Dezső vagyok. A családomnak Máté, és kilencedikig az iskolában is Máté voltam. Akkor az első középiskolai osztályfőnöki órán elkövettem azt a hibát, hogy amikor megkérdezték, hogyan lehet engem szólítani ebből a három névből, hogy Georgita Máté Dezső, azt mondtam, bárhogy, csak ne Dezsőnek. Instant Dezső lettem. De megszerettem, mert sok Máté van a szakmában, Dezső viszont nincs már egy sem.
Márciusban mutatták be a legutóbbi előadásotokat, aminek az a címe, hogy Túlságosan vékony falak, és az influenszer-életmód sajátosságairól mesél, a hátterében pedig egy jóval sötétebb szál, Gabby Petito meggyilkolásának története is megjelenik. Vannak ugyan szatirikus jelenetek az előadásban, de empatikus is az influenszerekkel. Fel sem merült, hogy rendezőtársaddal, Bódi Zsófiával és Horváth Pannával élesebb kritikával közelítsetek az influenszervilághoz?
Az én közegem már eleve kellőképpen kritikus az influenszerekkel. Nem akarom, hogy még jobban azok legyenek. Inkább nyissunk egymás felé! Az volt a célunk, hogy a közönség szeresse meg a négy főszereplőnket az előadás végére, egyáltalán, hogy embereknek lássa őket. Ők is, mint mindannyian, a saját halhatatlanságukért küzdenek, és ennek azt a formáját választották, hogy influenszerek lesznek. Ezért senkinek nincs joga elítélni őket. Nekem erről szól az előadás.
Az előadásban szereplő négy influenszer jóformán saját magát játssza, a közösségi médiában látható énjük egy stilizált változatát. Nem merült fel, hogy színészek játsszák a szerepeket?
Semmiképpen. Ha őszinte akarok lenni, nem nagyon szeretem a színészeket. Modorosak, főleg színpadon, és elviselhetetlenül játszanak. A többségnek egy szavát sem hiszem el – tisztelet a kivételnek. Jobban kedvelem a civil embereket.
Amikor te színészkedsz a színpadon, próbálsz civilkedni?
Próbálok, de nekem is vannak manírjaim. Én is elvégeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemet. De ha alkotóként választhatok, nem a tökéletességre törekvő, lecsiszolt bábokkal akarok dolgozni, inkább olyanokkal, akiknek például van egy kis beszédhibájuk, a saját hangjukon szólalnak meg, és semmiféle betanult eszköztáruk nincsen.
Hogyan választottátok ki a Túlságosan vékony falak szereplőit? Mennyire mélyedtetek el az influenszer kultúrában?
Letöltöttük a TikTokot, rengeteg videót néztünk. Az volt a célunk, hogy minél sokszínűbbek legyenek mind a platform, mind a behozott témák szempontjából. Képviseltesse magát a TikTok, a Twitch, az Insta, a YouTube. A közösségi színház lényege, hogy mi csak azt tudjuk, kikkel és milyen témában akarunk előadást készíteni, de hogy milyen lesz a végeredmény, azon múlik, hogy a szereplőink milyen témákat hoznak. Szerintem sikerült elég széles képet adni erről a közegről.
Mindenki vállalta a részvételt, akit megkerestetek?
Nagyon sokan nem vállalták. Eredetileg hat emberrel akartunk dolgozni, de sokan már a személyes találkozóra sem jöttek el. Azt tapasztaltam a casting alatt, hogy az influenszerek olyanok, mint a teknősök. Nagyon sok bántás éri őket az interneten, és ha rossz pontra tapintasz, visszahúzódnak a páncéljukba. Erős előítéleteik voltak a közegünkkel kapcsolatban, sajnos jogosan.
Nagyon necces ez a színházi, értelmiségi közeg. Majdnem egy évig dolgoztunk az előadáson, és amikor beszéltem róla az ismerőseimnek, olyan mondatok jöttek ki liberális színházi alkotóemberek szájából, hogy el sem hittem.
