Gyanús doboz a sivatag közepén. Legénylakás, csupa IKEA-bútorral. Egy önimádó férfi orgazmus közben, öt másodperccel azelőtt, hogy szexpartnere elvágná a torkát.
Emlékezetes képek David Fincher filmjeiből, amelyek a legcinikusabb formájában mutatják a rendezőt. A Hetedik, a Harcosok klubja és a Holtodiglan sötét történeteiben – nem is beszélve A végső megoldás: a Halál börtönbolygójáról vagy a Zodiákus hetvenes évekbeli Kaliforniájáról – az embert leginkább morál nélküli lénynek látjuk, aki vagy lubickol saját amoralitásában, vagy jobb esetben kétségbeesve keresi elveszett erkölcsi iránytűjét.
Innen nézve a legújabb Fincher-film, a Kártyavárhoz és a Mankhez hasonlóan a Netflixen bemutatott A gyilkos (The Killer) főhőse jellegzetes Fincher-hős. Felsőbbrendűnek tartja magát az átlagembernél, törvényeinket kisszerűnek és szánalmasnak, rá nézve pedig természetesen érvénytelennek látja. Tehetne mást? Bérgyilkosként dolgozik, szigorú munkaetikával, amelynek része, hogy filozófiát épít saját törvénykívüliségéből: a gyilkosságokat pimf semmiségeknek, az ártatlan áldozatokat szükséges rossznak, saját romlottságát kivételes intelligenciának könyveli el.
A gyilkos egészen mostanáig névtelenül és hidegvérrel végezte a dolgát. Ám a filmekben mindig eljön a pont, amikor az efféle higgadt profik hibát vétenek, és nyakukba szakad saját kíméletlen valóságuk, amelyet mindaddig irányíthatónak véltek. Önámítás volt, amint arra a gyilkos is ráébred, mikor eltéveszti párizsi célpontját, valami korrupt politikusfélét, a megbízó pedig büntetést szab ki rá. Megkínozzák és életveszélyesen megsebesítik az élettársát, ő pedig bosszút fogad. A gyilkos mégsem különbözik tőlünk annyira: neki is a szerettei meg a körükben eltölthető, békés élet gondolata a legfontosabb.
A gyilkos a felszínen szikár, minimalista bosszútörténet, amelyben egy gengszter kiiktatja a nála is nagyobb vagy ellenszenvesebb gengsztereket. Az utóbbi években a John Wick-sorozat érte el a legnagyobb sikereket ebben a műfajban, és ahogy ott, úgy A gyilkosban sincsenek nevei a célpontoknak, csak kódnevei és funkciói. Fincher a történetnek ezt a szintjét jóformán rutinból megoldja, egyedül a finom mívű hangtervezés: a csukódó ajtók, pittyegő okosórák, surranó léptek és fiókból előrántott kések (illetve, a film legviccesebb pillanatában, egy sajtreszelő) neszei adnak különleges, szinte hipnotikus lüktetést a módszeresen kivitelezett bosszúhadjáratnak.
Megkockáztatható, hogy a szögegyenes bosszúsztorinál a rendezőt mélyebben foglalkoztatja hőse portréja. Michael Fassbender nem először játszik robotszerű, kényszeres figurákat – karakterét szexfüggőség gyötörte A szégyentelenben, a Prometheusban pedig konkrétan robotot alakított –, de ezt a kivételesen szép férfit talán most először látjuk hüllőszerűen csúnyának. Fincher az első negyed óra merényletkísérlete után gyökeresen eltér Alexis „Matz” Nolent és Luc Jacamon adaptációs forrásként használt képregényétől, de a Fassbender-féle főhős éppenséggel eléggé hasonlít a jacamoni figurára.
Fincher ennél hagyományosabb történetszövést választ, és kevésbé hagyja eluralkodni filmjén a belső monológokat. Így kevesebbet halljuk, de többet figyelhetjük a főhőst, a Paul Schrader-i, traumatizált férfiak közeli rokonát, akinek az is őríjtő tulajdonsága, hogy kizárólag Smiths-számokat hallgat munka közben. Ugyanakkor a gyilkos módszerességét és technikai felkészültségét tekintve nyilván a rendezőhöz is közel áll, akit a kritikusok rendszerint ugyancsak alaposnak, profinak, perfekcionistának és kényszeresnek neveznek.
Első pillantásra az okosórák figyelmeztető jelzései, az Amazonról megrendelhető és fél nap alatt kiszállított kártyamásoló kütyük, a bárhol bérelhető autók és elektromos robogók, a személytelenül fenntartható raktárak a gyilkost szolgálják: hatékonyabbá teszik egy eleve önoptimalizálásra berendezkedett, és ettől természetesen magányossá vált ember mindennapjait. Másrészt viszont a gyilkos túl sokat bíz ezekre az okoseszközökre, amelyek a kezdeti támogatás után rendre bajba sodorják vagy cserben hagyják őt. Létezik, hogy Fincher, a technika megszállottja végső soron az analóg boldogságra, a tengerparton elszürcsölt koktélra voksol?
Létezik. A gyilkos rendezője átver bennünket. Ez nem a sivatagi dobozos, IKEA-bútoros, cinikus Fincher filmje, hanem a családi összetartásra (Pánikszoba), sőt önmagunk elfogadására (Benjamin Button különös élete) erősen vágyakozó, akár szentimentálisnak is nevezhető Fincheré. A gyilkos azzal okozza a legnagyobb meglepetést, hogy befejezését áthatja a kispolgári elégedettség, szinte meg is győzve bennünket arról, hogy egy egyszerű film jobb lesz attól, ha az egyszerűség dicséretét zengi.
A gyilkos (The Killer), 2023, 118 perc. Elérhető a Netflixen. 24.hu: 7,5/10.
