis, hogy 1947-ben nyolc színházi társulat gondolt egyet, és hívatlanul megjelent a városban, ahol épp az éves Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivált tartották. Majd, mivel a Nemzetközi Fesztivál használta a város nagyobb előadóhelyeit, ez a nyolc társulat bevette magát egy sor kisebb, színházi előadásokhoz nem feltétlenül használt, alternatív helyszínre, és – meglovagolva a Nemzetközi Fesztivál miatt a várost elözönlő tömeget –, színpadra állították saját előadásaikat, amelyeknek így könnyen találtak közönséget is. A kezdeményezést ekkor még nem hívták Fringe-nek, nem hívták sehogy sem – a nyolc társulat Fesztivál Adjunktusok néven illette magát, de a rendezvénynek nem volt neve –, ám az első év két működési alapelve azóta sem változott: a Fringe-re nem kell meghívás, és a helyszínek máig alternatív jellegűek. A fesztivál nevének elterjedését egy újságíróhoz, Robert Kemphez kötik, aki a következő évben – amikor megint megvalósult a buli – azt írta egy cikkében: „A hivatalos Fesztivál drámáját övező szegélyeken (fringe), úgy tűnik, egy sor magánkezdeményezés tűnt fel… attól tartok, sokan nem töltjük majd otthon az estéket!”

Galéria
Jane Barlow / PA Images / Getty Images
Az Afrique en Cirque társulat az Edinburgh Fringe-en

Tűsarkús cirkusz és pankrátorszínház – avagy ilyen az előadóművészet, ha mentes a sznobériától

Fotó megosztása:

Ugyanakkor a szócska első említése után még évekig nem vált még hivatalos névvé, kisbetűvel használták, pontosításként, a hivatalos Nemzetközi Fesztiválon kívüli műsorok összefoglaló neveként. Műsorfüzet is csak 1954-ben volt először, a rendezvényt máig összefogó Edinburgh Festival Fringe Society jogelődje csak 1959-ben alakult, melynek hivatalos alapszabályaként is lefektették, hogy továbbra sem lesz kuráció vagy cenzúra, bárki felléphet.

Ekkor még mindig erősen önkéntes alapú, kézműves rendezvény volt a Fringe, annak ellenére, hogy már tizenkilenc társulat vett részt a fesztiválon – és már ekkor fel-felmerültek panaszok arról, hogy a fesztivál túl nagyra nőtt. Ez azonban nem szabott határt semminek, a Fringe gazdagodott, szervezettebbé vált és egyre nőtt. A sors – és az előadóművészet – fintora, hogy mára a Fringe messze-messze túlnőtte az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivált, a fentebb említett statisztikák magukért beszélnek. És bár alapelveiben máig sem változott, ma azért már egy kevésbé hippi, és működésében többnyire professzionális – bár minden bizonnyal a Fringe nyerhetné a világ leghaszontalanabb médiairodája címet: levélre nem válaszolnak, és a sajtóakkreditáció az égvilágon semmire nem jó, csak a hivatalos reviewer kap ingyenjegyet, mindenki más teljes árat fizet, és kizárólag személyesen lehet megpróbálni elintézni bármit. Mondom, megpróbálni. Ezzel együtt a Fringe ma már kétségkívül összefogott, szervezett és szponzorált – többnyire sörfőzdék és egyéb italcégek által –, ahol továbbra is bárki felléphet ugyan, de azért időközben kialakult egy meghívásos rendszer is nagyobb, exkluzívabb helyszínekkel, az ún. super venue-kkel, „szuperhelyszínekkel”, és a mára a Fringe-t alapjaiban meghatározó „Négy Nagy” produkciós céggel, az Assemblyvel, a Gilded Balloonnal, a The Pleasance-szel és az Underbellyvel.

Óriásbébi

Ezt a folyamatot az Assembly kezdte, pontosabban annak alapítója, William Burdett-Coutts, a Fringe gyökereihez visszanyúló vagány kezdeményezőkészséggel.

