Az egyetlen férfi, akitől valaha féltem egy nő volt, akit Griselda Blancónak hívtak
– idézi a sorozat Pablo Escobart, akiről ha máshonnan nem, a Narcos óta nagyon jól tudjuk, hogy hiába akarta megölni egy hadseregnyi ember és a drogelhárítók is, nem volt egy szívbajos alak. Az, hogy a Griselda rögtön a világ leghíresebb drogbáróját idézi több szempontból is fontos: egyrészt egészen jó ajánlólevélként vezeti fel Escobar női pályatársát, másrészt elkerülhetetlenül a már említett, nagy sikerrel futó sorozatot juttatja eszünkbe. Nevezhetnénk akár női Narcosnak is, egyrészt mert nagyon hangsúlyosan jelenik meg benne a nemi szerepek kérdése, másrészt mert ugyanaz a showrunnere, mint az Escobar életéről készített sorozatnak.
Eric Newmant még 2015-ben – abban az évben, amikor a Narcos indult – kereste meg Sofía Vergara azzal az ötlettel, hogy évek óta foglalkoztatja Griselda Blanco története. Newman az azt követő évekre bőven el volt látva drogbárókkal a Narcos és a spinoffjai révén, ráadásul 2017-ben megelőzte őket Catherine Zeta-Jones A kokain úrnője című filmmel, végül 2021-ben kezdődött komolyabb mocorgás a Griselda háza táján.
Míg a Narcos kicsit bővebben, két tízrészes évadon keresztül foglalkozott Escobar életével, egyen át pedig a ténykedésének utóhatásaival, addig a mindössze hatrészes minisorozatként tálalt Griselda meglepően rövidnek tűnhet. Nem az, Newmanék pontosan eltalálták azt a mértéket és tempót, amelynek segítségével feszesen és nem túlnyújtva lehet elmesélni a drogbárónő történetét – ez utóbbi egyébként jól végződő kényszermegoldás volt, az eredetileg tízrészesnek tervezett sorozatot pénzügyi megfontolások miatt rövidítették le.
A Griselda ennek megfelelően nem akar hat rész alatt évtizedekről mesélni, hanem Blanco életének viszonylag kis szeletét követi: rettenetes gyerekkoráról, a tinédzserkorában elkövetett gyilkosságokról szinte egyáltalán nem, vagy csak említés szintjén beszél, ahogy azt sem látjuk, ahogy a nő második férje oldalán kiépíti a közös drogbirodalmukat. Blancót meglőtt és összetört nőként látjuk először, aki erőszakos férje elől menekül három fiával együtt: még akár sajnálhatnánk is. Az egyébként erősen kiszínezett, és sok ponton fikcionalizált sorozat ott kapcsolódik be Blanco történetébe, amikor az pénz és kilátások nélkül, egy csomag droggal érkezik meg férje elől menekülve Miamiba, ahol hamar kitalálja, hogyan építsen egy kiló kokainból drogbirodalmat. A minisorozat klasszikus felemelkedés, majd bukástörténet: látjuk, hogyan próbál szerencsét Miami vérszomjas éjszakai életében egy ismeretlen arc, mi több, egy nő, hogyan próbálja a kizárólag férfiakból álló bűnözői elit előbb kiröhögni, móresre tanítani, majd mikor rájönnek, hogy ez nem megy, ellehetetleníteni. Hogyan ugorja meg Blanco újra és újra a lehetetlent, és mikor azt elérte, miként nem bír leállni az egésszel, és ezzel hogyan áldozza fel szépen lassan egy rakás ember életét, saját családját, és a szabadságát is.
A Narcos nagyon hangsúlyos nyomozói szálának egyrészt Pedro Pascalt köszönhetjük, másrészt azt, hogy Escobar élete és a drogkereskedelem belső világa mellett azt is bemutatta, miként vették fel a hatóságok a legtöbbször szélmalomharcnak tűnő küzdelmet a drogbárók ellen. A Griselda ugyanezt a vonalat követi, igaz, először sokkal kevésbé hangsúlyosan: csak ímmel-ámmal látjuk a nyomozást, ahol nem is annyira a hajtóvadászat a lényeg, sokkal inkább arra helyeződik a hangsúly, hogy June Hawkins a gyilkossági csoport egyedüli nőjeként próbálja felvenni a harcot a bűnözőkkel, a disznó viccekkel és a szexizmussal, eleinte meglehetősen kevés sikerrel.
Hawkins és Blanco tökéletes ellentétei egymásnak, mégis ugyanabban a helyzetben vannak:
Annak ellenére viszont, hogy minden létező ponton megpróbálják eltiporni és megalázni őket, mégis ők lesznek azok, akik túlszárnyalják a férfiakat, ezzel együtt valahol az is törvényszerű, hogy egy olyan női bűnözőt, akit riválisai éveken át képtelenek voltak elpusztítani, végül egy másik nő kap el. A feminista üzenet miatt azonban egyúttal kicsit problémás is, már-már zavarba ejtő módon ébreszt szimpátiát a fölényeskedő bűnözőket csipőből lealázó Blanco.
