A tenger társadalmi viszonyaink üres vászna. Kevesebb a zavaró részlet, ami elterelné a figyelmet, így sokkal tisztábban rajzolhatók ki rajta az emberi konfliktusok és a morális dilemmák, mint mondjuk a zsibongó nagyvárosban. Örökérvényű példa erre Slawomir Mrozek abszurd drámája, A nyílt tengeren, amelyben három hajótörött – a Kicsi, a Közepes és a Kövér – hánykolódik egy rozoga tutajon, és azon vitatkoznak, melyiküket kellene megenni a többség túlélése érdekében. Míg száguldunk a tragikomikus végkifejlet felé, szereplőink pár négyzetméteren végigzongorázzák az ismert politikai rendszereket, azok minden visszásságával, demagógiájával, ellentmondásával, álszentségével és önbecsapásával.
Az óceán absztrakciós erejét használja az Északnak (Spre Nord) című román-francia-görög-bolgár-cseh film is, amely a Velencei Filmfesztiválon debütált tavaly, nálunk pedig az HBO Maxon látható augusztus vége óta. Ezúttal is a világtól hermetikusan elzárt, laboratóriumi körülmények között tanulmányozhatjuk az emberi viszonyokat, csak a moralitásjáték helyszíne nem egy aprócska tutaj, hanem egy monumentális konténerhajó. És itt Mrozek abszurd humorának is hiába keresnénk a nyomát: az újságírói és dokumentumfilmes múlttal bíró Mihai Mincan első nagyjátékfilmje egy borzasztóan feszült, komótos és nyomasztó thriller, amelyben a pillanatnyi könnyedség sem megengedett, és épp a jócselekedetek járnak a legrettenetesebb büntetéssel.
A történet 1996-ban játszódik, és megtörtént események inspirálták: egy bolgár (Georgi) és egy román fiatalember (Dumitru) rejtőzik el a spanyol kikötőből induló teherhajó fedélzetén, hogy így jussanak el Amerikába, álmaik országába. A nyílt vizeken járva egyenként feladni tervezik magukat az akkor már tehetetlen legénységnél, ám a találkozás nem egészen úgy alakul, ahogy elképzelték. És nemcsak azért, mert a hajó New York helyett valójában Kanadába tart. Sokkal inkább, mert kiderül:
A 90-es években számos ilyen eset történt, amikor a más országokba szökni próbáló embereket nem a célállomáson adták át a hatóságoknak, hanem menet közben a hullámsírba lökték, így kímélve meg magukat a következményektől. Az alkotók egy BBC-s műsorban hallottak először erről a kevéssé közismert jelenségről, amiben egyből megérezték a filmes potenciált. Különösen a román „potyautas” és a neki segíteni próbáló filippinó matróz drámája keltette fel az érdeklődésüket, amit Mincan továbbgondolt a forgatókönyvírás során, és végül több kikutatott eset elemeit gyúrta össze egy történetté.
A cél persze eleve nem is a teljes történeti pontosság, hiszen a dokumentumfilmes Mincan nem véletlen választotta ezúttal a fikciós keretet. A végére már azt sem érezzük igazán fontosnak, melyik évtizedben játszódik a cselekmény, az Északnak ugyanis univerzális erkölcsi kérdéseket feszeget, amelyekre ma ugyanúgy nincsenek kész válaszaink, mint 1996-ban, 1982-ben vagy bármikor korábban. Mikor Joel, a mélyen vallásos és bűntudattól gyötört filippínó matróz rábukkan a konténerek között a fiatal Dumitrura, elrejti őt a gépházban a tajvani főnökség elől, hogy megmentse a fiút elődei sorsától, akik Amerika helyett a tengerben végezték. Az ezt követő macska-egér játékot és idegőrlő várakozást Mincan direkt nem egy hollywoodi thriller feszességével dolgozza fel, a fordulatoknál sokkal jobban érdekli őt a szereplőkben lassan dagadó félelem, ami előbb-utóbb szükségszerűen felzabálja a köztük szárba szökkent törékeny bizalmat is. A tragédia tehát az első pillanattól kódolva van az alaphelyzetben, az odavezető út során azonban sokat merenghetünk az emberi természetről, az olykor pokoli gyümölcsöket termő jó szándékról, és arról, hogy a kiszolgáltatottság miként mérgezi meg a kapcsolatainkat. A szereplők összesen hat nyelven szólalnak meg a filmben, ami nem a multikulturalitás felszabadító érzését, inkább a bábeli zűrzavart idézi meg kicsiben.
Azt hittem, a gonosz nagy, akár a sűrű köd, amely beborít, és elfordít minket Istentől. De tévedtem. A gonosz inkább sok apró dolog, amelyek egymáshoz kapcsolódnak. A gonosz nem egyetlen nagy dolog, sok kicsi tett alkotja
– mondja filippínó kollégájának az elszánt Joel, és korántsem ez az egyetlen moralizáló monológ a filmben. A didaktikus párbeszédek el is billentik a tanmese irányába a történetet. A képek és a hangzásvilág viszont végig zsigerien erős marad, ami még a helyenként papírízű dialógusokat is feledteti. A feszes tempó hiányáért hipnotikus atmoszférával kárpótolnak az alkotók, akik vizuálisan és akusztikailag is mindent kihoznak az ingerszegény környezetből: hol a konténerek végtelen labirintusában bolyongunk, hol a gépház zúgásai és morajlásai folynak össze a baljós szintetizátorszólamokkal. Ezek a hatások a végére szinte mitikus helyszínné duzzasztják a meglehetősen prózai konténerhajót.
Ez a vonás domborodott ki a Minden odavan című túlélő-thrillerben is, amelyben a hajótörött Robert Redford próbált meg kétségbeesetten leinteni egy ilyen konténerhajót, ám az fenséges közönnyel úszott tovább a mentőcsónak mellett. Mintha csak egy másik szférához tartozna, aminek nincs érintkezési kapcsolata a miénkkel.
De ha kicsit ellépünk a filmektől, emlékezhetünk a lenyűgöző sajtóképekre a Szuezi-csatornát eltorlaszoló Ever Givenről, ami 2021-ben kis híján megbénította a fél világgazdaságot. Ilyenkor persze felkapjuk a fejünket, de amúgy méltatlanul kevés figyelmet szentelünk ezeknek a felfoghatatlan méretűre nőtt szállítóhajóknak, amelyek mozgásban tartják fogyasztói társadalmainkat. Mincan filmjének viszont legalább annyira főszereplője maga a szimbolikus hajószörny, mint a fedélzetén vagy épp a gyomrában dolgozó/bujkáló/gyilkoló/moralizáló/vitatkozó/imádkozó/szorongó/álmodozó emberek.
A film másik nagy erősségét viszont épp az emberi arcok adják, amelyeken hosszasan elidőzik a kamera, különösen a Joel-Dumitru párost alakító Soliman Cruzén és Nikolai Beckerén, akiket nagyszerűen választottak ki. Ha valaki pörgős thrillerre vágyik, nem az Északnakot ajánljuk neki, és még hibátlannak sem neveznénk a filmet, elsősorban a suta párbeszédek miatt. Ám a lassan – sőt, olykor kissé vontatottan – épülő feszültség egyre inkább a bőrünk alá kúszik, az álmokat a valósággal ütköztető nyitott befejezés pedig tényleg nehezen feledhető élmény.
Északnak (Spre Nord), 2022, 123 perc. 24.hu: 7,5/10
