Miután 1940 júniusában Hitler hadserege villámháborúval térdre kényszerítette Franciaországot, a németek nem szállták meg az egész országot, hanem a délkeleti részében egy, a nácikkal együttműködő bábállamot hoztak létre. Vichy-Franciaország névleg független maradt, de a békeszerződés értelmében köteles volt például begyűjteni és átadni a németeknek a politikai foglyokat, a zsidókat és mindenki mást, akik a Gestapo kívánságlistáján szerepeltek. Dél-Franciaország közben megtelt a németek elől menekülő emberekkel, köztük számos világhírű íróval, művésszel és tudóssal. Ők mentek volna bárhová, ahol fogadják őket, a kollaboráns francia hatóságok azonban lezárták a határokat és a kikötőket, ráadásul a legtöbben Amerikába igyekeztek volna, ám az akkor még semleges Egyesült Államok rendkívül szigorú menekültpolitikája következtében hiába könyörögtek vízumért.
Ekkor lépett színre egy Varian Fry nevű amerikai újságíró, aki segítőivel (és Eleanor Roosevelt támogatásával) létrehozta az Emergency Rescue Committee (ERC) nevű szervezetet (Sürgősségi mentőbizottság), mely egy titokban működő marseille-i irodából dolgozva több ezer menekültet juttatott ki az országból (kétezer és négyezer közöttre teszik a számukat). Fry cselekedetei ugyan életében is ismertek voltak, de mind ő, mind pedig a segítői csak haláluk után kapták meg az igazi elismerést, noha még ezzel együtt sem számítanak közismertnek. Ezen változtatott négy éve a magyar származású amerikai írónő, Julie Orringer regénye, a The Flight Portfolio (magyarul Üldözöttek gyűjteménye címen jelent meg), mely a történelmi eseményeket fikcióval keverve állított emléket Fry-nak és a többieknek: a dúsgazdag amerikai örökösnőnek, Mary Jayne Goldnak; a később közgazdászként világszerte elismert Albert O. Hirschmann-nak, illetve a marseille-i amerikai alkonzulnak, Hiram Binghamnek. (Készült egyébként egy tévéfilm is Fry-ról és társairól, ezt 2001-ben mutatták be, Varian’s War címmel, a magyar címe Varian háborúja: Dupla kockázat.)
Ideális alapanyag egy sorozathoz – hát még, ha azt is tudjuk, hogy azt Anna Winger csinálja, aki a Deutschland 83 (majd 86 és 89, magyarul Volt egyszer két Németország) című sorozat társalkotójaként már megmutatta, képes a fikciót szórakoztatóan keverni történelmi eseményekkel, majd az Unorthodox (A másik út) meggyőzően beszélt el egy valós történeten alapuló sztorit. Ez utóbbi sorozatot Winger már a Netflixnek készítette, majd egy hosszabb távú szerződést is kötött a streamingóriással, és ennek az első eredménye Az Atlanti-óceánon túl (Transatlantic), melyet Daniel Hendlerrel közösen kreáltak.
A sorozatnak (melyen már évekkel ezelőtt dolgozni kezdtek az alkotók) ráadásul a jelenlegi háború aktualitást is kölcsönzött, legyen szó a menekültek ezreiről vagy arról a cinizmusról, mellyel az izolacionista amerikai politikát mutatja be. Tény ugyanis, hogy a Pearl Harbor előtti amerikai külpolitika egyáltalán nem tűnik fel dicső színben a történetben, és, ha nincsenek olyan bátor amerikaiak, akik készek voltak még a saját kormányuk ellenében is cselekedni, akkor bizony könnyen lehet, hogy jó néhány névvel, köztük világnagyságokkal is bővült volt a nácik által meggyilkoltak egyébként sem rövid listája. Winger továbbá nemzetközi szereplőgárdát toborzott: amerikai, francia, német, izraeli és egyéb más országok színészei játsszák az alapból is soknemzetiségű történetet, köztük jó pár ismert névvel, és az is tovább csigázhatta a várakozásokat, hogy az eredeti helyszínen, Marseille-ben forgatták a sorozatot, gyakran konkrétan ugyanazokban az épületekben.
Még az sem túlzás, hogy a sorozat pont annak a céljának sem tud eleget tenni, hogy emléket állítson Varian Fry-nak, aki kis túlzással többet csatázik a saját homoszexualitásával, mint amennyi energiát a menekültek ügyébe fektet. Orringer regényét többen is kritizálták, amiért rejtett melegnek ábrázolta Fry-t, akinek aztán a még élő fia is beszállt a vitába, megerősítve az írónő információit, és azt a tényt, hogy az apja valóban meleg volt, de ezt egész életében titkolnia kellett. Az már Orringer fantáziájának eredménye, hogy a könyvében Fry a franciaországi időszakában viszonyt folytatott egy férfival, mely aztán központi helyet kapott a sorozatban is.