A sorozat azonban ennek ellenére távolról sem glorifikálja a nőt, inkább csak a bűnözőket bemutató filmek egyik legjellemzőbb célját tűzi ki maga elé: hogy megmutassák az embert a bűnlajstrom és a rendőrségi fotó mögött. Blanco az elején nem véletlenül kelt szánalmat, rettenetes háttérrel, erőszakkal terhelt múlttal érkezik, és ugyan egy ideig nyugtathatjuk lelkiismeretünket azzal, hogy szegényt a környezete tette azzá, amivé vált, sőt, egy ideig még a Escobar-féle családcentrikus vonal legnépszerűbb önámítását is el lehet hinni neki, miszerint mindent a családjáért csinált. Ám mivel jól kiegyensúlyozott karakterívet kapott a címszereplő, nagyon hamar kétséget sem hagy a sorozat afelől, hogy Blanco velejéig elfajzott gonosztevő volt, aki magával hitette el a legjobban, hogy egy család megöletésétől a sajátjának sokkal jobb élete lesz.
Egy jó karakterív azonban mit sem ér megfelelő színész nélkül, és ezen a ponton tegyük a szívünkre a kezünket: hányan fogadtak volna arra, hogy Sofía Vergara egy drámai szereppel is elboldogul? A kolumbiai színésznőről mindenkinek Gloria Pritchett, a Modern család Joe-jának felesége ugrik be, amelyben ugyan a színésznő szerethető és vicces volt, de nagyjából annyi színészi feladat hárult rá, hogy szép legyen, és sztereotipikusan hozza a kolumbiai bevándorlók paródiáját. Nem véletlen, hogy ez a leghíresebb szerepe, és az sem, hogy nagyjából egész életében a szép latinát látssza, komoly színészi kihívást nem bíznak rá. Ezzel kapcsolatban nagyon gyakran és meglepő nyitottsággal nyilatkozott már: többször hangoztatta, hogy pontosan tudja, külseje juttatta be a showbizniszbe, úgy véli azonban, hogy a személyisége miatt maradt meg benne, de arról is gyakran beszél, hogy nemcsak külseje, de erős spanyol akcentusa miatt is predesztinálva van vagy épp el van zárva bizonyos szerepektől. Nem meglepő tehát, ha a Vergara castingja kicsit elbizonytalanítja a nézőt, hisz saját bevallása szerint őt magát is elbizonytalanította.
A szerepválasztáshoz kapcsolódó esetleges előítéleteket maga Vergara oldotta fel egy interjúban, egyúttal megnyugtatott mindenkit: nem baj, ha a nevét látva rögtön az a kérdés merül fel, hogy tud-e egyáltalán színészkedni, mert ez a kérdés benne is felmerült. Egy műsorban elárulta, hiába 51 éves, nagyon sok szempontból számított elsőnek a Griselda: még sosem játszott az anyanyelvén, spanyolul, ahogy drámai szerepe sem volt még soha, sőt, azt sem tudta, képes-e sírni a kamera előtt, és az is hirtelen érte, hogy a komédiák világa után nem pársoros könnyen megjegyezhető dialógusokat kapott, hanem monológokat, amelyeket hónapokig tanult.
Innen szép nyerni, gondolhatnánk, és Vergara meglepő módon nyer is: meg tudja jeleníteni a kívül kőkemény, belül azonban rettegő anyát, de a végzet vérszomjas asszonyát is, ahogy a kettő közti karakterfejlődést is hitelesen adja elő. És a sírás miatt sem kell aggódnia, megy neki. Blancóként egyszerre esendő és fenyegető, abszolút benne van a kisugárzásában az, ami a híres Escobar-idézetből kiviláglik.
Bár a Griselda egyértelműen az ő sorozata, legalább ennyire fontosak a mellékszereplők, közülük ugyancsak van kiket kiemelni: a már említett rendőrnő a sorozat második felére válik kellően izgalmassá, de egy egész sor remek karaktert látunk. Ezek közül kiemelkedik a simlis Rivi, aki először a háttérből mozgatja a szálakat, később azonban egyre nagyobb szerepet kap.
A Griseldában ott van az a hamisítatlan hangulat, ami a Narcost is jellemezte: a hetvenes-nyolcvanas évek pálmafás-színesinges-kokainporos hangulata szinte lemászik a képernyőről, a latin zenék tovább pörgetik a fiestát, amely úgy halványul el, ahogy Blanco körül is egyre inkább szorul a hurok. Egyetlen visszatérő kép ad kontrasztot mind a sikeres, mind a kudarcos időszakoknak: ahogy Blanco teljesen magányosan dohányzik éjjel, és cigarettás ujjával rajzol képeket a levegőben – hol a magány, hol a remény, hol a reménytelenség van benne a pillanatban.
Ennek ellenére azonban mégis elmondható, hogy a Griselda nem megy túl mélyre, de dicséretes, hogy láthatóan nem is akar tovább nyújtózni, mint ameddig a hatepizódos takarója elér. Azt viszont eléri, hogy Blanco kellően izgalmas figurának tűnjön ahhoz, hogy a nem kevésbé izgalmas előélete iránt is kíváncsivá tegye a nézőt, ami a Narcos-spinoffokat látva nem is lenne feltétlenül értelmetlen ötlet. És ha már az utóbbinál tartunk: a Griselda alapvetően egy újabb Narcos-spinoffként indult, ám végül a készítők úgy döntöttek, megállhat a saját lábán is. A látottak alapján pont úgy állja meg a helyét az eddig a barkók, bajszok és tesztoszteron által terhelt Narcos-univerzumban, ahogy egy tökös rendőrnő vagy épp egy rettenthetetlen drogbárónő egy férfidominált terepen.
Griselda, 2024, Netflix. 24.hu: 7,5/10