1979-ben jöttem először a fesztiválra diákként, és azt csináltam, amit a legtöbben, vagyis kerestünk egy helyszínt, kibéreltük, és színpadra állítottunk ott egy műsort. Aztán visszamentem az egyetemre mesterképzésre, ahonnan már három előadással jöttem vissza, felépítettem a helyszínt, felléptem egy előadásban, rendeztem egy másikat, miközben én vezettem a helyszínt. Aztán elvesztettem a helyszín kulcsait, így ott kellett aludnom. Én takarítottam a vécéket, én javítottam meg, ha valami tönkrement, én csináltam mindent. És aztán a következő évben, 1981-ben megalapítottam az Assemblyt. Alapvetően ez a fesztivál rákényszerít, hogy kicsit mindennel foglalkozz, ezért aztán mindazt, amit az előadó-művészetről tudok, a fesztiválon tanultam meg. A legtöbb barátomat a fesztivál révén találtam, a legtöbb előadást, amit ismerek, a fesztiválon láttam – olyan ez, mint egy párkapcsolat. Egész éves elköteleződés, amint az ideivel megvagyunk, már el is kezdjük a jövő évi program összeállítását

– fogalmaz Burdett-Coutts, aki ma, több mint negyven évvel később még mindig védangyalként tűnik fel az Assembly helyszínein, ellenőrizve, hogy mindenki boldogul és boldog-e, be-beül az általuk futtatott előadásokra, nyakában méretes objektívű fényképezőgéppel dokumentálja a fesztiválhangulatot. Amikor pedig épp nem augusztus és Fringe van, akkor járja a világ előadóművészeti fesztiváljait, expóit és egyéb hasonló rendezvényeit, és meghívható programokra vadászik. Ezt teszik mind a négy nagy promóter-producercég emberei. Burdett-Coutts így talált rá a magyar Recirquelre is, akikkel már 2017 óta dolgoznak együtt: a társulat már a harmadik előadásával viszi a magyar újcirkusz-művészet hírét a Fringe-en, idén az IMA cíművel, több mint száz előadással egy direkt nekik fenntartott helyszínen – a magyar társulat Fringe-hétköznapjairól szóló riportunk erre.

Jeff J Mitchell / Getty Images A Chicos Mambo nevű francia együttes Tütü című táncelőadása.

Az Assemblynek nagyjából kétszáz show van a repertoárjában, huszonöt helyszínen, melyek közül a legtöbb napi hét-nyolc bemutatót is tart. A felhozatal nagyon vegyes, nemcsak az Assembly kínálatában, hanem mindenütt – van kabaré és varieté, gyerekműsorok, koncertek, költészeti programok, kiállítások, színház, tánc, cirkusz és mozgásszínház, musical, opera, előadások és workshopok, és komédia minden mennyiségben. Utóbbi szó szerint értendő: a Fringe-en a komédia-láb olyan erős, hogy jelenleg önmagában kiteszi a fesztiválprogram egyharmadát, elég változatos értelmezésben. Van minden klasszikus stand-uptól az olyan hibrid kezdeményezésekig, mint például a már nevében is fenomenális Stingalong, ami egy Sting-dalokra fókuszáló, azokat direkt elrontott szöveggel és a közönség segítségével éneklő, Stingre egyébként valóban meglepően hasonlító komikus önálló estje, valahol a stand-up, a karaoke és a tribute koncertek határmezsgyéjén. De ami nem komédia, a Fringe-en sokszor még az is az: van ugyan dráma és mélység, de azért érezhetően nagyobb az igény és a kínálat is a könnyed szórakozásra, a társulatok java inkább a viccesebb darabjait hozza el. Így láttuk például a Tütü című táncelőadást, amelyben a Chicos Mambo nevű francia táncegyüttes meglehetősen komikusan elbalettozta az egyetemes tánctörténetet.

Csillagosok, kritikák

És ezek csak a producercégeken át érkezett produkciók: a város ezen kívül is igazi csepűrágó-zsibvásár. Az utcán, főleg a központi területeken egész nap bármelyik percben felbukkanhat egy zsonglőr, akrobata, táncos vagy tánccsoport. A kedvencem ebből az utcaművész-zsánerből az a fickó, aki Juice Monsoon néven élesben rakja össze a zenei loopjait, majd a köré gyűlt közönséget használva inspirációnak, a helyszínen improvizálja tökéletesen rímelőre a szövegeit – egészen elképesztő.

