A Disney idén lesz százéves. Már régóta nem az a független animációs műhely, amelynek a megalapítását követő néhány évben számított, hanem a világ első számú szórakoztatóipari óriásvállalata. Hogy miként lett az, annak külön cikket lehetne szentelni – minden bizonnyal fogunk is –, de annyi biztos, hogy egy másik független animációs műhely, a Pixar megfinanszírozásával, majd felvásárlásával öles lépést tettek a világuralom felé.
Az utóbbi évek legjobb és rendszerint legnépszerűbb Disney-animációit a Pixar készítette. A kezdeti nagy sikereknek szép lassan elkészültek a folytatásai is, a kedvenceink viszont az eredeti ötletből fogant munkáik.
Kisebbfajta csodákkal pedig az elmúlt években is szolgálhattak: az Agymanók lélekmélyi road movie-ja, a Coco könnyfakasztó családi melodrámája, és kivált a Lelki ismeretek túlvilági nevelődési története a legszebb mai hollywoodi filmek közé tartoznak.
Ezek a Pixar-mesék végső soron a tiszta, őszinte érzelemkifejezés szolgálatába állítják az animációs formát, és a klasszikus melodrámai ambíció ismerhető fel a stúdió legújabb, Elemi című filmjén is. A „tisztaság” itt a különnemű dolgok elválasztását is jelenti, az Elemi ugyanis az őselemek világában játszódik, ahol életre kelt, megszemélyesített figuraként tapossa egymás sarkát a sok szorgos tűz, víz, felhő, fa és egyéb elem. Mindez alkalmat ad az íróknak, hogy a politikailag korrekt beszédmódon ironizáljanak („apa, ő nem víz, hanem vízszemély!”), miközben persze maguk is az el- és befogadás pártján állnak. Az Elemi a multikulturális társadalom erejét, működőképességét bizonyítaná egy olyan történelmi pillanatban, amikor annak eszméje aligha áll népszerűsége csúcsán. Ehhez pedig egy másik klasszikus műfaji öntőformát, a romantikus vígjátékét eleveníti fel Peter Sohn rendező, aki korábban a Pixar ritka bukásainak egyikét, a Dinó tesót készítette.
Sohn koreai szüleinek bevándorlóként szerzett tapasztalatait is beledolgozta az Elemetropoliszba érkező, tűz származású házaspár történetébe. Ám nem a vegyesboltot nyitó szülők, hanem a lányuk, Parázs lesz az Elemi főhőse, aki éppen készülne átvenni az üzletet nyugdíjazás előtt álló apjától, amikor hatósági ellenőrzés közben összesodorja az élet a revizorként kirendelt, pontosabban véletlenül odacsöppenő vízfiúval.
A műfaj ugyanis a színházi előzmények, mondjuk a Szentivánéji álom óta arról szól, hogy a fiatalok mást akarnak, mint a szüleik, leginkább egymást, de nem úgy és akkor, ahogyan és amikor a másik fél szeretné. A romantikus kapcsolatok sebesen ívelnek a kölcsönös ellenszenvtől a szenvedélyes szerelemig, hogy különféle félreértések és sorsfordító utazások során a hősök végre felvállalják a saját érzelmeiket, és eljuthassanak ahhoz a szépséges tévedéshez, amit két ember elkövethet. Így határozza meg a házasságot Madame Colet, a Becsületes megtaláló egyik szereplője Ernst Lubitsch klasszikusában, és Sohn meg az Elemi írói innen, a harmincas-negyvenes évek romantikus komédiáiból merítik filmjük alapkonfliktusait, legfőképpen pedig azok kiélezettségét, egyértelműségét.
Ehhez a sokat látott történethez a Pixar animációs szakembereinek szokásos ötletbősége szavatolja az egyedi és megjegyezhető hátteret, mókás epizódokat. Pontosabban szavatolná, de az Elemihez mintha kevesebb emlékezetes mellékszereplőt találtak volna ki, mint a legjobb munkáikban. A tüzes Parázs és a bugyborékoló Örvény rokonszenves főhősök, akiknek könnyű szurkolni, de nincsenek körülöttük olyan színes figurák, akikhez éppen karikatúraszerű elrajzoltságuk miatt a romantikus vígjátékok legviccesebb jelenetei köthetők (el ne felejtsük, mennyit köszönhettek a Lubitsch-filmek a fájdalmasan keveset emlegetett Edward Everett Hortonnak).
A Toy Story gyerekjátékai közül mindenki önálló, különleges egyéniség volt, nem csak Woody és Buzz, míg itt Parázs és Örvény kivételével a többi szereplő nevére sem igazán emlékszünk.
Kárpótolhat bennünket az animáció eredetisége, és a belefektetett évek munkája valóban látszik is az egymással veszélyes kölcsönhatásba kerülő őselemek érintkezésein meg Elemetropolisz lakóövezeteinek kidolgozottságán (nem számítottunk rá, hogy éppen az Elemi juttatja eszünkbe a Városfejlesztési osztály című tévésorozatot). Ám abban a kiélezett versenyben, amelyben a fősodorbeli animáció csúcsát a Pókember: A pókverzumon át képviseli, és a Suzuméhoz vagy a Műanyag égbolthoz hasonló szerzői rajzfilmekre ülhetünk be a moziba, az Elemi formai leleményeit nem látjuk többnek tökéletesen megoldott házi feladatnál.
Mindez csak annyit jelent, hogy a Pixar új filmje nem a Pixar új legjobb filmje. Az továbbra is a Lelki ismeretek. De túlzás is lenne elvárni, hogy a stúdió mindig újabb és újabb remekművel álljon elő. Attól az Elemi messze van, mégis könnyen lehet, hogy a régimódi romantikus vígjátékok rajongói idén ennek a filmnek örülhetnek a legjobban.
Elemi (Elemental), 2023, 109 perc. 24.hu: 7,5/10.