A forgatókönyv még nagyobb szabadsággal kezelte a többi szereplőt: semmi nyoma annak, hogy Mary Jayne Gold és Albert O. Hirschmann között szerelem szövődött volna, ám a sorozat egyik fő szála ez, sőt, Hirschmannból még fegyveres ellenállót is faragtak. Hasonlóan a szintén valós, egyébként magyar zsidó származású Lisa Fittkót is összeboronálják egy fiktív fekete szereplővel, melynek nemcsak alapja nincs, hanem ez is átlátszónak tűnik, csak hogy a 2020-as évek netflixes korszellemének megfelelően alakítsák a forgatókönyvet. De talán még ezen is túl lehetne lépni, ha nem ezek a fiktív romantikus szálak kerültek volna a középpontba, és nem hatná át az egész sorozatot az olcsó melodráma. Semmi gond nincs azzal, hogy egyéniséget akarnak adni az alkotók a történelmi alakoknak, viszont itt átesnek a ló túlsó oldalára: Varian Fry talán nem volt klasszikus hőstípus, itt azonban annyit nyűglődik, hogy nehéz elhinni róla, hogy képes lett volna ezreket kimenekíteni a halál torkából. Hirschmann esetében semmi nem látszik a jövőbeni zseniális közgazdászból, ellenben akcióhős és hősszerelmes egyszerre, míg Fittkóról úgy mellesleg tudhatjuk, hogy tömegeknek segít átkelni a Pireneusokon a biztonságba, a sorozatban azonban leginkább egy Casablanca-szerű szerelmi háromszög miatt kínlódik.
Fiktív alak az amerikai konzul, Graham Patterson is, akinek a politikai álláspontja hiteles, hiszen nem egy amerikai tisztségviselő gondolkodott úgy akkoriban, hogy ki kell maradni a háborúból, és inkább arra koncentrálni, hogy minden országgal fennmaradjanak a jövedelmező üzleti kapcsolatok (honnan is lehet ismerős ez manapság a magyar nézőknek?). A sorozat azonban nem elégszik meg ennyivel, hanem egydimenziós főgonoszt csinál a konzulból, aki leginkább gonoszságból a saját szakállára nyomoz az ERC után, míg a marseille-i rendőrkapitánynak sincs jobb dolga, minthogy ugyancsak személyesen járjon utána a konzul bejelentéseinek. Ez már alapból elég sok cselekményszál, de ott vannak még maguk a menekültek, köztük Marc Chagall, Marcel Duchamp vagy Hannah Arendt, ám a többségüknek pár mondatnál nincs nagyobb szerepe, és leginkább folyton tivornyázó bohémeknek tűnnek, akik a halál árnyékában is hangosan ordíttatják a betiltott jazzlemezeket. És ugyan feltételezhető, hogy az átlagos Netflix-néző nincs teljesen tisztában André Breton, Max Ernst vagy Walter Benjamin munkásságával, a sorozat nem igazán helyezi kontextusba egyiküket sem, így aztán többségében felcserélhető karakterek, akik a „lilaködös művészek” sztereotípiáját erősítik, míg a művészetükre való amúgy ügyes utalásokat kevesen értik.
Végül ott vannak a forgatókönyv gyengeségei: nem egyszer életszerűtlen párbeszédek, bugyuta fordulatok, logikátlan döntések követik egymást, az pedig általában rossz jel, amikor a cselekményt rendszeresen az viszi előre, hogy valaki véletlenül pont akkor sétál egy ajtó előtt, amikor bent a szobában elhangzik az az információ, amit éppen keres. Eleve a sorozat hangvétele problémás: az alapanyag simán elég lenne egy feszült drámához, és az még érthető ugyan, hogy az alkotók egy könnyedebb hangvételű sorozatot szerettek volna egy újabb Schindler listája helyett, ez viszont inkább egy súlytalan dramedyre emlékeztet, az állandó szerelmi gyötrődésről nem is beszélve.
A pozitívumok sorában meg kell említeni a netflixes produkciós büdzsét, melynek köszönhetően mind a helyszínek, mind a kosztümök végig hitelesnek tűnnek, míg Marseille lenyűgöző helyszín egy ilyen történetnek. A színészek többsége is derekasan helytáll, de kitűnik Gillian Jacobs, aki Gold szerepében igazolja, hogy komolyabb feladatokra is képes, mint amikkel általában megtalálják; továbbá a felettesét kijátszó Bingham alkonzult alakító Luke Thompson vagy a főkonzult játszó, stabilan remek Corey Stoll. A többieket gyakran hozza nehéz helyzetbe a forgatókönyv, Cory Michael Smith pedig nem is tűnik igazán jó választásnak Fry szerepére, mintha ő maga se tudná eldönteni, milyen karaktert is kell játszania. A figyelmes magyar nézők azonban egyszer-kétszer magyar szót is hallhatnak (egy alkalommal egy ízes „kurva anyád!” is elhangzik valamelyik menekült statiszta szájából).
Végül itt van a bivalyerős alapsztori, amely a felhígítása és átrajzolása ellenére is ütős marad, és kétségtelenül sok újat mond azoknak, akik nem olvasták Orringer regényét. Ennek ismeretében viszont még bosszantóbb belegondolni, milyen sorozat lehetett volna ebből, ha az alkotók nem akarnak valami egészen mást csinálni az ERC sztorijából, mint ami valójában volt.
Az Atlanti-óceánon túl (Transatlantic), 7 epizód, 2023, Netflix. 24.hu: 6/10