A vidámságra helyezett hangsúlyt abból is érezni, hogy milyen műsorokra hívogatják az embert. A Fringe-nek ugyanis alapeleme az utcai hívogatás, ami nálunk leginkább a Váci utcai turistafogó éttermek gyakorlata, a Fringe-en azonban ez eléggé kézműves jelleggel működik, s mint ilyen, szimpatikusabb, hitelesebb is.

Ken Jack / Getty Images Szórólaphegyek.

Nem lehet öt métert megtenni vagy egy fish and chipset megenni anélkül, hogy az emberhez odalépjen valaki, bármilyen korosztályból, nem ritkán figyelemreméltó jelmezben, maszkban, és meginvitálja egy műsorra, amelynek gyakran a hívogató maga is szereplője. Mindehhez jár szórólap is, amiből tekintélyes gyűjteményre lehet szert tenni akár már egyetlen fesztiválnap alatt. Egyébként is könnyen elegyedik szóba az ember a fesztiválon – bár nyilván kell tudni angolul –, akárhol, akárki megszólít akárkit. Szokásos kérdések: honnan jöttünk, hogy tetszik a város, milyen a fesztivál, ők mit láttak, ajánlják-e, mire megyünk legközelebb, jó szívvel ajánljuk-e, amit épp eszünk – a fesztiválok „mindenki a haverom”-élménye itt nemzetközi és kultúraalapú. Utcai standokon és a nagy producercégek berendezett bárkertjeiben van ugyan alkohol-árusítás, nagy divat a gin-tonic, de igazán szétcsúszott hordák még éjszaka sem nagyon jellemzők.

És árad, árad a nép a produkciókra. Én a fesztivál első hetének végébe kóstoltam bele, ami még jócskán a felívelés kezdete, még kevés a teltházas show, de már híre ment a jobb címeknek. Ennek két fő eszköze van: a szóbeszéd és a kritikák. A szóbeszéd alatt az előbb kifejtett utcai hívogatási, ajánlási rendszer értendő, az ember hírét viszi annak, ami tetszett neki. De a kritikák súlya így is óriási. A mostohán kezelt magyar kritikaírás felől nézve szinte hihetetlen, üdítő élmény látni, milyen az, amikor egy kritikának hatalma, hatása van: négyezer show-ból nem lehet egy pársoros leírás vagy dizájnos poszter alapján választani, így a nézők nagyban támaszkodnak a helyi és nemzetközi lapok review-ira és a csillagos értékelésekre. Egytől ötig csillagoznak a kritikusok, és elég szigorúak, nem dobálják mindenki után az ötcsillagokat, illetve néhány lap csillagot nem ad, de idézhető méltatást igen.

A szerző felvétele

Ezeket a produkciók használják is afféle helyi akciómarketingként: ahol van erre emberierőforrás-kapacitás, ott a produkciók plakátjaira párnaponta felmatricázzák a kapott csillagokat, megjelölve, hogy mely lapoktól érkeztek. Egy Scotsman, egy Times, egy One4Review négy-öt csillagja fegyvertény, amit nem félnek használni, és a bőség zavarában kissé elveszett néző hálás is érte, hogy pár nappal a fesztivál kezdete után már jó orientáló erő, hogy mely plakátok vannak teleragasztva sokcsillagos matricákkal. És még így is, ahogy egy barátom fogalmazott, a Fringe egy „FOMO pokol”: ha az ember oda is szánja az időt és az előadásonkénti tíz-húsz fontnyi pénzt, egyszerűen nem lehet mindent megnézni, ami jónak tűnik. Sok fesztiválozó nem is feszül nagyon: időpont-alapon keres, főleg a helyiek, akik kijönnek a munkahelyükről, megnézik, mik vannak a legközelebbi idősávban, vesznek egy jegyet, és beülnek valamire, mindegy, cirkusz-e vagy opera, mert végül is élményt fognak kapni, mi baj lehet? Ez a fajta együtt élés a város hétköznapjaival külön bájt kölcsönöz a Fringe-nek.

