10. Magyarázat mindenre
Alig tizenhárom évet kellett várni rá, de végre lett egy gyurcsányozós, sorosozós, sőt orbánozós filmünk. Legalábbis ez volt az egyik visszatérő érv Reisz Gábor harmadik nagyjátékfilmjének megtekintése mellett, de aki azt hitte, hogy a Magyarázat mindenre valamiféle vádirat lesz a NER-rel szemben, annak csalódnia kellett, hiszen a rendező a rá jellemző stílusjegyek megtartásával beszélt el egy sajátosan mai és magyar történetet. Ebben is életképtelen, viszonzatlanul szerelmes kamasz volt a főszereplő – azzal a különbséggel, hogy ezúttal Reisz mellé emelt két felnőtt főszereplőt is, az apja és a történelemtanára személyében. Az érettségin megbukó diák sztorija kellően abszurd, de teljesen hihető is egyben, és egyszerre tartotta meg a rendező kamaszos világlátását, illetve humorát is.
A Nemzeti Filmintézet alternatív valóságát teljes mértékben figyelmen kívül hagyó, független gyártásban (kiegészítve szlovák állami támogatással) megvalósult filmen nem látszik az alacsony költségvetés sem, a színészek kitűnőek, a filmet pedig sokkal többen nézték meg moziban, mint amekkora közönséget általában egy ilyen független film vonzani szokott. Reméljük, hogy Reisz Gábor következő filmjére nem kell újabb öt évet várni, és mivel ezzel a filmmel kilépett a nemzetközi színtérre is (a Magyarázat mindenre premierje Velencében volt), talán több lehetőséget is kap majd az élettől, mert megérdemelné. (Inkei Bence)
9. A Fabelman család
A Fabelman család Spielberg első nyíltan önéletrajzi ihletésű filmje, ami így is hézagmentesen illeszkedik az életműbe, hiszen, ahogy kritikánkban is írtuk: a rendező az évtizedek alatt „számtalanszor forgatta már le olyan magányos vagy elárvult gyerekek történeteit, akikbe egy kicsit saját fiatalkori önmagát is belegyúrta.” A főhőst ugyan ezúttal sem Stevennek, hanem Sammynek hívják, ennek ellenére a hetvenes évei közepén járó Spielberg bevallottan saját felnövésének történetét vitte vászonra. A felnövekvés központi eleme pedig mi más lehetne, mint a film, vagyis a kamera: ám ez a tárgy egyáltalán nem a csillogó karrier ígéretével lép be a kis Sammy Fabelman életébe, inkább mágikus eszközként, amely segít megküzdeni az élet kihívásaival, a családi traumákkal vagy az iskolai zaklatással (persze olykor bajba is sodorhatja az embert). Hiába a fokozottan személyes téma, A Fabelman család hangvételét tekintve nem igazán lóg ki az életműből, ami egyfelől hiányosságnak, másfelől erénynek is tekinthető. Nem tartozik Spielberg legjobb filmjei közé, de üzembiztosan hozza azt a magas színvonalat, elbeszélő eleganciát, kedves didaktikusságot és a mozi iránti apadhatatlan szenvedélyt, amit megszoktunk tőle az elmúlt fél évszázad során. A filmes ars poeticán keresztül pedig azt is bemutatja, hogy igazság, hazugság, manipuláció és művészet viszonya sokkal kibogozhatatlanabb, mint azt szeretjük gondolni. (Jankovics Márton)
8. Valami madarak
Decemberig kellett várni az év egyik magyar meglepetésfilmjére, amely, bár nem karácsonyi témájú, mondanivalójával remekül besimul akár az ünnepi filmek közé is. Egy valószínűtlen szövetségről szól ugyanis egy mogorva öregúr és egy lázadó tinilány között, akiket, ha a koruk nem is, mélységes magányuk összeköt. Béla az a típusú idős úr, aki nem viseli el, ha lebácsizzák, azt meg pláne, amikor egy kis esés miatt a fia egy idősek otthonába költözteti. Míg Béla számára az intézmény maga a börtön, fia pedig egy áruló, addig az utóbbi dilemmáján keresztül az idősgondozás fontos, de kényelmetlen kérdései merülnek fel: árulás-e, ha egyre leépülő szülőnket a saját érdekében „bedugjuk” egy idősek otthonába?
Hevér Dániel rendező és Kertész Zsanett forgatókönyvíró első nagyjátékfilmjében keserédes missziót látunk, ahogy egy idős férfi az öregedéssel törvényszerűen járó leépülésre fittyet hányva próbál meg egy közmunkán dolgozó lány segítségével megszökni az intézményből, miközben egyre nehezebb eldönteni, minek drukkoljunk – tényleg az a jó, ha Béla kijut? Így lesz a Valami madarak egyben az elfogadás filmje is amellett, hogy hol bájosan, hol szívszorítóan mesél magányról, összetartásról, bajtársiasságról. Nem mellesleg végre ismét a vásznon láthatjuk Szacsvay Lászlót, aki mellett tökéletes cinkostárs a 2021-ben a Rengeteg – Mindenhol látlakért Ezüst Medvével kitüntetett Kizlinger Lilla. Kritikánk itt olvasható. (Polák Zsóka)
7. War Pony
2023-ban örvendetes módon egyre több olyan filmet mutattak be vállalkozó kedvű forgalmazók, amelyeknek a széles körű terjesztésre nem lenne esélyük Magyarországon, de néhány mozis vetítésre össze tudnak gyűjteni elég nézőt. A legfontosabb e kurátori szerepet vállaló, filmrajongó társaságok közül a Cinema Niche – ők hozták el az év első felében a tavalyi cannes-i fesztivál legjobb első filmjének választott War Ponyt.
Az eddig inkább színésznőként ismert (többek között a Mad Max – A harag útjában is feltűnt) Riley Keough és Gina Gammell bemutatkozó rendezése az Egyesült Államok egyik legszegényebb vidékéről, a dél-dakotai Pine Ridge rezervátumról ad hírt, ahol egyik napról a másikra élnek az évszázadokkal ezelőtt földönfutóvá tett őslakosok, kétkezi munkával és piti bűncselekményekkel megkeresve valamennyit a fehér ember dollárjaiból. A War Pony mégsem dagonyázás a szegénység mocsarában, hanem két életerős, tettvágytól buzgó fiú párhuzamos nevelődési története, abszurd humorú helyzetekkel és egy gyönyörű, kilátástalan vidék megkapó rajzával. Cannes-i fesztiválkritikánk itt olvasható. (Kránicz Bence)
6. Volt egyszer egy nyár
Melyik volt az utolsó mondat, amit a depressziós apádnak mondtál? Ő mit mondott neked? Melyik táncotok volt az utolsó? Ezekkel a kérdésekkel szembesít Charlotte Wells mélyen személyes apamelodrámája, amely nem az első és nem is az utolsó magabiztos bemutatkozás női rendezőtől ezen a listán. De a kamaszlány, aki törökországi vakációra indul elvált apjával, nem csak Wells alteregója, hanem mindannyiunké, akiket gyötörnek néha az elveszített szeretteinknek szánt, soha ki nem mondott mondatok.
A Volt egyszer egy nyár a gyerekkor végéről, a hiábavaló nosztalgiáról, a szülői összeomlásról mesél, videókamerás felvételekkel és tudati képekkel gazdagítva az emlékezés filmnyelvét. Paul Mescalt Oscar-díjra jelölték érte, de a tizenéves hősnőt alakító Frankie Coriót is kellett volna – az egyikük már filmsztár, a másik majd az lesz. Kritikánk itt olvasható. (Kránicz Bence)
5. Tár
Todd Field filmje ugyan az idei Oscar-gála egyik nagy veszteseként vonult a történelemkönyvekbe, miután a hat jelöléséből egyet sem tudott díjra váltani, de ettől még a Tár az idei év egyik emlékezetes filmje marad, mint ahogyan Cate Blanchett alakítása értékéből sem von le semmit, hogy ezúttal az Amerikai Filmakadémia másnak adta a legjobb női alakításért járó szobrocskát. Az ünnepelt karmester bukásának története nagyon tömény és hatalmas falat, de nehéz és komplex témát mesél el úgy, hogy a film befogadható marad. Tény, hogy a két és félórás játékidő kicsit megnehezíti a néző dolgát, de a remekül felépített, néha thrilleri izgalmakat kínáló pszichológiai dráma nemcsak bemutatja az ünnepelt szörnyeteg, Lydia Tár lelkivilágát, de a cancel culture ellentmondásait sem felejti el. A Tár ugyan elsősorban Blanchett gigászi alakítása miatt került az év filmjei közé, de kevés ennyire 2023-as történet jött szembe velünk a moziban az idén. (Inkei Bence)
4. Nyolc hegy
Paolo Cognetti 2016-ban megjelent első nagyregényét olvasva film sem kell ahhoz, hogy a képszerű és érzékletes írásnak köszönhetően akkor is megjelenjen a tehenekkel, esztenákkal és hegyi patakokkal szegélyezett zárt kis univerzum, ha az ember sosem járt még a Dolomitokban. A Nyolc hegy nem is kívánhatott volna jobb vizuális szemléltető eszközt a film médiumánál, ám még ennél is jobb dolog történt vele: Felix Van Groeningen és Charlotte Vandermeersch készített belőle csendes, mégis lenyűgöző filmet. Cognetti története két olasz fiú gyermekiből életre szólóvá cseperedő barátságának története: Pietro, a világjáró filmes, Bruno a hamisítatlan hegyi ember nem is lehetne különbözőbb, és akárhogyan cibálja meg őket az élet, imádott hegyeik között egymás társaságában érzik magukat a legjobban. A Nyolc hegynek nagyrészt sikerült az a bravúr, hogy jól ülteti át a regény meditatív stílusát a vászonra, amelyben nincsenek óriási, látványos, olaszos drámák, csendes, hihetetlenül emberi pillanatok viszont dögivel. Nem véletlen, hogy a Nyolc hegyet Cannes-ban is szerették, ahonnan a zsűri díját hozta haza. Kritikánk itt olvasható. (Polák Zsóka)
3. Barbie
„Ez lesz az év filmje!” – ígértem mozipartneremnek a Barbie sajtóvetítése előtt, és tartom, hogy igazam lett azzal együtt is, hogy ezen a listán „csak” a harmadik helyet szerezte meg Greta Gerwig fergeteges mozija. Hiszen sokféle ismérv mentén lehet filmeket értékelni, és bizonyos, hogy számos ismérv mentén sok jobb film született idén a Barbie-nál – de nagyobb hatású, fontosabb, nagyobb popkulturális diskurzust indító biztosan nem. (És akkor a bevételekről, ugye, nem is beszéltünk még.) Az üzenetértékű kooperatív marketingkampány az Oppenheimerrel csak rátett egy lapáttal minderre. Ma már tudjuk, hogy a díjszezon kedvencei között is élen jár majd a film, még ha sejthető is, hogy túl sok főkategóriás díjat nem adnak majd egy ilyen „komolytalan” filmnek – amiben azért felvillan annyi mélylélektani finomság, amennyiről a tipikus díjkedvenc blockbusterek csak álmodozni szoktak.
Azon kevesek kedvéért, akik kihagyták a filmet, pár szó a történetről: Barbie (Margot Robbie) tökéletes élete, melyben minden nap a legjobb nap, ragyogó napsütéssel, finomságokkal, csodás ruhákkal és mindig hibátlan külsővel, sikeres, gyönyörű és kedves barátnőkkel és az őket körülrajongó, de azért illedelmes távolban maradó Kenekkel, egyszer csak elromlani látszik. Hogy visszaállítsa az egyensúlyt, Barbie a valódi világba indul, ám titokban vele tart Ken is, ami miatt végül Barbie-nak nem egy, hanem két óriási krízist kell elhárítania. Mindez rikító rózsaszínben és pont olyan lökötten történik meg, ahogy elvárható, ám, mivel a rendező korunk egyik legnagyobb tehetsége, a fergeteges szórakozás mellé annyi mélységet is kapunk, hogy a Mojo Dojo Casa Ház fala adja a másikat. Kritikánk a filmről itt olvasható, ebben a podcastban pedig a film egyéb aspektusairól is beszélgettünk.
