A főváros épületeihez, tereihez és szobraihoz sokszor meglepő történetek tapadnak – ezeket deríti fel sorra a budapesti épített örökség sorsáról is rendszeresen beszámoló sorozatunk, az Ismeretlen Budapest, ahol nem csak megvalósult, de tervasztalon maradt projektekről is szót ejtünk.
A hasonló sztorik legtöbbször egy-egy hosszú cikkünkhöz való háttérkutatás közben, véletlenül kerülnek a szemünk elé: így történt ez most is, mikor a következő cím úszott a látómezőnkbe:
Az Építő Ipar 1890-es évfolyamában feltűnő néhány soros anyag több napilapra hivatkozva arról tudósít, hogy egy, a fővárosnál műszaki számvizsgálóként dolgozó építész, Krisztinkovich Béla furcsa ajánlatot nyújtott be a fővárosi tanácshoz, javasolva, hogy
A mérnök hozzátette: ezzel a torony csúcsa lenne a főváros legmagasabb pontja, ahonnan nem csak a pesti oldalra, de a Várnegyed és a budai hegyek felé is csodás kilátás nyílhatna.
Krisztinkovich szerint a pozitívumok ennyivel nem érnének véget, hiszen az építmény
ezenkívül a folyton változó friss levegővel betegeknek üdülőhelyül is szolgálhat, mint a párisi torony.
Az építkezés legfontosabb célja a férfi szerint a két lift lehetne:
a másik pedig
így a hegyen felépített villákban nyaralók minden eddiginél könnyebben és kényelmesebben juthatnának le a vízpartra, ahol ekkor még egy teljes évtizeden át hiába keresték volna az 1903-ban átadott Erzsébet hidat, így a rakparti kocsiúton kellene elcsípniük egy kocsit, hogy a Lánchídon átkelve Pestre juthassanak.
Krisztinkovich a cél eléréséhez három dolgot kért a fővárostól:
- az építési terület ingyenes tulajdonba adását,
- a személyszállítás huszonöt évre szóló kizárólagos jogát,
- valamint a lift működéséhez szükséges vízmennyiség ingyenes szolgáltatását, egészen addig, míg a vállalat 6%-os tiszta nyereséget nem képes hozni.
A Budapesti Hírlap szerint (1890. aug. 31.)
a gondolat, különösen pedig a torony helyének megválasztása mindenkor furcsának tetszenék, csak manapság nem az, amikor az Eiffeltorony sikere hasonló tervezgetésekre buzdította a vállalkozókat, a világnak akárhány nagy városában.
A főváros válasza ekkor még nem volt ismert, a Pesti Hírlap ugyanazon a napon megjelent száma azonban már arról írt, hogy a
tetemes költségek financírozását, egy elsőrendű fővárosi pénzintézet a fenti engedmények esetére állítólag már elvállalta.
A polgármesteri széket Budapest életének első huszonnégy évében (1873-1897) betöltő Ráth Károly szeptember közepén meglepő módon az előmunkálati engedélyt is kiadta, majd az ügyet felterjesztette Baross Gábor kereskedelemügyi miniszterhez, hiszen
mivel a vastorony közlekedési eszköz lesz s mintegy függőleges vasútnak tekinthető, az előmunkálatok kérdésébe a miniszter is bele kíván avatkozni
– írta a Kolozsváron megjelenő Ellenzék című lap (1890. szept. 20.), ami hozzátette: Krisztinkovich remélte, hogy az előzetes talajfúrások kedvező eredményt hoznak, így
Baross válaszára végül nem is volt szükség: a középítési bizottság november 8-i ülésén egyhangúan ellenezte a torony építését, mert
A férfi ezzel nem adta fel a város arcának átírására tett álmát: alig fél évvel később, 1891 márciusában a pesti Petőfi teret már egy, villamosok közlekedésére is alkalmas alagút segítségével kötötte volna össze a budai Döbrentei térrel. Az ötlet ebben az esetben is süket fülekre talált: Baross a főváros véleményét kérte, ami villámgyorsan nemet mondott.