Cunami

Ehhez a rugalmassághoz, mondjuk kell valami, ami nem feltétlenül teszi a legjobbat a művészi színvonalnak: a Fringe produkciói szinte mind legfeljebb egyórásra vannak szabva, elvétve találni hetven, nyolcvan, kilencven perces műsorokat, ennél sokkal hosszabbat meg szinte egyáltalán nem. Kultúr-gyorsétterem, élmény-géppuskatűz, ami megkönnyíti a programmingot, de egészen cunamiszerűvé teszi a nézői élményt, és megnehezíti néhány produkció életét. Voltam olyan zenés műsoron – a Choir! Choir! Choir! címűn, ahol a két fellépő gyakorlatilag kórussá változtatta a közönséget –, amely eredetileg négy órás, ezt kellett összesűríteni egyórásra. Ennél a műsornál épp belefért, nem sérült a koncepció, de biztosan volt néhány olyan, ahol a művészi megfontolások kárára kellett időspóroló döntéseket hozni.

Roberto Ricciuti / Getty Images Monét X Change a Fringe-en.

A Fringe Fesztivállal kapcsolatos aggályok is jórészt erről a dilemmáról szólnak: nem  nőtt-e már túl nagyra ez a rendezvény, és nem vált-e mindeközben túlságosan kommersszé? Két nap alapján nem merek erre választ adni, de a hangulat alapján inkább azt tartom valószínűnek, hogy a hangos többség mellett a csendes kisebbség – a kevésbé frivol, a mélyebb, lassabb, csendesebb, művészi kompromisszumoktól mentesebb előadások – még elég erősek ahhoz, hogy fenntartsák az egyensúlyt, főleg, mert a kritikát nem tudja olyan könnyen eltéríteni a hangzavar. És azért van érdemi mélység is, még ha azt jellemzően nem is az utcai mutatványosok virtuóz szórakoztatásában kell keresni: görög drámák és Shakespeare is akadnak, nem csak drag queenek és pankrátorok. Bár mi tagadás, én ezúttal – a magyar Recirquel csodás, lassú, éteri IMÁ-ját leszámítva, amit két és félszer láttam – utóbbiakra szavaztam.

Mert azért ha egy magyar RuPaul’s Drag Race-rajongónak alkalma van megnézni egy Monet X Change-estet, akkor meg fogja tenni – és milyen jó döntés volt! A zenével kevert stand-up monológ egyszerre volt érzelmes és könnyed, a remek hangulathoz pedig sokat hozzátett a közönség is, amely a drag műsorokban megszokott módon bekiabálásokkal, ámenekkel és yesqueenekkel biztosította támogatásáról a fellépőt. Ezen kívül volt szerencsém a híres C!rca újcirkusz társulathoz, akik a Peepshow (Club Remix) című erotikus cirkusz-show-jukkal csigázták fel a nagyérdeműt nagyon kevés ruhában, amelyek java része flitteres alsóneműt jelentett, cserébe időnként tűsarkúban (lásd cikkünk kiemelt képét), ami jellemzően nem képezi a cirkuszművészek színpadi ruhatárának részét.

https://twitter.com/mythostheatre/status/1688467223424225280

Fringe-élményeim legkizökkentőbbike azonban minden bizonnyal a Mythos: Ragnarok című pankráció-színházi előadás. Jól olvasták: a Mythological Theatre nevű társulat tagjai pankrátorok, akik a hasizmok és őrült jelmezek mellett magukra szedtek némi színészi tudást is, és fergeteges bunyó-jelenetekkel tarkítva vezetnek elő mitológiai történeteket, jelen esetben az északi mítoszok egy furcsa keverékét Odinnal, Lokival, Thorral meg a többiekkel. A társulat előadásai már elkezdtek telt házakkal futni, ami nem meglepő: fogalmam sincs, minden pankráció ennyire szórakoztató-e, de ez őrült jó buli, ordító rockzenével, ujjongó, szurkoló nézőkkel, és imádni való kézműves jelleggel, melyben a tapsrend után még ki sem jutott a közönség, de a társulat már ott, a szemünk láttára bontja a színpadot. Ennyit a kisujj-eltartós magasművészetről.

Munkatársunk a Recirquel társulat vendégeként járt a Fringe fesztiválon.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik