„Nem mozdulni, csendben lenni, mert aki megmoccan, azt lelőni!” Ez a mondat, mely nyelvhelyességileg hagyott némi kívánnivalót maga után, mérföldkövet jelentett a hazai kriminalisztika történetében. A mondat 1908. október 28-án, szerdán hangzott el déli tizenkét óra tájban, Ujpesten, az Árpád út 19. számú ház földszintjén, mely az idő szerint a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank helyi fiókjának bérleményét képezte. A mondatot egy erős testalkatú, munkáskülsejű férfi ejtette ki a száján, lágy, szlávos modorban, amely sehogy sem illett zordon, borostás arcához és a kezében tartott browninghoz. Illett viszont szigorú, kegyelmet nem ismerő tekintetéhez, az arcán végigfutó barázdához, a másik kezében tartott éles késhez, valamint társához, aki ebben a pillanatban a bejáratot vigyázta, de a kötelezőnek látszó pisztolyhoz és késhez ő még egy tömött, fekete álbajuszt is viselt.
Így kezdődött az első magyarországi bankrablás.
Aztán úgy folytatódott, ahogy az Újvilág napsütötte tájain és a Nick Carter-regényekben már megszokott volt. A bankalkalmazottak kővé dermedtek, majd az egyikük, felocsúdva, megpróbálta elérni a telefont, de az ott álló rabló úgy vágta fejbe a pisztoly agyával, hogy elterült a földön és felrepedt fejbőre alól szivárogni kezdett a vér. A rabló egyetlen határozott mozdulattal elvágta a telefonzsinórt, majd felszólította a helyieket, hogy adják át a széfben őrzött pénzt, de gyorsan. A bankfiók igazgatója rövid hezitálás után utasította a pénztárost, hogy tegyen eleget a rabló követeléseinek. A pénztáros kitárta a wertheimkasszát, és az összes bankjegyet, értékpapírt, érmét, amit csak benne talált, áthelyezte egy vászonzsákba, valamint egy bőrtáskába, amit a rabló bocsájtott a rendelkezésére. Amíg ez a folyamat zajlott, három, mit sem sejtő ügyfél – egy férfi és két nő – lépett be a főbejáraton: a másik rabló valamennyiüket beengedte, majd durván a falhoz lökte őket, aztán – elhúzva késsel súlyosbított kezét a nyaka előtt – fenyegetőleg megmutatta, mi fog történni, ha megmukkannak. Nyolc ember – öt bankhivatalnok és három ügyfél – asszisztálta végig, egy pisszenés nélkül, a további eseményeket.
Amikor a pénz új helyére került, a főrabló hátára vette a zsákot, és eltávozott, míg a társa a bejárat mellől továbbra is sakkban tartotta a bennlévőket. Három-négy perc múlva a férfi visszatért, és magához vette a bőrtáskát, majd a társával együtt távozott.
A bentieknek kellett öt-hat perc, mire magukhoz tértek az első sokkból, akkor az igazgató utasította a vérző fejű gyakornokot, hogy értesítse a rendőrséget, ami, telefonösszeköttetés híján azt jelentette, hogy a fiatalembernek futva kellett megtennie a bank és a rendőrség közötti – egyébként nem túl jelentős – távolságot. Hat-hét perc volt az út, ugyanennyibe visszafelé, immár az ügyeletes rendőrrel együtt, aki azonnal felszólította a tanúkat, hogy ne hagyják el a helyszínt, majd visszatért az őrsre, értesíteni a főkapitányságot az eseményekről. A Zrínyi utcában is kellett öt-hat perc, míg a telefonügyeletestől a parancsnokig, onnan pedig a detektívfőnökhöz jutott a hír. Így aztán egy óra is elmúlt, mire az illetékesek megtehették az első ellenlépéseket: lezárták a városból kivezető főutakat, járőröket küldtek a pályaudvarokra. Ha feltételezzük, hogy a rablás húsz-huszonkét percet vett igénybe, a rablóknak így is volt vagy negyven percnyi előnyük.
A rendőrök bottal üthették a nyomukat.
A fővárosi detektív kommandó – vagy húsz ember – autókonvoja fél kettő körül érkezett meg Ujpestre. Rögtön lezárták a helyszínt, amire nemcsak a fellelhető nyomok összegyűjtése miatt volt szükség, hanem azért is, mert addigra vagy három-négyszáz fős tömeg gyűlt össze a bankfiók előtt, lehetetlenné téve Ujpest legforgalmasabb utcáján a közlekedést. A tömegben a legvadabb álhírek kezdtek terjedni, többen tudni vélték, hogy halottak hevernek odabent, hiszen a rablók kegyetlenül lekaszaboltak mindenkit, hogy ne maradhasson szemtanú a szörnyű tett után, de az a hír is elterjedt hamar, hogy – mivel a rablók az utolsó fillérig elvittek mindent – a bank tönkrement, fizetésképtelenné vált, és a betétesek búcsút mondhatnak a pénzüknek. Nem csoda, hogy a hangulat egyre elkeseredettebbé, egyre fenyegetőbbé vált, végül a fiókigazgató – néhány védelmet nyújtó detektív gyűrűjében – kiment a bank elé, és beszédet mondott az egybegyűlteknek, megnyugtatva mindenkit, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank biztos lábakon áll, és holnaptól mindenki megkapja a pénzét, kamatostul, ha akarja. „Legyenek nyugodtak, a bűnözők nem önöket rabolták ki, hanem csak a bankot!” – mondta lelkesen, minek következtében némileg megváltozott a közhangulat, főleg mikor kiderült, hogy mindenki életben van, senkinek nem esett komoly baja.
Estére egész Ujpest erről az esetről beszélt. Ezt pertraktálták a vendéglőkben, a kávéházakban, a körökben, cukrászdákban, a Szúnyog-szigeten és a Villasoron, erről esett szó a Colosseumban meg az Édenben, erről a piactéren és a Szellem-telepen, a villamosokon és fiákereken.
Mire lement a nap, a kisváros minden lakója büszkén gondolt rá, hogy Ujpest megint megelőzte a korát: övé lett az első magyar bankrablás soha nem halványuló dicsősége.
*
Sebestyén István fuvaros egy vasárnapi reggelen határozta el, hogy bankrablásra adja a fejét. Borotválkozás közben született meg az ötlet, miközben nézte magát a konyhai csorba tükörben, amikor a túl élesre fent borotva beleszaladt az arcába. A seb nem volt mély, egy kis timsóval hamar össze lehetett húzni. Ilyesmi gyakran megesik férfiemberekkel, akik gyér fény mellett, foncsorja vesztett tükör segítségével szabadulnak meg a borostájuktól, megesett vele is ikszszer, de most a vér meg a nyak felé mozduló borotva látványa elindított a férfiban egy gondolatsort, aminek aztán a bankrablás lett a vége. „Igen!” – mondta maga elé a fuvaros, és letörölte a maradék szappanhabot a füle mellől.
A rablás új elem volt ugyan Sebestyén István gondolatrendszerében, de az, hogy valami módon pénzt kell szereznie, nem. Három hónapja, amikor megtudta, hogy a felesége beteg, és a gyógyulás egyetlen esélyét egy hosszú ideig tartó, magashegyi szanatóriumban végzett kúra jelentheti, a férfit semmi más nem foglalkoztatta, csakis az, hogyan szerezhetne még pénzt. Felmerült benne megannyi ötlet, hogy hosszú távú kölcsönt vesz fel, hogy eladja a kocsit meg a lovakat, hogy könyörgő levelet ír a felesége (állítólag) Amerikában élő bátyjának, hogy váltót ír alá, de bármi jutott is az eszébe, arról hamar kiderült, hogy nemcsak kivihetetlen, hanem ha kivihető lenne is, akkor sem kecsegtetne annyi bevétellel, amennyi az asszony felgyógyulásához szükséges.
„Húszezer korona!” – mondta neki doktor Vilmon Gyula az Erkel utcai rendelőben, amikor megkérdezte tőle, mibe kerülne az a szanatórium, és aztán még hozzátette, sóhajtva: „minimum!” Sebestyén István bólintott, akkor hát ennyit kell előteremtenie, gondolta, ha a fene fenét eszik is. De aztán eltelt három hónap, és Sebestyén István egyetlen fillérrel sem jutott közelebb az áhított összeghez.
Gyilkosnak, aki téblábolásával éppen megöli a feleségét.
Attól a vasárnapi döntéstől aztán megnyugodott. Ha így kell lennie, hát legyen így, gondolta, és onnan kezdve a terv megvalósításának szentelte minden energiáját. Ujpesten akkoriban nyolcvannál is több fuvaros dolgozott, többségük az Árpád út elején, a bérkocsisok mögött várakozott, vagy a nagypiacnál, esetleg a temetőnél. Aki költözködni, hurcolkodni, szállíttatni akart, először oda ment fuvarosért. Sebestyén István azonban nem szerette a tömeget (senkit se szeretett – mármint a feleségén kívül –, magának való, csöndes, szemlélődő férfi volt, nem igazán egy fuvaros alkat), így aztán legszívesebben a palotai vám mellett, a Schumann-féle tűzifa- és szénkereskedés oldalában várakozott, s ha végleg nem jelentkezett fuvar, szép lassan végigporoszkált az Árpád úton, aki akarja, így is megállíthatja, gondolta. (Persze, most, hogy már több mint öt éve dolgozik itt fuvarosként, kialakult egy törzsrendelői köre is, akik már tudták, milyen szolid árakon dolgozik és milyen megbízható – ők általában egy-két nappal a tervezett fuvarozás előtt elszalajtották a cselédet a Béla utcai kis házhoz, melynek egyik lakásában a Sebestyén család lakott, hogy előjegyeztessék a munkát.) Az tehát, hogy a Sebestyén István kétlovas kocsija (maga csak szekérnek hívta, s méltán) végigzörög a kisváros főutcáján, meg-megállva időnként a széles járda mellett, nem okozhatott feltűnést. Ahogy az sem, ha néha az etetés-itatás hosszadalmas feladatsorát is ezen a szakaszon ejti meg.
Ujpesten akkoriban három bank tartott fenn fiókot, mindhárom a főutcán, melynek a millennium idején adták Árpád vezér nevét. (Addig egyszerűen csak Fő utca volt.) Sebestyén István két hétig figyelte őket (kettő egymás mellett volt, a harmadik se túl messze, nem sokat kellett mozognia a megfigyeléshez), akkor úgy döntött, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank fiókját fogja kirabolni. A döntést érzelmi alapon hozta meg: mert a forgalom ugyan mindhárom fiókban körülbelül egyforma volt (egyformán gyér, ha pontosak akarunk lenni: abban az időben az emberek többsége még a párnacihában tartotta a pénzét, ha egyáltalán volt neki felesleges), de a kereskedelmi bank fiókja tűnt a legimpozánsabbnak: egy kétemeletes, elegáns bérház (Ujpest leggazdagabb, leghíresebb családjának, a Wolfnereknek tulajdona) egész földszintjét elfoglalta, mahagóni, üveg és réz uralta a portálokat, ajtókat, az egész látvány jólétet és gazdagságot sugárzott. Ráadásul az Árpád úti főbejárat mellett volt egy mellékbejárata is, mely a mindig néptelen keresztutcára nyílt. Az még jól jöhet.
Amikor végleg döntött a helyszín mellett, következett az időpont. A szerda dél látszott a legmegfelelőbbnek. A szerda azért jó, mert a hét közepén bújik meg, szinte észrevétlenül. Se nem hétfő, se nem szombat. Az emberek ilyenkor nem járnak bankba, csak várják, ölbe tett kézzel, a hétvégét. A dél pedig azért jó, mert – Sebestyén István megfigyelése szerint – ilyenkor a fiókigazgató ebédszünetet tart – ebédjét a sarkon található Központi Szálló éttermében költi el –, a beosztottak pedig, kihasználva a főnök úr távollétét, összegyűlnek valamelyikük asztalánál és mindenféle privát dolgokról fecsegnek. Nőkről, lovakról, labdarúgászati mérkőzésekről. Ilyenkor lankad a figyelem, ilyenkor az ember észrevétlenül megközelítheti a pénztártermet, gondolta – voltaképpen helyesen – Sebestyén István.
Aztán már csak néhány apróság volt hátra. Egy pisztoly vásárlása a Teleki téren, töltényekkel, a megfelelő kés kiválasztása és vörös álszakáll beszerzése. (A Csömöri úti parókakészítőnél, akit jól ismert még piaci kofa korából, akár válogathatott is.)
Szerdán megteszem, lépett ki a templomból a fuvaros.
*
Krecsányi Kálmán detektívfőnököt Sir-nek nevezték a barátai, és háta mögött a beosztottjai is. Igaz, ami igaz, tényleg úgy festett, mintha egy elegáns londoni klubból lépett volna ki. Gondosan ápolt bajusz, szakáll, őszes halánték, és a legfinomabb szövetből készült háromrészes öltöny, melyet a Savile Row szabászai is megirigyelhettek volna. Pedig az öltöny nem a férfiszabóságok Mekkájában, a londoni Cityben varrattatott, hanem a Király utca egyik szuterénjában: igaz, Seibel úr, a szabó, legénykorában eltöltött néhány évet az Oxford Street szomszédságában, így aztán Pesten is megválogathatta a vendégkörét. Krecsányi Kálmán a legkedvesebb ügyfelei közé tartozott, s nemcsak azért, mert egy fődetektív ismeretsége mindig jól jöhet az embernek – például, ha az adóhatósággal akadna valami vitás ügye –, hanem legfőképpen azért, mert Krecsányin úgy álltak a Seibel úr öltönyei, mintha ráöntötték volna.
De Krecsányit nem ezért szólították Sir-nek, hanem hétmérföldes anglomániája miatt, ami nem állt meg a mérvadó City-beli divat követésénél. Krecsányi szemében mindenben Nagy-Britannia jelentette az igazi mércét a társadalmi berendezkedéstől a gyarmatosításon át a labdarúgásig. Szent meggyőződése volt, hogy ha az Osztrák-Magyar Monarchia a szigetországi példát követné, sokkal boldogabb lehetne.
S bár a monarchia egésze nemigen hallgatta meg Krecsányi tanácsát, a detektívfőnök a maga területén, amiben csak lehetett, követte az angol példát. A Scotland Yardét, hogy egészen pontosak legyünk, ahol – még beosztott detektívként, a századforduló előtt – maga is eltölthetett néhány hónapot, továbbképzési célból. Mindent gondosan megfigyelt, mindent gondosan lejegyzett, mindent gondosan elraktározott, aztán, amikor otthon módja nyílott rá – detektívfőnöki kinevezése után, kilencszázegyben –, amit csak lehetett, meg is valósított belőlük. Krecsányi Kálmán tudományos alapra helyezte a bűnüldözést, ő honosította meg a bűnelkövetői kartotékrendszert, a fényképek és ujjlenyomatok szisztematikus gyűjtését, a jellegzetes módszerek és visszaeső bűnösök egymáshoz rendelését, a nyomozati tervek készítését és archiválását. Nála váltak a nyomozók lelkiismeretes hivatalnokokká, akiknek a megbízhatóság és a szorgalom volt a legfőbb ismertetőjegyük, a zseniális intuíciókat meghagyta az újságíróknak, csináljanak vele, amit akarnak.
Krecsányi Kálmán, az államtudományok doktora huszonegy évesen lépett a rendőrség szolgálatába, a hetvenes években, midőn még a Thaisz Elek-féle bohém bűnüldözés dívott a fővárosban, amikor az erre hivatottak se tudták mindig megkülönböztetni a jókat a rosszaktól – s hogy ők pontosan melyik oldalon állnak ebben a küzdelemben –, s ahol a módszerek nemigen különböztek még a hajdani szolgabírói eljárásrendről. (Egy-két pofon a legmegátalkodottabb bűnöző nyelvét is megoldja.) Most, csaknem harminc év múltán a magyar rendőrség európai színvonalon áll, mind szervezetileg, mind az eredmények terén, és a társadalmi megítélése se volt soha ilyen magasan, mint manapság. És hogy ez így van, abban komoly szerep jutott a most ötven esztendős Krecsányi Kálmánnak, aki, végigjárva a ranglétrát, már hét éve vezeti a detektívtestületet, mindenki megelégedésére.
Amikor az ujpesti telefon befutott a főkapitányságra, Dr. Boda Dezső főkapitány azonnal magához rendelte Krecsányit.
– Sir, most megmutathatod, mit tudsz. Ezeket, kérlek alássan, minél előbb el kellene kapni. Mert ha futni hagyjuk őket, rövidesen nagy divat lesz Pesten is a bankrablás. Akkor pedig megnézhetjük magunkat! Szabad kezet kapsz és annyi mozgatható embert, amennyit csak találsz, de eredményt kérek, eredményt, mégpedig minél előbb!
– Mindent meg fogok tenni, Dezső bátyám.
Krecsányinak szerencséje volt, őfelsége – spanyol királlyal súlyosbított – látogatása miatt az egész állomány riadókészültségben volt három napja, magához rendelte a húsz legügyesebb detektívet, a nyomozás vezetésével megbízta az egyik legtehetségesebb rendőrfogalmazót, Nagy Károlyt, aztán automobilra pattantak és kiviharzottak Ujpestre.
Most is hagyta, hogy a detektívek kihallgassák az azóta már alaposan megnyugodott és alaposan megéhezett tanúkat, hogy a szakemberek megpróbáljanak ujjlenyomatokat rögzíteni, ő meg csak sétált, mosolygott, és hallgatott. A tanúk meglepő egyöntetűséggel írták le az elkövetőket, a jellegzetesen elálló fülek, a feltűnő álbajusz, a vágás az arcon, az idegen dialektus még annak is szemet szúrt, aki nem volt különösebben jó megfigyelő. Krecsányi hamar összerakta magában az arcokat, s minthogy egészen kiváló arcmemóriája volt, hamar rájött arra, hogy az elkövetőket nem a legismertebb betörők, kasszafúrók között kell keresni: ezek tehát kezdők, gondolta, ami egy rendőrnek lehet előny, lehet hátrány. Könnyebben hibázhatnak, de ha nem hibáznak, nehezebben kerülnek kézre. Hallgatta még egy darabig a tanúkat, fél füllel, ahogy szokta, aztán kisétált a bank elé, utat tört a tömegben (mely e pillanatban még nem tudta eldönteni, tüntet-e vagy csak kíváncsiskodik), és hátratett kézzel, ahogy szokott, szépen végigjárta a környéket. Elment a Központi Szállodáig, elbeszélgetett a londinerrel, mintha csak turista lenne maga is, hogy kik szálltak meg tegnap náluk (csak egy vidéki házaspár, derült ki hamar), hogy üldögélt-e valaki a söntésben délelőtt hosszabban (csak a helyi törzsvendégek, akik már reggel belekezdenek a biliárdba), s hogy látott-e a fiatalember túlságosan is sietős alakokat az elmúlt órában (nem látott), aztán elsétált a másik irányba, az Éden Színházig, benézett minden kirakaton, megszámolt minden lépést, elraktározott minden képet. Majd a Gyár utca felől kerülve visszament a helyszínhez, végigvizsgálva a mellékutcákat.
Az utcaseprőkben mindig bízhat az ember, mosolyodott el, ők se dolgoznak déltájban, nagyon helyesen. Tehát itt állt a fiáker, itt várt az elkövetőkre. Három-négy perc távolság ez, még ha az ember egy zsákot cipel a hátán, akkor is. Pesten háromszáz bérkocsis dolgozik, beletelik jó időbe, amíg megtalálják, amelyiket keresik, s ha a kocsis a cinkosuk, és tagad vagy hazudik, még többe, sóhajtott Krecsányi, de az talán adhat némi támpontot, hogy nem automobillal jöttek: hogy nem volt pénzük bérautóra. Bár lehet, hogy megtévesztés ez is, mint – a detektívfőnök legalábbis így vélekedett – a szlávos, idegenszerű kiejtés. Na, ma se fogunk sokat aludni, gondolta Krecsányi, és elindult a bankfiók felé.
Jolsvai András: Két őszi nap Ujpesten
Kalligram, 2023