A Barbie a legjobb dolog, ami idén a mozikkal történt – és, mire e cikk megjelenik, megtörténik a streaminggel is. (Bodnár Judit Lola)
2. Oppenheimer
Képtelenség volt ezen a nyáron kikerülni az Oppenheimert: még ha eszünk ágába sem volt elmenni egy moziig miatta, akkor is lépten-nyomon a filmmel kapcsolatos hírekbe és sztorikba botlottunk. És ez nem is volt érdemtelen, hiszen Christopher Nolan filmje visszahozta a régi idők szuperprodukcióit, amelyek széles körben ismert történelmi eseményt mesélnek el, és amelyekben A-listás színészek bukkannak fel pár mondatos mellékszerepekben is. Az atombomba atyjának felemelkedése és bukása önmagában is izgalmas történet, Nolan viszont kellően monumentális filmeposszá duzzasztva tárta elénk, és ez még annak ellenére is élvezetes maradt, hogy azért a háromórás játékidő itt sem volt teljesen indokolt. Az Oppenheimerért már csak azért is lelkesedni lehetett, mert végre a középpontba állította Cillian Murphyt, akinek már régóta kijárt ez a globális siker: nem biztos, hogy ez a legjobb alakítása a sok kiváló közül, de önmagában az, hogy egy ilyen gigantikus alkotást ő tart össze, elismerésre méltó.
Nolan persze nem lenne Nolan, ha szokás szerint nem a történet szerkezetével játszana a legtöbbet: színes és fekete-fehér snittek váltogatásával párhuzamosan meséli el a múlt és a jelen eseményeit, de ahogy kritikánkban is írtuk, „Nolan annyi tudóst és politikust hoz játékba, hogy eleinte beleszédülünk, idővel viszont mindannyiuk szerepe letisztul, és még a Robert Downey Jr. által alakított miniszterjelölt asszisztensének (!) is takaros jellemfejlődési ívet rajzol.” És ebben a szerkezetben rejlik a film igazi nagysága, hiszen filmnyelvi szempontból az Oppenheimer kifejezetten konzervatív, helyenként papírízűnek ható párbeszédekkel, ám ahogy ezeket Nolan elénk tálalja, az túlzás nélkül mesteri. Csak remélni lehet, hogy innentől majd újra az ilyen filmek számítanak blockbusternek, a szuperhősök pedig csendben elfogadják, hogy lejárt az idejük. (Inkei Bence)
1. Hat hét
Szerintünk 2023 legjobb filmje egy tizenhét éves, megesett pingpongozóról szólt, aki örökbe adja újszülöttjét, majd rájön, hogy az a gyerek talán neki is esélyt kínál egy másik, jobb életre, és különben is: az övé. A törvény szerint hat hét áll rendelkezésére, hogy az örökbe adás után meggondolja magát. Ez a szűkre szabott időkeret thrillerszerű feszültséget kölcsönöz Szakonyi Noémi rendező és Vincze Máté forgatókönyvíró első közös nagyjátékfilmjének, miközben a szereplők érzelmi világát ösztönös ragaszkodások, mély fájdalmak, csalóka remények dúlják fel.
Sűrű, intim, felkavaró történet a valóságunkról, sallangok nélkül, dokumentarista stílusban elővezetve, középpontjában Román Katalin erőt és méltóságot sugárzó alakításával. A filmről szóló kritikánk itt, a rendezővel készült interjúnk itt olvasható. (Kránicz Bence)