„Minek adtok pénzt az influenszereknek, azoknak úgyis annyi van?” Hát, azért, mert ők is úgy próbálnak, mint te vagy én. Ijesztő ez a hozzáállás. Hosszú folyamat volt, amíg a szereplőink beengedtek minket a saját világukba.
Kezdettől nyitottak voltak arra, hogy kritikusan közelítsenek a saját világukhoz, a saját influenszer szerepükhöz?
Ehhez idő kellett, ezért ragaszkodtunk hozzá, hogy ne másfél hónapos próbaidőszakunk legyen. Először mélyinterjúkat csináltunk velük, azok alapján válogattunk témákat, és elkezdtük absztrahálni azt, amit mondtak, például az egyikőjük apjához való viszonyát, másvalaki halálfélelmét. Ezeket a témákat igyekeztünk beleszőni a Gabby Petito-gyilkosságról szóló nyomozós szálba is. Azt szerettük volna, hogy ezek a mozaikok asszociatívan összekapcsolódjanak.
Van egy jelenet, amelyben a szereplők a közönségtől érkező kulcsszavak alapján íratnak egy monológot a ChatGPT-vel, majd DeepL-lel fordítják le magyarra. Ezek a programok meg az influenszer életmód együtt a legújabb internet különböző lehetőségeiből mutatnak meg valamit, amit én egyfelől egy kicsit nevetségesnek, másfelől aggasztónak és rémületesnek találok. Neked milyen érzéseid vannak ezzel az új világgal kapcsolatban?
Nagyon sok mindent megtanultam az elmúlt négy hónap alatt. Már tök jól csinálok szelfit, illetve tudom, hogy péntek kivételével délután négykor érdemes posztolni, hétvégén délelőtt.
Viccen kívül, az internet tökéletes lenyomata, sűrítménye annak, ami ma a világban történik. Ha körbenézünk, nagyon ijesztő, ami körülvesz minket. Nagyon. Szerintem nem sok van már ebben.
Az az érzésem, ennek záros határidőn belül össze kell omlania, mert nem fenntartható. Ezt a folyamatos fogyasztást látom az interneten is.
A közelgő apokalipszis tudatában élsz?
A mindennapokban nem. De kiskorom óta megvan az az érzésem, hogy ez az egész nem tarthat így sokáig.
Szerinted másképp érdemes jelen lennie egy színésznek a nyilvánosságban az Instagram meg a TikTok korában, mint régen?
Alkotóként alapvetően az a dolgunk, hogy gondolkozzunk a világról, és ezt valamilyen formában kifejezzük. Hogy ettől függetlenül az ember magánemberként mit csinál a TikTokon vagy az Instagramon, az az ő dolga. Én például inkább játszótérnek használom az Instát. Nem szeretem, mikor valakin azt érzem, csak azért megy fel ezekre a platformokra, mert tudja, hogy ez most menő, és fent kell lenni. Irtó gáz. Ott van Elle Fanning, aki a Nagy Katalin: A kezdetekben is játszott. Ő arra használja a TikTokot, hogy filtereket próbálgasson, és látom rajta, hogy teljesen ismeretlen emberként is erre használná. Csak éppen, mivel híres színésznő, a videóit megnézik nyolcmillióan. Ez rendben van. Amikor viszont Csonka Pici vicces videókat csinál a TikTokra, azon látszik, hogy nem önazonos. Ha azt érzem, hogy színészként valaki a követőket és a pénzt hajhássza a közösségi médiában, az ledob engem a kontentjéről.
Ugyanez nem zavar az influenszervilágban?
Ott is ledobott, de más helyzet, hogy nekik ez a munkájuk, ahogy nekem az, hogy bemegyek a próbaterembe és neked az, hogy bemész a szerkesztőségbe. Ők ezt választották, és egyikőjük sem a pénz miatt kezdte el a YouTube-ozást vagy a tiktokozást, hanem azért, mert érdekelte őket valamilyen téma. Aztán pedig megkeresték őket különböző márkák, és ez vált a munkájukká. Annál a négy embernél, akiket kiválasztottunk, szerintem jó egyensúlyban vannak a hirdetések és a saját, személyes posztok. Más influenszereknek az egész feedje reklámfelület, az fura nekem.
