Minden fiatal horrorrendező álma, hogy maga Stephen King lelkendezzen a filmjéről, főleg akkor, ha épp a rémtörténetek pápájának egyik irományát filmesíti meg. Rob Savage-dzsel és A mumussal éppen ez történt, az eredetileg csak kisképernyőre szánt horrorfilmet King pozitív kritikája – „kibaszott hülyék lennének, ha nem küldenék mozikba, csak streamingen mutatnák be” – és a sikeres tesztvetítések a mozikba irányították, King ráadásul arról lelkendezett a mindössze 31 éves rendezőnek, hogy még másnap reggel is a filmen agyalt.
Afelől vélhetően senkinek sem volt kétsége, hogy 2023 szép csendesen lezajlik majd King-adaptáció nélkül, júniusig kellett csak várni az elsőre, amely az 1973-ban a Cavalier magazinban publikált, azonos című novella alapján készült. Az egészen vérfagyasztó novella sikerét jól mutatja, hogy 1978-ban bekerült a szerző Éjszakai műszak című novellagyűjteményébe is, amely az elmúlt négy–öt évtized tanulsága alapján kifejezetten kedvelt célpontja a filmeseknek, igaz, jellemzően nem a legismertebb és legjobban sikerült adaptációk ezek (A fűnyíróember, A kukorica gyermekei, Éjszakai műszak). Talán a filmesek is azt hihették, hogy a mumus kellően gyermeteg és elcsépelt rém, két rövidfilmen kívül ugyanis egészen mostanáig nem készült a novellából adaptáció. A történet nem összekeverendő a 2005-ben indított Boogeyman-sorozattal, amely egészen érthetetlen módon képes volt csapnivaló minősége ellenére trilógiává duzzadni. Az alaphelyzetet tekintve azonban nincs nagy különbség, hisz végső soron nem egy bonyolult rémről van szó: a gyerekszobában lakik, és szeret ijesztgetni.
A rendezői széket az a Rob Savage foglalhatta el, akit Az utolsó rítus című horrorjával sokan rögtön az újhullámos rendezőgeneráció egyik tagjának kiáltottak ki. A Zoomon keresztül játszódó, szellemidézős film 2020 egyik nagy horrormeglepetése volt, az azt követő Dashcam alapján azonban inkább a „futottak még” kategóriába került. A found footage-horrorral ugyan bebizonyította, hogy egy saját vízióval rendelkező rendezőről van szó, ugyanakkor az is megmutatkozott, hogy még nem egy kiforrott szerzőről van szó. Mégis kellő potenciált villantott ahhoz, hogy foglalkoztassák, A mumussal meg is kapta a lehetőséget, hogy szintet lépjen.
Az adaptáció hű King rövid novellájához, amelyben egy láthatóan zaklatott, elmondása alapján egy mumus által szekírozott férfi vall egy pszichológus kanapéján arról, hogyan halt meg mindhárom gyermeke. Míg a novellában a rémtörténet mellett akaratlanul is felsejlenek egy működésképtelen házasság és egy problémás férj körvonalai, a film ezeket mellőzi, és egy legalább ilyen súlyos trauma által megtépázott családdal helyettesíti, méghozzá a pszichológuséval. Hősies final girlök nélkül lassan már nem is horror a horror, tinilányok nélkül meg pláne, így a középiskolás Sadie szemszögén keresztül tárul fel a tragikus autóbaleset következményeit nyögő család. Dr. Harper, a novella pszichológusa mindenkivel képes a lélekboncolgatásra, saját lányai érzései és a szembenézés elől azonban úgy menekül, mintha az élete múlna rajta. Sadie az édesanyja nélküli élettől fél, míg a húga, Sawyer a sötétben lakó rémtől. Az anya, illetve feleség nélkül maradó családtagok tehát rettegnek, elfojtanak és menekülnek, kezdetben csupán egyikük rémálmának van négy lába, szörcsögő hangja és materializálódott rémalakja, ám a kislány félelmeire legyintés a válasz, hisz a többiek valós problémákkal küzdenek.
