Több mint hét évvel az Ernelláék Farkaséknál bemutatása után Hajdu Szabolcs megint egy középosztálybeli otthon díszletében ül, és közeli munkatársaival, baráti alapon, tíz forintból csinál filmet. Ebben a helyzetben akkor is benne lenne a mai Magyarország, ha a Kálmán-nap, előzményéhez hasonlóan, nem kifejezetten a mai Magyarországról szeretne szólni. De arról szól, pontosabban annak a Hajdu által legjobban ismert szeletéről, az értelmiségi középréteg lelki és anyagi szorongásairól.
Ennek a rétegnek nagyon sok baja van, kezdve azzal a szociológusok által sűrűn emlegetett, általános problémával, hogy úgymond „elvékonyodik”. A szűkösség és a perspektívák hiánya egyéni szinten is érzékelhető. E magasan képzett, de alacsonyan tartott középosztálybeliek nem élnek meg a munkájukból olyan színvonalon, ahogy azt tehetségük alapján elvárnák, és amiről tájékozottságuknak köszönhetően tudják, hogy máshol, leginkább nyugaton, elérhető volna számukra.
Ezen, a társadalmi meghatározottság meg az egyéni alkat viszonyán gondolkodik Hajdu „lakástrilógiájában”, amelynek második részét mutatták be most. Mindegyik film az író-rendező-főszereplő saját színdarabjai alapján készült, és a tervek szerint a harmadik is moziba kerül még az idén, Egy százalék indián címmel. A történetek felépítése hasonló: egy helyszínen játszódnak, és házaspárok, illetve néhány másik, körülöttük felbukkanó szereplő párbeszédeiből bontakoznak ki. Ugyanoda is futnak ki, a leleményesen felépített és kitartóan gondozott élethazugságok lelepleződéséhez, ami végképp le tud zárni, vagy éppen újra tud éleszteni egy párkapcsolatot.
Ahogy az Ernelláék Farkaséknál, úgy a Kálmán-nap is két párkapcsolatot tükröztet egymással. Az új film központi hősei Olga és Kálmán, akik a férfi névnapjára látják vendégül barátaikat, Leventét és Zitát. Zita valójában azért jön, hogy Olgáék aláírjanak egy lakcímbejelentő papírt, amellyel gyereküket névlegesen Kálmánékhoz költöztetik, így lehetővé téve beíratását a közeli iskolába. Ez az abszurd bürokratikus eljárás az első percben tesz róla, hogy otthon érezzük magunkat, még a szívességkérés szégyene is elönthet bennünket, ha már a nyomulós Zitát nem is. Hamar kiderül, hogy Olga és Kálmán alapvetően nem értenek egyet abban, hogyan kellene nevelniük a gyereküket, de az érkező Zita és Levente kapcsolatával ennél is komolyabb gondok vannak.
Az elrontott életek és feloldhatatlannak látszó ellentétek fokozatos feltárása ellenére a Kálmán-nap tele van humorral. Talán ebben különbözik a leginkább a párkapcsolati pszichodrámák filmes etalonjaitól, Ingmar Bergman és John Cassavetes rendezéseitől. Ha már nincs lehetőségünk kilépni a córeszből, legalább röhögjünk egy kicsit magunkon! Mintha erre az egyszerre keserű és felszabadító nevetésre hívna Hajdu, aki színészként maga teremti meg a humoros pillanatok java részét.
Tele van ilyen szórakoztató mondatokkal a film. Talán több is van belőlük, mint ami hiteles volna, de nem bánjuk, mert élesek, találóak, pontosak.
Hajdut mindig öröm nézni színészként. Az ő nagy színészi visszatérését, vagy inkább megérkezését éppen az Ernelláék Farkaséknál hozta el. Régebben legfeljebb apró szerepeket játszott, például a Presszóban, azóta viszont rendszeres szereplője filmeknek (Rossz versek) és sorozatoknak (A besúgó), idén a Hatalomban pedig már eljátszott egy másik főszerepet is. Feleségét is egy nagy visszatérő alakítja, Tóth Orsi, a kétezres évek magyar filmjeinek meghatározó arca, aki az utóbbi években visszavonult a színészkedéstől.
Mert nagy küzdő mindenki, aki low-budget, vagy egyenesen no-budget módon próbál filmet készíteni. A Kálmán-nap végén elindul egy szép dal, ami a megnyugvás halvány esélyét ígéri a karaktereknek és a nézőknek is – így zárult az Ernelláék Farkaséknál is –, de egy perc után Hajduék lekeverik, mert nem tudták kifizetni a jogdíját. Nem baj, a hatása így is erős. Sőt, így talán erősebb, mert tovább működteti a film második rétegét, amelyben nem a szereplők, hanem általuk és mögöttük a filmkészítők nehézségeit, alkuit, tenni vágyását ismerhetjük meg.
A Kálmán-napnak ezt a rétegét nehéz lesz elmagyarázni a külföldi nézőknek, de a párkapcsolati drámát mindenhol érteni fogják, mert Tóth és Hajdu, mellettük Földeáki Nóra és Szabó Domokos kifogástalanul játsszák el. Egy darabig csak a Kálmánékat kisegítő melósról, Ernőről hihetjük, hogy elrajzoltabb karakter, de az egyik jelenetben összesűrűsödik a levegő Ernő és az őt játszó Gelányi Imre körül, és váratlanul megszületik a film legszomorúbb pillanata. Jól látszik, hogy összeszokott alkotói csapat ez, Hajdu, Szabó és Gelányi több mint harminc éve dolgoznak együtt (Földeáki Hajdu tanítványából lett az alkotótársa, Tóth pedig Hajdu volt felesége, Török-Illyés Orsolya helyére érkezett a színdarab és így a film stábjába).
Szerencsére megoldják a filmezést így is. A Kálmán-nap az Ernelláék Farkaséknál által megformált történettípus érvényes variációja, amely éppen elég újdonságot vonultat fel ahhoz – mindenekelőtt Bántó Csaba operatőr kiegyensúlyozott, harmonikus képeit és a természetközeli helyszín líraiságát –, hogy ne tűnjön az előzmény újrázásának. Vigasztaló, hogy Hajdu Szabolcs még nem adta fel a hitét a filmkészítésben, pedig minden oka meglenne rá.
Kálmán-nap (2024), 71 perc. 24.hu: 8/10.
