De szeretnék olyan átjáróház-jellegű otthont, amilyet az Extázisban látunk! Ahová be-beszédülnek barátok, hazaesnek időnként messzire szakadt családtagok, ahol egy átlagos keddből is lehet monstre dzsembori, ahová nem kell bejelentkezni, és ér eljönni akkor is, ha csak többszörösen közvetetten ismered a házigazdát, ahol ott lehet aludni, ha elhúzódik a spontán együttlét. Van elég hely, legfeljebb összébb húzódunk – hát nem ez az emberi együttélés magva, továbbá a megoldás a fenntarthatóságra? Hogy húzódjunk össze kisebb helyre, éljünk szorosabb közelségben, mi, emberek? Hogy a bölcs Besenyő Pista bácsit idézzem: há’ nem? Há’ de! Valami ilyesmiről mesél a tőle megszokott koravén bölcsességgel Tarnóczi Jakab a Katona József Színház új nagyszínpadi előadásában, az Extázisban.
Van egy lakás, valahogy mindenkinek mindenhonnan pont útba esik, és útba esik odafelé menet az éjjel-nappali is, csak pár sört, üveg bort felmarkolni, mégse menjen üres kézzel az ember. Ide érkezik meg ez a tucatnyi ember szép sorban, egyedül, kis kupacokban különösebb cél nélkül – itt se rosszabb, mint másutt. Egyébként mi, nézők is megérkezhetünk ide, ez a meghívás: a színpad teljes széltében lépcsősor, az első húsz percben bárki bejárhatja a díszletlakás nagyon is valóságos tereit, meg a szomszédos kisboltot, ha kér, még kóstolót is kap a díszletkonyhában összeállt ételből, a színészek már viselik karaktereiket, cserébe ruháikat nem feltétlenül, de hát ki ülne ruhástól a fürdőkádba, ugye?
A dolog nem lepi meg a gyakorlott Katonábajárót: Tarnóczi Jakab a már két előadás óta tartó közelség-kísérletét emeli új szintre itt. Két éve az Isten, haza, család című feledhetetlen darabban kezdte fizikailag is közel hívni a nézőt, tavaly év végén pedig a, ha lehet, még jobb Magányos emberekben már egészen szoros lett ez a kapcsolat. Ott a nézőnek nem is volt más lehetősége, mint bemenni a játéktérbe, ugyanis csak azon keresztül juthatott a nézőtérre, a szünetekben pedig újra megnyílt a lehetőség bemenni a játéktérbe, megkóstolni, mit főztek előtte a felvonásban, esetleg együtt trippelni az előzőleg begombázott karakterekkel. Önmagában érdekes küldetés rombolgatni a piedesztált, ahová művészeinket önkéntelenül helyezzük, magasra, távol tőlünk, emellett pedig Tarnóczit láthatólag az érdekli, hogy tud a színház a lehető legvalóságosabb lenni. Abban az értelemben is, hogy egy tésztafőzést ne csak imitáljanak a színpadon, hanem tényleg meg is történjen, és abban az értelemben is, hogy a színház a lehető legjobban megidézze azt, ami a színház falain kívül valóban történik, a jelen valóban létező alakjait, azok dilemmáit.
Az Extázisban ez a munka folytatódik tökéletesen organikusan – kicsit van is olyan érzésünk, mintha az Extázis a Magányos emberek folytatása lenne, amiben nyilván van szerepe annak, hogy több színész is feltűnik mindkét darabban, esetleg még a karakter is hasonló, a realitás meg pláne. Ám amíg a Magányos emberek Gerhart Hauptmann drámájára alapult, addig az Extázist a rendező Varga Zsófiával írta, így még maibb, még ittenibb. A történet kevéske – nem az a lényeg, nem a klasszikus, lineáris történet bonyodalommal, tetőponttal és megoldással. A darab eleje és vége között nem jutunk érdemben előre, egészen picike dolgok történnek csak, valakik összejönnek vagy szétmennek, vonzódnak vagy balhéznak – de az életük máshol történik meg a szereplőkkel, ide csak összejárnak, kicsit az életükön kívül lenni, együtt lenni, reményeik szerint jobban lenni.
Ha egy kis bódulattal, akkor úgy. Bár így se igen megy nekik: ezek az emberek nincsenek jól, és nem is igazán látni, mitől lehetnének, legalábbis az életük látható, materiális szintjein – miközben azért nyilván érezni, hogy a megoldás mégis erre van, a közösség felé. Hogy az együttlét, főleg, ha képes igazi lenni, mégis csak meg tudja valamelyest javítani az általános kilátástalanságot. Közben zenélnek, táncolnak, és főleg beszélgetnek motyogva, töredezetten, pongyolán, ahogy a chat formálta nyelv két-háromszavas mondattöredékekben köhögi ki nagy nehezen, amit mondana, nyúlbogyókként potyog a szájukból a félszeg, saját szavaikkal szemben is hitetlen világmegváltás. És miközben nem nagyon történik semmi, valahogy mégis megtudunk mindent, amit tudni érdemes az Y és Z generációról.
Ebben a darabban minden igaz
– ezzel a mondattal a számon jöttem ki az előadásról. A sodródás, a kapaszkodók nélküli útkeresés, a bódulatba menekülés, a széteső mondatok, a véletlen mint egyedüli rendező elv, a tér sarkaiból is sütő létbizonytalanság, az, hogy mindegy, melyik generációhoz tartozol, valami eltörött, amitől senkinek sem kerek a világ, ez mind tényleg így van. Vagy ha tán nem is mindenkinek, azért a többségnek. Ami egyfelől, persze, fájó, mégis megadja a „nem vagy egyedül a nyomoroddal” akolmeleg élményét.
E ponton időszerű lehet kiemelnem, hogy mindeközben azért elég jól szórakozunk: az Extázisnak gazdag, találó és erősen mai a humora, a szinte végig szóló, sodró, vad zene, a tánc és az erős vizualitás is fokozza az eszképizmust. A díszlet is hozza azt a realisztikusságot, ami az egész mű lényege, nincs kiforgatva, mint általában a színházi díszletek, hogy mégis belássunk a rejtett terekbe, két kamera mozog a térben (az operatőrök Török Marcell és Kovács Bálint), a kamerák képét a színpad két oldalán a kor szavára erősen rímelő kivetítőkre vetítik – a kivetítők vertikálisak, nyilván, mint a telefonjaink, akként is látjuk rajtuk a szereplőket, épp, mint a valóságban, mindig közvetetten, kicsit csúszva időnként, touchscreen által homályosan. Cserébe a közelik adnak valami olyat mégis, amit a hagyományos színházi élmény nemigen, a színészeknek tényleg minden rezdülése látszik – amellett igazi multimédiás, művészetközi élmény. A kijelzők kapcsán érdemes kiemelni Mentes Júliát az éjjel-nappali pénztárosaként, őt ugyanis szinte a darab teljes hosszában csak így, kameraképen látjuk. És mennyire jó, hogy látjuk! Ő itt egy külön intézmény, nemcsak azért, mert ebben a kisboltban sör mellett kábszi is kapható, hanem mert a karakter minden egyes másodpercben ellenállhatatlanul vicces és bravúros. Elnyújtott beszédmódján akkor is nevetünk, ha nem mond semmi különöset, amikor pedig mond, naiv, butus világmegfejtései mélyén mégis meghúzódik valami mély igazság, amivel nemigen tudunk vitatkozni – hogy tudniillik az lenne jó, ha mindenkinek mindig jó lenne.
Ha már színészi teljesítményeket emelünk ki, álljon itt, hogy a Katonában valami döbbenetesen tehetséges a feltörekvő generáció. Egy teljesen másfajta színjátszást csinálnak, nagyon fejlett fizikai-zenei képességekkel. A színház rendezői használják is ezt, még jó, nyilván nem véletlenül szerződtették épp ezeket a fiatalokat: gyönyörűen dolgoznak az EMBTRAG-ban, a Magányos emberekben, és itt is. A Kanyó Kata-Tóth Zsófia páros meghatóan gyönyörű, a fiatal férfiszínészek közül különösen Gloviczki Bernát emlékezetes, nyilván, hiszen az akcentusos magyarság már önmagában nem kis meló. De igazából könnyedén végig sorolhatnánk a teljes szereposztást: Dankó István pszichológusa egymaga felelős a darab legviccesebb momentumaiért, Bányai Kelemen Barna pedig olyan kincse a mai színjátszásnak, akiről nem beszélünk eleget – persze, mert a közszereplőnek állt kollégái elvisznek jó sok figyelmet. De a Jordán Adél-Pálos Hanna páros sem kevésbé emlékezetes, nehéz megítélni, hogy a könyv tette ennyire átélhetővé ezeket a figurákat, vagy a két színésznő. A teljes szereplőgárdával az az érzésünk, hogy ezek az emberek mi vagyunk, meg a tíz évvel fiatalabb vagy tizenöttel idősebb ismerőseink.
Friderikusz Sándor Youtube-műsorában pár hete Steigervald Krisztián generáció-kutató volt a vendég. Ez a beszélgetés és a kutató jutott eszembe többször az előadás után, hogy tessék, itt egy válasz a kérdésre, hogy mi lehetne a generációkat egymáshoz közel hozni képes erő: a kínlódás, amelyen osztozunk, csak annak arcai különböznek valamelyest. No meg, nyilván, a közelség. Mi is összehúzódunk, és gyere közel te is, néző, ne szenvedjünk külön a magánytól – mondja a darab. Hogy a fizikai közelségtől megszületik-e az elszigeteltség-ellenméreg, azt még nem tudni, de aligha véletlen, hogy a közös tánc hívja-húzza a nézőt. Valami azt súgja, hogy van az együtt mozgásban valami, ami ellenszere lehet a mindenhová beszivárgó, gyilkos elszigeteltségnek, ami körülveszi ezt a kort, és amiről Tarnóczi Jakab már alsóhangon a harmadik tűpontos előadását rendezi (Magányos emberek, Melancholy Rooms, Extázis).
Egyébként mehetnénk is a színpadra táncolni, a végén mindenképp, ha merünk. Nem merünk, de megbűvölve nézzük a bulit, a diszkókorszak filmjei derengenek fel: mintha akkor még meglett volna, ami mára látszólag végleg elveszett, talán épp a csoportosan együtt táncolás volt a kulcs, azt nem lett volna szabad soha kivezetni szokásaink közül? Lehet ennek valami köze ahhoz az erőhöz, amit a törzsközösségek tábortüzeiket körbetáncolva megéreztek: hogy ha maroknyian vannak is, de összefogódzva, együtt végső soron le tudják győzni a mamutot is. Érdemes lenne néhány pszichológusnak nekiállni, és jó alaposan, rendesen, empirikusan lekutatni, hogy vajon elképzelhető-e, hogy a posztmodern ember elmagányosodását ezzel az egyszerű módszerrel, az együtt-táncolással könnyedén gyógyítani lehet? Micsoda megfejtés lenne!
Az Extázis bemutatója december 16-án volt, az előadás a Katona József Színház nagyszínpadán látható.