Ebből a szempontból adja magát, hogy a mumust szimbólumként értelmezzük, olyan sötét entitásként, ami pulzáló, fekete erekkel szövi át az ember életét, és folyamatos rettegésben tartja, Savage filmje pedig meglepő módon el is merül ebben: legalább olyannyira főszereplő a gyász, mint a testet öltött szörnyeteg, a feloldozást mindkettővel szemben csak az hozhatja meg, ha családként képesek szembenézni velük. A családi traumák vonala lehet az, ami a vérre és ijesztgetésre éhes rajongók számára unalmassá, elnyújtottá teheti a végeredményt, de Savage az utóbbiakat akarja inkább kiszolgálni, emiatt mintha két lovat akarna egyszerre megülni: ha főhőseink épp nem saját gyászukon keseregnek, akkor a lehető legklisésebb jump scare-parádéval szembesülnek. A fiatal brit rendező saját bevallása szerint teljesen odavan a horroreszköztár ezen eleméért, szerinte igazi cinkos játék zajlik ilyenkor a nézőkkel: egy interjúban a legörömtelibb pillanatnak nevezte azt, amikor a nézők bekapják a csalit, és megijednek. Savage számára ezek alapján A mumus egy igazi örömparádé, hiszen szinte kizárólag az ilyen típusú ijesztgetésekre épít, ám meglehetősen egyoldalú öröm ez:
Pedig külcsín terén egészen ötletes a film, amely a kingi filozófiát követi: a mumus mindig addig a legfélelmetesebb, amíg nem látjuk, csak sejtjük, hogy a szekrényben vagy épp az ágy alatt feni ránk a fogát. Savage is erre épít: nagyon okosan használja a sötétség és a fény kontrasztját, amelyet kifejezetten kreatív megoldásokkal old meg. Ehhez járul hozzá a hanghatás is, talán a film legnyugtalanítóbb elemei a hangok, amelyek gyakran a szereplők hangjának imitálásai – bizony, ez a mumus ilyenre is képes –, majd annak keverése a cuppogó, szörcsögő, kifejezetten kellemetlen szörnyhangokkal. És tényleg addig járunk a legjobban, amíg nem látjuk, csak érzékeljük, nagy kár, hogy a film nem érezte elég fenyegetőnek a saját rémét ahhoz, hogy biztos, ami biztos alapon ne csináljon belőle egy elég bizarr lényt.
A végeredmény mégis felemás: hiába az ígéretes és jó koncepció, ha végül mégis csak a jump scare-ekre futtatja ki az egészet, amelyeket ráadásul tényleg olyan bárgyú módon használ a film, mintha Savage azt gondolná, most találta fel az egészet. Ezt ötvözi a tinidrámával, amelybe még egészen felesleges és harmatgyenge szálként gimis barátnőket is belesző. A film legnagyobb hiányosságait – Savage idegesítő, de legalább nem műfajidegen jump scare-fétise mellett – a forgatókönyvben találjuk, amelyet hárman írtak: Scott Beck és Bryan Woods a Hang nélkült jegyzik, míg Mark Heyman társíróként A fekete hattyút.
King rövidke történetét nem sikerült úgy feldúsítani, hogy legalább annyi feszültség maradjon benne, mint az egyetlen szobában játszódó novellában. A családi traumákat hangsúlyosan taglalják, de aztán lesöprik az asztalról, ahogy a szörny sztoriját is kutyafuttában zárják le, ráadásul az egész történetet zavaró logikátlanságok tarkítják. Hová tűnik például a film nagy részében a lányok apja, aki hangsúlyos karakterként indul – elvégre a novellának is ő a főszereplője –, majd félúton eltűnik, hogy csak a fináléra keveredjen elő. Chris Messina hiányát tompítja, hogy a két főhősnő megállja a helyét, a Yellowjacketsből és a Boba Fett könyvéből ismerhető Sophie Thatcher kellően hozza az egyszerre dacos, törékeny és kőkemény tinilányt, Vivien Lyra Blair pedig sikeresen kerüli el az idegesítő, megmentésre váró gyereksztereotípiákat, de nem is véletlenül ő most az ügyeletes hollywoodi gyereksztár, aki ijedezett már Sandra Bullock mellett (Madarak a dobozban), és adott munkát Obi-Wan Kenobinak Leia hercegnő nyolcéves változataként (Obi-Wan).
A mumus egészen biztosan nem késztet majd senkit arra, hogy elalvás előtt mumuscsekkolást végezzen a szekrényben, de még arra sem igazán képes, hogy ne csupán az érzékszerveinkre hatva ijesztgessen, hiányzik belőle ugyanis az a fajta nyomasztó misztikum, amitől az embernek feláll a hátán a szőr. Mentségére legyen szólva, hogy a középszerből egy hajszállal kiemelkedik a kreatív megoldásai miatt, arra viszont nem képes, amit Kingnél valahogy mégis elért: hogy a stáblista legördülése után túl sok ideig ott motoszkáljon a nézőben.
A mumus (The Boogeyman), 2023, 98 perc. 24.hu: 5,5/10
