Nemrégiben hosszú cikkben mutattuk be a Nemzeti Színháznak korábban évtizedeken át befogadó, mára lebontott épületek túlélő darabjait, beszámolva az oszlopok, oszlopfők, illetve különböző építészeti elemek sorsáról.
A listából kimaradt azonban egy érdekes történet, amire a Rákospalota Anno egyik szerzője, Horváth Csaba irányította rá a figyelmünket – a helytörténeti kutató rátalált ugyanis Az Ujság 1913. szeptember 23-i számában olvasható, Mi lesz a régi Nemzeti Szinház romjaiból? című cikkre, amiből egyértelműen kiderül, hogy a bontott téglákat két építési vállalkozó, Neuberger és Rozsovics értékesítette, akik a cikk a munkálatok derekán való megjelenéséig már egymillió darabnak találtak új gazdát.
A cikk szerint ezek közül
Kérdéses, hogy ez sikerült-e, az azonban biztos, hogy a székeket mozik és vidéki színházak vásárolták meg (sorsuk nem ismert), az állam pedig a szőnyegeket és különböző drapériákat is pénzzé tette.
A minisztérium a kandelábereknek nem ezt a sorsot szánta: Márkus Emíliának tartotta őket fenn, míg a királyi páholyt díszítő koronát a munkákat végigvivő építészek (Bátori és Klenovich) egyike vihette haza.
Az írás legérdekesebb része annak végén olvasható: eszerint
Rákospalotán a színház tégláiból mozit építenek, a melyben a színházból vásárolt székek fognak állni.
Horváth ennek kapcsán valószínűsítette, hogy ezeket az anyagokat az 1910-ben megnyílt Colosseum egy átépítéséhez, vagy a Lyra (később Munkás, majd Palota) felépítéséhez használták fel.
A két eset közül az utóbbi a valószínűbb, sőt, a dátumokat nézve a mozaikdarabkák szépen összeállnak: a Hangosfilm vonatkozó aloldala szerint a Lyrát a kocsigyáros Petrás János a műhelyéből átalakított helyiségben nyitotta meg 1911-en, 1913. november 28-án (mindössze két hónappal a fenti cikk megjelenése után) azonban engedélyt kért egy állandó, a célt kitűnően kielégítő épület felépítésére.
Ennek a kérésnek a település helyet adott,
így könnyen lehet, hogy valóban az egykori Nemzeti téglái, valamint székei vándoroltak az akkor még nem Budapest részét képező Rákospalota szívébe.
Az 1918-1921 között szünetelő vállalkozás száz évvel ezelőtt háromszáz férőhellyel várta a nézőket, ez a szám 1925-ben, egy kisebb bővítés, illetve tulajdonosváltás után azonban 380-ra nőtt.
Az 1926-tól Munkás-Mozgó (hivatalosan Munkásotthon-mozgófényképszínház) néven működő műintézmény kapuja felett két évvel később már a Palota-Mozgó felirat szerepelt.
Az 1932-1936 között zárva tartó, egy újabb tulajdonosváltást, valamint mondernizálást követően immár csak hangosfilmeket adó, 349 férőhelyes moziként újranyitó Palota nézőterének befogadóképessége a háború éveiben újra csak változott: 1942-ben már csak 315-en ülhettek a vászon elé.
A Budapest ostroma után a Független Kisgazdapárt, majd 1948-ban a Mozgóképüzemi Nemzeti Vállalat kezelésébe kerülő épületben legutóbb hetvenöt éve, 1949-ben tartottak vetítést, majd a szocializmus évtizedeiben számos cég használta.
A hatvanas és hetvenes években az Iskolabútor és Sportszergyár által kézben tartott, omló vakolatú egykori mozinak ma már semmilyen nyoma nem látszik: a Klapka György utca 71. alatt csak egy családi ház udvarát találjuk a helyén.
