Japán jegyében telnek a sorozatok frontján 2024 első hónapjai, hiszen a legjobban fogadott idei sorozatok közül kettő is a távolkeleti szigetországhoz kötődik: nagy sikerrel fut jelenleg is a Sógun remake-je az FX-en (nálunk a Disney+-on látható), míg a Tokyo Vice második évada az elsőnél is sikeresebb. A teljes egészében Japánban, többségében japán színészekkel és stábbal forgatott sorozat első évada sikerrel idézte meg az ezredforduló Tokióját, melynek mindkét oldalát megpróbálták bemutatni:
- egyrészt a külföldiek számára megismerhetetlen és vonzóan rejtélyes metropoliszt,
- másrészt a sötét oldalát is: a bűnözést, a mindent átszövő korrupciót, a rasszizmust és a szexizmust, amikkel egy felületes turista nem feltétlenül szembesül.
A sorozat alapjául Jake Adelstein azonos című könyve szolgált, de csak nagy vonalakban, és már az első évadot is bajosan lehetett volna eladni true crime-sorozatként, a második viszont már végképp nyilvánvaló, hogy szinte az utolsó szóig fikció, csak néhány karakterbe belegyúrtak valós személyeket is az alkotók, akik között ott volt az első évad pilot epizódját rendező Michael Mann is, a főszereplők között pedig olyan nagy nevek bukkantak fel, mint az első sorozatszerepét alakító Ansel Elgort, illetve az egyik legismertebb japán színész, Vatanabe Ken. A tokiói alvilágot uraló maffiával, a jakuzával küzdő újságíró története valóban jó alapanyag, még úgy is, hogy Adelstein szavahihetőségét illetően számos kétség merült fel az utóbbi években.
Ezért nehezen is érthető, miért nem változtatták meg a főhős nevét, ha egyszer tudjuk, hogy ezek a sztorik nem történtek meg Jake Adelsteinnel, sőt, még a napilapot is átkeresztelték, ahol a sorozatbeli Jake dolgozik. Mindenesetre a Tokyo Vice első évada Adelsteinnel együtt is jól sikerült. Ahogy kritikánkban fogalmaztunk:
a sorozat kifinomult környezet- és jellemábrázolása a hasonló hangvételű neo-noirok közül is kiemeli a Tokyo Vice-t, mely egyszerre működik krimiként, oknyomozó újságírói sztoriként, felnövéstörténetként és az ezredforduló Japánjának társadalmi-kulturális bemutatásaként is.
Ahhoz képest, hogy csaknem két év is eltelt a két évad között, az alkotók nem igazán foglalkoztak azzal, hogy képbe hozzák a nézőt, ezért, aki nem nézte újra az évadot, vagy nem frissítette fel az emlékeit valamiféle gyorstalpalón, annak beletelt némi idő, amíg újra felvette a ritmust, hiszen a második évad pontosan ott folytatódott, ahol a meglehetősen szövevényes történet egy cliffhangerrel abbamaradt: Jake és Katagiri birtokába jutnak a felvételnek, amely bizonyítja, hogy egy japán kormánytag az egyik jakuza klán főnökének jachtján meggyilkolt egy kelet-európai hoszteszt. Kezükben tehát a fegyver, amivel végre legyőzhetik a jakuza vezért, Tozavát (Tanida Ajumi), de ez természetesen nem könnyű feladat. Adelsteint közben igyekszik még árnyaltabban bemutatni az évad, beleértve a családját is, és a készítők javára írható, hogy egyáltalán nem teszik rokonszenvessé, sőt, egy rögeszmés alakként írható le, aki az emberi kapcsolatait is könnyedén feláldozza a hivatása oltárán.
A sztori azonban jóval kacifántosabb annál, minthogy Jake a jakuzát hajkurássza, hiszen az egyenletnek része a hoszteszből eggyel feljebb lépő, és immár saját klubot működtető Samantha (Rachel Keller); az iránta gyengéd érzéseket tápláló szép reményű jakuza, Szató (Kaszamacu Só), aki minden eszközzel távol tartaná az öccsét a bűnözéstől; a szexista és merev szerkesztőségi hierarchiával és a saját, mentális beteg öccsével egyaránt küszködő szerkesztő, Emi (Kikucsi Rinko); a régi idők lovagiasságát idéző jakuza főnök, Isida (Szugita Sun); Tozava szeretője, a Jake-kel veszélyes viszonyt kezdő Miszaki (Ito Ajumi), és még vagy fél tucat egyéb fontos karaktert fel lehetne sorolni a sorozatból. Ezek ráadásul jól kidolgozott és többségében hiteles szereplők, ezért nem kis elszántság kell ennyi szál kézben tartásához, főleg, hogy a Tokyo Vice most sem elégszik meg azzal, hogy sima krimiként pozicionálja magát. Ám, aki azt hinné, hogy valamiféle japán Dróttal van dolgunk, nem is tévedhetne nagyobbat.
Ennek a hatalmas szereplőgárdának ugyanis két hátránya van: az egyik, hogy háttérbe szorul maga Tokió, amelyet az első évadban még a sorozat valódi főszereplőjének neveztünk, itt azonban sajnálatosan mellékszereplővé fokozzák le, a korábban komoly szerepet kapó klubokkal, éttermekkel és karaoke bárokkal együtt, és ezzel egy időben a popkulturális utalások is megritkultak. Még inkább zavaró azonban, hogy
Vagyis még elcsépelt és kiagyalt bornírtságoktól sem riadnak vissza a forgatókönyvírók, amikor a sztori kedvéért teljesen hülyévé tesznek rendőröket (a több évtizedes rutinnal rendelkező Katagiri például egyszerűen nem veszi észre, hogy feltűnően követi egy autó, amikor egy szupertitkos rejtekhelyre megy), vagy az életükért küzdő szereplők ugyan pontosan tudják, hogy hová nem szabadna menniük az egész városban, ám természetesen pont oda mennek, mert úgy diktálja a forgatókönyv érdeke, és így tovább.
Ezek vannak annyira bosszantók, hogy elvesznek abból az élvezetből, amit az egyébként nagy odafigyeléssel és rutinnal készített sorozat ad, és mindez leginkább a vezető író, J. T. Rogers sara, aki azonban azt a vállalását teljesíti, hogy készített egy feszes, izgalmas thrillert, jó színészekkel és autentikus helyszíneken. Sőt, még arra is figyel, hogy nem teszi ki a sorozatot a Max egyre kiszámíthatatlanabb döntéshozói kénye-kedvének: a sorozat itt akár le is zárulhat, de azért nyitva is hagyott egy-két kiskaput, ha esetleg kapna még egy harmadik évadot is a Tokyo Vice. Ez utóbbi pedig nem lenne baj, mert minden kukacoskodásunk ellenére még mindig kiemelkedik napjaink sorozatdömpingjéből, ráadásul igyekszik komplex képet adni bűnözésről, médiáról, politikáról és bizniszről, mindezek kapcsolatáról és természetesen magáról Tokióról. Márpedig Japán még mindig sokunk számára nehezen elérhető utazási célpont, így az ilyen, a couleur locale-ra odafigyelő sorozatok többet is jelentenek sima szórakoztatásnál.
Tokyo Vice, 2. évad, 10 epizód, 2024, HBO Max. 24.hu: 7,5/10