De tény, hogy én is játszom olyan előadásban, amit csak azért csinálok, hogy az albérletemet ki tudjam fizetni. Nincsenek hamis illúzióim arról, hogy színészként csak a szívügyeimmel foglalkozhatok.
Talán az a fontos, hogy nagyobb arányban legyen az, ami a szívügyem. Akkor még nem rúgom arcba azt a tizenhétéves fiút, aki a színművészetire akart menni.
Ha már arról a fiúról beszélünk: Máté Gábor és Dömötör András osztályába jártál olyanokkal, mint például Dér Zsolt, Ember Márk, Olasz Renátó, Rujder Vivien, Waskovics Andrea, Blahó Gergely. Csak azokat soroltam fel, akik a legismertebbek lehetnek az olvasók számára, de ők is elég sokan vannak. Mennyire volt nehéz érvényesülni ebben a társaságban?
Nagyon szerettem az osztályomat, csak az intézményesített színészoktatással volt bajom. Nem érzem jól magam hierarchikusan működő rendszerekben. Az általános és a középiskolát is utáltam, befeszülök ezeken a helyeken.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem akkor is megkérdőjelezhető hely volt. Nem azt mondom, hogy ami most történik az egyetemmel, az jó, mert korántsem az. Felháborító, ahogy a hatalom beavatkozott. De azt is gondolom, hogy ami régebben ment az SZFE-n, annak sem lett volna szabad működnie.
Olyan emberek oktatnak fiatalokat, akik soha nem tanulták meg, hogyan kell fiatalokkal bánni, hogyan kell tanítani. Hogy létezik az, hogy egy olyan egyetemen, ahol fejlődésben lévő fiatalok idegrendszerével dolgoznak, nincsen pszichológus? Hogy létezik az, hogy olyan emberek az osztályfőnökök, akiknek a kőszínházi rendszerbe beágyazva nagy hatalmuk van? Szerintem ez nagyon gáz. De az osztálytársaimat nagyon kedveltem, és visszagondolva az osztályfőnökeimet is. A rendszert látom felelősnek azért, hogy ilyen erőviszonyok alakultak ki.
Ez már hallgatóként megfogalmazódott benned?
Ott inkább mérhetetlen dühöt és tehetetlenséget éreztem, elzáródtak a kreatív energiáim. Amikor kikerültem az egyetemről, és elkezdtem a független színházi szcénában mozogni, akkor jöttem rá, hogy közösségileg is lehet alkotni, és hogy abban jól érzem magam. Mindig elcsúszással jövök rá, hogy mi a baj egy helyzettel, és a nagy életeseményeknél akár több év késéssel tudom csak levonni a következtetéseket. A terápia sokat segít ebben.
Ezek szerint nem igyekeztél kőszínházi társulatokba bekerülni.
Amióta végeztem, két próbafolyamatot csináltam végig kőszínházban, és egyik sem győzött meg róla, hogy ott kellene próbálkoznom. Szerintem ezek a kőszínházi rendszerek még mindig valahol a nyolcvanas évek közepén tartanak.
Nem visel meg, hogy a független színházi rendszer viszont folyamatos anyagi fenyegetettségben működik?
Ezt én is érzékelem, de az alkotásban egyelőre nem gátolt meg. Az elvonások az én szintemig még nem szivárogtak le. Önzőbb vagyok annál, hogy addig foglalkozzam ilyesmivel, amíg nem érzem a saját bőrömön. Azt látom, hogy három évvel ezelőtt könnyebb volt egy előadást létrehozni. Beadtuk az NKA-pályázatot, és általában megnyertük azt az összeget, amire pályáztunk. Mostanában két-három év kalapozásba telik, mire összejön egy előadás költségvetése. De azt hiszem, aki akar, ma is tud színházat csinálni.
Nem is ez a kérdés. Egyszerűbben kérdezem: megélsz a színházi munkáidból?
Igen, szerencsére van annyi futó darabom. És mindig jókor jön be egy reklám. Affektálásnak tartom nem elvállalni a reklámokat. Ma is akadnak színészek, akik nem vállalnak ilyesmit, mondván, hogy elhasználják az arcukat. De a reklámok kettő hónapig mennek, nem hiszem, hogy ez befolyásolná valaki megítélését.
Napi sorozatba is elmennél?
Nagyon szívesen! Hívjanak. Egyre nagyobb átjárásnak kellene lennie a különböző munkalehetőségek, színterek között.
Nagyon örülnék, ha a Zsákbamacskában és a Nyerő Párosban Zsótér Sándor vagy Eperjes Károly szerepelne.
A Túlságosan vékony falakkal is az volt a célunk, hogy kicsit kinyissuk ezt a zárt közeget, hogy olyanok jöjjenek el a Trafóba, akik soha nem jártak még ott, esetleg színházban is nagyon régen voltak.
Ahhoz képest, hogy eddig főleg a budapesti független színházi világban mozogtál, A Királyban Zámbó Krisztiánként sokkal szélesebb közönség láthatott. Szintlépésnek érzed a sorozatot?
Többen követnek Instán. A Király nem olyan, mint a színház – mikor lement a tizedik rész, rájöttem, hogy ez ennyi volt, nem játsszuk tovább, mint egy színházi előadást. Ez a tudat nagyon megütött lelkileg, teljesen kikészültem. Beszéltem erről terápián, és utána fogalmaztam meg magamnak, hogy végső soron az számít, a munka hogyan válik színészként és emberként a javamra. Milyen változásokat okoz bennem? A többi, ami vele jön, hogy ilyen vagy olyan műsorokba hívnak, megdicsérnek, fotót csinálnak velem az utcán, egyáltalán nem számít. Azt viszont, hogy én mit kaptam A Királytól, talán egy év múlva tudom megmondani.
Mennyiben befolyásolta a felkészülésedet, hogy egy élő embert alakítottál, akivel találkozhattál is? Zámbó Krisztián bizalmatlan volt veled?
Egyáltalán nem. Megnéztem Krisztiánt a Nyerő Párosban, és azt hittem, hogy ott szerepet játszik, de nem – csupaszív, egyenes embernek ismertem meg, amikor találkoztunk. Azt sem mondanám, hogy nagyobb felelősséget rakott volna rám, mert már eleve be voltam szarva. Nem tudtam, képes leszek-e megugrani egy ilyen sorozatszerepet úgy, hogy előtte csak tízperces vizsgafilmekben forgattam. Mintha a kismedencéből bedobnának a Mariana-árokba. Jó, ez túlzás, a Mariana-árok az lenne, ha Tarantino holnap felhívna, hogy „csá, tesó, itt egy szerep”.
Jól jártál ezzel a karakterrel abból a szempontból, hogy volt lehetőséged megmutatni Krisztián gyerekes hülyeségeit és dührohamait, de a szeretetvágyát is, vagy azt, ahogy elkezd felelősséget vállalni a tetteiért. Mik voltak a legfontosabb jelenetek, ahol úgy érezted, most kell megmutatnod ennek a fiúnak a valódi arcát?
Nagyon precíz vagyok, már a forgatókönyvet olvasva arra figyeltem, hogy az összes jelenetben kicsit más arcát mutathassam meg. Mi a belső magja Krisztiánnak, ami izgalmas tud lenni? Nagyon fontos pont, amikor Krisztián odaköltözik Jimmyékhez, és szembesül vele, hogy az apjának van egy másik családja, reggel pedig bedrogozva nézi a régi családi fényképet, amin még csak hárman vannak. Szintén kulcsjelenetnek fogtam fel, amikor horgászni mennek az apjával, vagy amikor utoljára találkoznak. Az nagyon izgalmas volt, mert nem lehetett úgy játszani, hogy „utoljára találkozunk”, a nézőnek mégis éreznie kellett, hogy erről van szó. Nagy Ervinnel is imádtam a közös munkát, rengeteget segített. Gyerekkoromban apám folyton elmagyarázta a dolgokat, mikor utaztunk valahova – hogy működik a tejüzem, hogy működik a motor –, és Ervin is anélkül, hogy ezt tudta volna, a forgatáson elkezdte magyarázni nekem, hogy működik a horgászbot meg a motorcsónak.
Szerintem szépen rezonál egymásra A Király és a Túlságosan vékony falak abból a szempontból, hogy két különböző korszakban mutat be olyan embereket, akik az életük jelentős részét mások tekintetének alávetve töltik, és részben ezek a szerepek vezetnek tragédiához. Feleségeddel, Tenki Dalma színésznővel mindketten ismert emberek vagytok, és valószínűleg még ismertebbek lesztek. Szoktatok beszélgetni arról, hogyan őrizzétek meg ilyen helyzetben az ép eszeteket?
Úgy, hogy amikor ketten vagyunk, tényleg ketten legyünk. És soha nem szabad semmi olyasmit kommunikálni, ami már nem te vagy. Ha odafigyelsz magadra, ezt meg lehet csinálni. A fura az, amikor valaki tíz évig ugyanazzal a három hashtaggel írja le magát. Mindenki változik, és nem érdemes behatárolnod magad, mert azzal nemcsak az interneten vered át az embereket, hanem magadat is átvered.
Ez addig működik, amíg jól érzed magad. Ha válságban vagy, azt nem akarod kommunikálni a nyilvánosságban.
Miért ne?
Rávetítve ezt A Királyra, nem fért volna bele Zámbó Jimmynek, hogy az alkoholizmusáról nyilatkozzon a Story magazinnak.
Ma már afelé megyünk, hogy erről is lehessen beszélni, és szerintem kell is. Én szívesen elmondom, hogy nekem is volt problémám az alkohollal, és egy ideje már nem iszom. Nem kell tökéletesnek tűnni.
Lehet, hogy pont az én történetem segít majd egyszer valakinek ebben az elbaszott országban, ahol szerintem minden harmadik fiatal alkoholista. Menő felismerni, ha van ezzel bajod.
Azt sem érdemes eltitkolni, ha veszekszel a partnereddel – nyilván Dalmával mi is szoktunk veszekedni. Szélsőséges példa, de ha Gabby Petito meg a férje őszintébben kommunikáltak volna egymással és a nyilvánosságban, és nem állítják be tökéletesnek a kapcsolatukat, talán nem történik tragédia.
A feleségeddel folytatott nyilvános beszélgetésekhez tartozik, hogy van egy műsorotok Pottcast néven, amelyben a barátaitokkal, Szalay Bencével és Czanka Mercédesszel együtt fejezetről fejezetre olvassátok el – ki újra, ki először – a Harry Potter-sorozatot, és közösen elemzitek. A Harry Potter meghatározó nemzedéki alapélményed?
Nagyon durva Harry Potter-fanatikus voltam. Elég hamar rákaptam, ez szerettette meg velem az olvasást. A negyedik kötettől kezdve mindig sorban álltam a könyvesbolt előtt, ha megjelent az új rész. Az egyik könyvből apám kalózpéldányt is szerzett valahonnan, még a hivatalos megjelenés előtt. Újraolvasva az tűnik fel, mennyire profin van megírva. Könyvről könyvre minden szál elindul az első két fejezetben. Legutóbb A titkok kamráját olvastuk: ahogy Ginny Weasley megírja a titkait Tom Denem naplójába, az a szál annyira szépen beszél arról, hogy az interneten ne beszélgess idegenekkel, mert annak az lesz a vége, hogy egy föld alatti kamrában találod magad eszméletlenül. Erről úgy beszél a fiataloknak, hogy kicsit sem rágja a szánkba a tanulságot. Ahogy arról is, hogy mit jelent ismertnek lenni. Milyen lehet Harry Potternek lenni? Na, és Harry Potter barátjának? Imádom, hogy Rowling mennyire árnyaltan fogalmaz.
A Túlságosan vékony falak legközelebb május 29-én látható a Trafóban.
