Novák Ferenc Tata, a 92 éves, Kossuth- és Erkel-díjjal is kitüntetett koreográfus, rendező, etnográfus júliusban mondott le tiszteletbeli elnökségi tagságáról a Magyar Táncművészek Szövetségében, így tiltakozva a független társulatok kivéreztetése ellen. Most a Jelennek adott interjúban fejtette ki bővebben, mit gondol a magyar táncegyüttesek és színházi társulatok helyzetéről, a kultúrpolitikáról, illetve tágabb értelemben a hazai közéletről. Röviden: nem sok jót.
Azt nem tudja, eredményezett-e a bármit a kiállása, de a sok nemzetközi és országos ügy mellett ez szerinte ez amúgy is harmadrendű kérdés. Inkább csak az bántja egy kicsit, hogy a kollégák közül nagyon sokan hívták, elmondták, hogy egyetértenek vele, örülnek, hogy kiállt, satöbbi, de nyilvánosan ezt senki nem ismételte meg.
Nyilvánosan nem mondta azt senki, hogy igaza van a Nováknak, szuper, hogy a Tata ezeket elmondta. Ez egy kicsit bánt, de a szolidaritás hiánya az egész országban és minden ügyre vonatkozik
– mondja, és szerinte ez azért is van így, mert félnek az emberek, főleg a fiatalok. Úgy látja, hogy a Rákosi-rendszer azért ennél sokkal durvább volt, de a Kádár-rendszer utolsó 15 évére már enyhült a helyzet. Nem féltek ennyire az emberek. „Az utolsó 15 évben, az Aczél-féle kultúrpolitikában, a tánccal nagyon engedékenyek voltak, ott mindenki maximum a megtűrt kategóriába tartozott, a tiltottba nagyon-nagyon kevesen. Szigeti Károly csinált egy zseniális koreográfiát Nagy Imre emlékére, Siralomház címmel. Mindenki tudta, hogy ez Nagy Imréről szól, mégsem tiltotta le senki. Ejnye-ejnye volt. Most viszont szerintem soha egyetlen egy előadást nem láttak azok, akik a pénzekről döntöttek. Nagyon érdekel a kortárs tánc is, sok barátom van közöttük. Soha olyan politikai jellegű előadásukat nem láttam, amire azt mondhatnám, hogy kormányellenes lenne. Nagyon izgalmas témákat dolgoznak fel, s persze nem is propagálják a kormánypolitikát, de nem is ellenségesek vele. Ezért sem értem a dolgot, hiszen irreális, hogy nemzetközi hírű társulatoknak nem adnak pénzt, hogy tovább működhessenek.”
A beszélgetésben felidézi azt is, hogy az évtizedek során sok barátját vitte Erdélybe, a rendszerváltás előtt még „a híres liberális” Eörsi Istvánt is, aki később aztán belement a politikába, és akkor már alig találkoztak.
Nem voltunk ellenségek, még ellenfelek sem, de már nem nagyon találkoztunk. Aztán a rendszerváltás után ezek a barátaim elmentek a politikába, és aztán maga is tudja, hogy mi lett. Milyen ország, milyen értelmiség lettünk?
– mondja, hozzátéve, hogy kétségbe van esve a közállapotok miatt, de nem engedi, hogy felemésszék a hírek, mert nem akar alkoholizmusba vagy depresszióba süllyedni.
Rossz a hangulat az országban, ebben a nagyon sok hazugságra épült világban. Soha nem szerettem volna ezt megélni. Szeretném magamat kivonni ebből, és tudomásul sem venni, hogy a huszonegyedik is egy selejt század. Legalábbis nekünk magyaroknak. Nem mindenkinek. Sokat járok Romániába, Erdélybe és ők is megváltoztak, de a javukra. Visszaszorul a nacionalizmus. Létezik, de visszaszorulóban. Nagyvonalúak, engedik, hogy Tusványos működjön, ahol már Romániát illetően is elhangzanak különféle sértések. Ha Nagyváradon vagyok és bemegyek a Kauflandba, akkor körülbelül 25-30 százalékkal olcsóbban rakom tele a kosaramat. Szlovákiában is. Ezt nem szerettem volna megélni. Ugyanakkor nagyon-nagyon jó ország tudnánk lenni. Sok mindenkit meg lehetne hallgatni, sok mindenkinek lehetne igazat adni, akik normális javaslatokkal állnak elő. De mi ilyen „csakazértis” ország lettünk.
