Több mint négy évvel ezelőtt, 2019 decemberében hosszú cikkben számoltunk be arról, hogy egykori jezsuita fellegvárba költözött a Nemzeti Nyomozó Iroda, majd bemutattuk a Manréza történetét, ami nyolcvan éve még lelki nyugalmat és feltöltődést kereső keresztények lelkigyakorlatos házaként, illetve a rend új tagjait fogadó központi intézményként tárta szélesre a kapuit.
A báró Csölicsné egykori birtokán 1926-ban elhelyezett alapkő körül végül négy év alatt valósult meg a méretes épület, amit a rend akkori magyarországi tartományfőnöke, a filozófus és hittudós Csávossy Elemér (1883-1972) a jezsuiták hazai központjának szánta, a Bernhardt (Bernárdt) Győző (1880-1948) tervei szerint, Krausz (Krasznai) Lajos (1884-1965) szobraival megvalósult otthon pedig meg is felelt az elvárásoknak.
A ruskicai márványból faragott oltárral rendelkező kápolna, a legszükségesebb bútorokkal berendezett, saját fürdőszobás lakrészeket rejtő főépület, az angolkert, illetve a kaktuszokkal és egzotikus növényekkel teli télikert 1930-ra készült el, épp két évtizeddel később, 1950-ben, a hazai szerzetesrendek betiltása után azonban a ház egésze az államra szállt. Az elüldözött jezsuiták sosem térhettek vissza a falak közé.
A tornyát veszített kápolnát, illetve a lassan egyre több épületből álló együttest az azóta eltelt hetvennégy évben több állami hivatal is használta, 2008-ban, a Határőrség Országos Parancsnokságának kiköltözése után a terek azonban kiürültek. Az űrt végül 2019 végén a Nemzeti Nyomozó Iroda töltötte be, ami az elmúlt években nyilvánvalóan kialakította a számára fontos tereket, illetve célt adott a különböző termeknek.
Azt eddig is tudni lehetett, hogy a harmincas és negyvenes években született értékek jó része eltűnt, a változás pontos mértéke azonban a bejutás nehézsége, sőt, lehetetlensége miatt nem volt ismert – egészen a közelmúltig, mikor a rend filmet forgatott a száz éve született szerzetespapról, az 1983-ban a belga király által bárói rangra emelt Muzslay Istvánról (1923-2007), akinek többek közt az Ómagyar Mária-siralmat is tartalmazó Leuveni kódex 1982-es hazatérését is köszönhetjük.
Siptár Dániel történész, Pásztor Péter operatőr, illetve Janka György vágó sikeresen megszerezte a szükséges engedélyeket, így néhány képkocka erejéig megmutathatták a mai állapotokat:
A hat és fél perces anyagból többek közt az is nyilvánvalóvá vált, hogy az egykori kápolna tere ugyan megvan, díszei, így a freskó, az oltár, illetve a szobrok azonban már rég nem találhatók benne. Az egykori állapotra épp ezért már csak a térformálás, illetve a karzat emlékeztet:
