Ráérős, testes, bennfentes, szívügy. Többnyire olyan dolgok jutnak eszünkbe az Ördögkatlanról, mint amilyenek a fesztiválnak helyet adó villányi borvidék jobbféle borairól. Nehezen sikerül a megragadás, de az érezhető, hogy ide nem pont azok, nem pont azért, nem pont úgy érkeznek, mint akik a klasszikusabb, mainstreamebb fesztiválokat látogatják nyaranta. A mainstream és az underground szembenállása egyébként is a fesztivál visszatérő témája – beszélt róla Vilmányi Benett és Veiszer Alinda, de Beck Zoli is –, és bizony, az Ördögkatlanról már elsőbálozóként is érezni, hogy ezen a fronton az underground felé húz erősen, éspedig szándékosan és büszkén: nem követi az ismert fesztiválreceptet, így nyilván ízeiben is eltér a megszokottól.
Ráérős
Úgy érzem, hogy későn érkeztem ebbe a buliba, több értelemben is. A Katlan tizenhat éve él, a szervezők és a törzsrajongók elkötelezettsége élteti, még növekszik is, s bár a finanszírozási nehézségek nem kímélik, ebben a mi kis magyar mikroklímánkban tizenhat évnyi életben maradás már önmagában sem kis dolog, pláne a növekedés. Ha most kérdez az ember régi katlanozókat, egyből ellentmondásba ütközik: akik rég idejárnak, azok szerint a fesztivál egyszerre nőtt nagyra, túl korábbi önmagán és húzódott össze mindezzel egy időben.
Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy az Ördögkatlan tényleg egyszerre nőtt és zsugorodott: a látogatószám egyre nőtt, idén közel százezer főről számolnak be a szervezők, miközben a fesztivál térbeli kiterjedése a rendezvénynek kiutalt támogatások megcsappanása nyomán mégis csökkent, kevesebb településre terjedt ki. Idén Nagyharsány és Beremend a két központ, mindkét településen több helyszínnel, míg Palkonya és Kisharsány egy-egy helyszínnel szállt be a buliba.
Ha már a helyszíneknél járunk, essen szó a katlanozás meghatározó eleméről, a közlekedésről. Eleve a megérkezés sem kis ugrás, mire az ember levezet Budapestről, hát kileveledzik, könnyedén megvan közel három óra az út még autópályán is – a vonatút hosszát meg se mertük nézni –, s mivel őrületes a forróság, így kileveledzve mindjárt el is kókad kissé. Igen ám, de a fesztiválra megérkezve sem csitul a mozgásban lét, a helyszínek ugyanis viszonylag távol esnek egymástól, a Nagyharsány–Beremend táv olyan nyolc kilométer, de mivel mindkét falu inkább hosszú, mint kerek, nem ritkán településen belül is elég nagyok a távok, így az autókázás inherens része a Katlan-élménynek.
Ha pedig ezt az ember nem szeretné saját autóval tenni, mert, mondjuk, tényleg meginna egy fröccsöt, akkor jobb, ha elengedi a sietést, a közlekedés bevált módjai ugyanis feltételeznek némi rugalmasságot: van fesztiválbusz, ami szuper, de azért nem jár ötpercenként, így vagy előre tervezve, vagy „hátha épp jön” csíphető el, vagy marad a legkatlanosabb utazási mód, a stoppolás. A mára bátor hátizsákos utazók réteghobbijává szűkült autóstoppolás az Ördögkatlanon nemcsak előfordul, de tökéletesen elterjedt, és elég üzembiztosan működik is: a szervezők kimondottan bátorítják, kérik az autósokat, hogy vegyék ki a részüket az utaztatásból, és megfigyeléseink alapján ezt meg is teszik, sokszor ki sem kell tenni a hüvelykujjakat, maguk az autósok kérdeznek ki az ablakon, ha valaki az egyik helyszínről elindul egy másik felé. Szóval eljutni A-ból B-be mindig lehet, az embernek még a szociális készségei is fejlődnek, a véletlenszerűen mellénk sodródó útitársakkal való rövid ismeretségek örömét pedig a közösségi autómegosztás hazai elterjedése óta már sokaknak nem kell bemutatni.
Ugyanakkor, mi tagadás, az ember fesztiválozni szeretne, nem kocsikázni, így jó valamelyest összecsoportosítani a programokat az egymáshoz közeli helyszínekre. Délelőtt Beremend, este Nagyharsány, a kettő között esetleg néhány óra a Vylyan Teraszon, vagy akár egy egész nap egy helyszínen, beleereszkedve az ezzel járó esetleges üresjáratokba, amit kétségkívül megkönnyít a borok elérhetősége. Ezzel együtt az elsőkatlanozót – engem is – meglepheti, hogy itt a szervezők nem félnek időnként üresen hagyni helyszíneket, lesznek szívesek a fesztiválozók feltalálni magukat, átvonulni egy másik, aktívabb helyszínre, vagy beszélgetni, ejtőzni, ahogy egy gyakorlott katlanozó ismerős fogalmazott: hozzálassulni az itteni tempóhoz.
A törekvést értem, irigylem is, akinek sikerült, ám én időnként örültem volna, ha kicsit magasabb a fordulatszám, jobban házhoz jön az élmény, nem nekem kell vándorolnom érte, várnom rá. Elsőbálozói izgágaság lehet ez, legalábbis ezt sejteti, hogy az igazi katlanozók úgy ölelték keblükre a várakozást, mintha egy vallást vettek volna magukra. „Mi most itten leülünk, várunk, reménykedünk” – sorszámban (ami itt a jegy megfelelője) a szűk létszámos programokra, vagy, ha sorszám már nem jut, hátha marad szabad belépés, szék, párna vagy akár csak egy fenékalattnyi föld valahol, ahová a gondosan magukkal hordozott, koszolható ráülőt leteríthetik, ahonnan fogyaszthatják a művészetet és a kultúrát.
Testes
Művészet és kultúra: ha valamit tud az Ördögkatlan, azt nagyon tudja, hogy ezeknek a megtépázott szavaknak módot adjon, hogy újra magukra öltsék eredeti jelentésüket, sőt, akár még némi büszkeséget is. A Katlanon e szavak felállnak a földről, leporolják, kihúzzák magukat, egymásra néznek, lám, itt vagyunk, kis idő után még diadalmasan össze is nevetnek. ami azt illeti, az egyik leghangulatosabb helyszínt épp Bölcsész Udvarnak hívják, és ha ott nyelvfilozófiai fejtegetésekbe bonyolódik az egyetemitanár-rocksztár, az nemhogy oké, de egyenesen a legnagyobb jóság, amivel az ember a szombat délutánjából egy órát eltölthet.
S ha már nyelvfilozófia, kevesebb itt a záró- és az idézőjel is, mint a mai, posztmodern mainstreamben: itt nincs kényszer arra, hogy siessünk mielőbb közölni, hogy a jelentéseket nem úgy kell érteni, hanem pont fordítva, itt elhangozhat pár dolog szarkazmus, sőt, még irónia nélkül is, és nem kötelező az életmódszintű közöny sem. Mármint gondoljunk csak bele, mit kommunikál az, hogy emberek tucatjai, akár százas nagyságrendben órák hosszat ücsörögnek valahol abban a reményben, hogy épp beférnek majd még megnézni, hogy Mácsai Pál meg Máté Gábor hogy fonják össze mély, személyes megéléseiket Örkény István meg Esterházy Péter szövegeiről. Hogy lássák „Az Udvarost”, hogy dedikáltassanak Tompa Andreával. A budapesti színházba járók persze sejtik ezt, hisz színházjegyekért is komoly versenyfutás van, de ilyen hús-vér formában ritkán, legfeljebb a könyves rendezvényeken élhető át, hogy az igény a lelki-szellemi pallérozódásra milyen megátalkodottan tartja magát ebben a sokgenerációs ellenszélben is.
A Katlanon pedig a kulturális kínálat olyan sűrű, mint a láva, persze, sok a rövidke utcai mutatvány és „kis” műfaj is, de így is minden napra jut bőven elég izgalmas színházi produkció ahhoz, hogy dilemma legyen, melyikre próbáljon az ember sorszámot szerezni. Középiskolás és idősebb színészképzősök, de országosan ismert nagy nevek is megférnek együtt, ahogy megfér a tánc, a báb, a zenés és prózai színház, monodrámák, versestek, stand-up, miegymás, nagyon színes, nagyon izgalmas keverék. Sok előadás ráadásul nem is csak önmagában jelenik meg: kíséri egy beszélgetés valamelyik alkotóval itt, közös elemzés egy másikkal amott, nem beszélve a Katlannak arról a nem szándékolt, de a résztvevők számára alighanem elég fontos fegyvertényével, hogy hivatalos szerepléstől függetlenül is telis-tele van kultúrcelebekkel.
Így, akinek ez élmény, márpedig ezen a fesztiválon sokaknak az, együtt nyeríthetnek a Gyárturisták nevű program – ami gyakorlatilag egy klasszikus gyárlátogatásba oltott, többszereplős improvizációs bohózat, amit be kellene vezetni dögunalmas osztálykirándulásokon – fergeteges ökörségén egy-egy kortárs íróval vagy színészlegendával. Az általános kultúrszínvonal és amiatt, hogy kell a tudat, az agy működőképessége a befogadáshoz, borvidék ide vagy oda, az Ördögkatlan a fesztiválozói véralkoholszintben is erősen különbözik a legtöbb mainstream fesztiváltól. Ennek pedig minden erkölcsi állásfoglalás nélkül is akad néhány tagadhatatlan előnye, mint például a vizesblokkoknak és a mobilvécéknek, no meg általában a fesztiválterületnek a megszokottnál lényegesen civilizáltabb állapota.
Bennfentes
Aki volt már akármilyen nyári fesztiválon, az tudja, hogy ezeken a rendezvényeken alaphangvétel a „mindenki a haverom” érzés. Itt is erősen megjelenik a hasonló érdeklődések összekapcsoló ereje, könnyű barátkozni, efelé terel a stoppolás kultúrája, a közös sorbanülésre a gyakorlottabbak társasjátékkal, kártyával készülnek, bevonva a közelben ülőket is, ha a várakozás alatti világmegváltó beszélgetések nem lennének elegek programnak. Az általános barátságos hangvételt segít tartani a fentebb említett visszafogott alkoholizálás is, és általában a közelség, ami a Katlant jellemzi: ezen a fesztiválon egymás szemébe lehet nézni. Ugyanakkor, hogy visszatérjünk a mainstream versus underground dilemmához, A honlap és a programfüzet szövegezéséről is többször volt az a benyomásom, hogy az inkább a rutinos katlanozóknak szól, a balladai homály időnként sűrűbb volt a komfortosnál. Szóval mindenki a haverom, de közben azért mások érezhetően régebb óta haverok. Hogy azt mondja a kedves ismerős, hogy „egész Pest itt van”, de azért ez a Pest mégis inkább az újlipótvárosi értelmiséget és tágabb köreiket jelenti, ahová persze beférünk – de azért…
Ezzel együtt van ennek a bennfentességnek kedves arca is. Szokatlan, de megszokható élmény, hogy nincs körbekerített, hegyomlásnyi szekusokkal jól körbebástyázott fesztiválterület, nem matatnak az emberen, ki tudja, miféle veszélyek után kutatva. Itt erre semmi szükség. Az Ördögkatlanon magunk között vagyunk. Közösen vagyunk vendégek ezekben a falvakban, mintha egy monstre, több települést átfogó és példátlan jóízléssel összeállított falunapon járnánk. (Egyébként elképesztő szervezési bravúr, hogy ennyi helyszín ellenére sem voltak látványos nagy csúszások, és hogy az eső miatti átszervezések is ennyire gördülékenyen, simán mentek.)
Ezen a monstre falunapon a házigazdánk, a polgármesterünk az alapító-főszervező Bérczes László, akit mindenki lazán csak „A Bérczesként” emleget, de úgy, mint személyes, közeli ismerősét, mint a kedvenc nagybácsit, akihez, sajnos, túl ritkán járnak látogatóba. Ő egyébként tényleg valamiféle misztikus védőszentként operál: a fesztivál teljesen eltérő pontjain képes fel-felbukkanni, utoljára a záró nagykoncert ráadása előtt a nagyszínpadon teszi tiszteletét a szervezőcsapattal együtt a hagyománynak számító búcsún, amikor a közönséggel együtt kiabálják fel a baranyai égre a fesztivál félhivatalos mottóját, hogy tudniillik
nem vagyunk normálisak!
S ha már nagyszínpad: a személyesség-bennfentesség élményt furcsamód nekem leginkább ez a legnagyobb helyszín adta meg, mert itt a legnagyobb színpad is elég kicsi, és visszafogott kordonozottsága és a tömeg simulékonysága miatt elég megközelíthető ahhoz, hogy a színpadon állóknak könnyedén a szemébe nézhessünk. Archaikus igények, tudom, de egyszerűen máshogy, jobban szól a Bogozd ki, ha látom a Beck arcát közben, és nem egy kivetítőn. Tessék kipróbálni egyszer. Mondjuk a jövő évi Ördögkatlanon.
