Kultúra

„Tele vannak érdekes történetekkel azok az országok is, amikről még életünkben nem hallottunk” – interjú Gunnar Garfors világutazóval

Adrián Zoltán / 24.hu
Adrián Zoltán / 24.hu
„Bárhova is megyünk, a legfontosabb szakértők mindig a helyiek” - mondja Gunnar Garfors, aki a Föld összes országában járt már, és több Guinness-rekordot is tart világutazóként. Ahol csak a madár jár című könyvében a világ húsz legkevésbé látogatott országát mutatja be, köztük olyanokkal, mint a polgárháború sújtotta Jemen és Líbia, vagy Szomália, illetve a tengerszint-emelkedés által fenyegetett óceániai szigetországok. A könyvbemutatóra érkező norvég utazót többek között arról kérdeztük, milyen egy konfliktuszónában turistáskodni, melyik országba a legnehezebb bejutni, miért kellene mindenképp kimozdulni a nyugati buborékunkból, van-e bűntudata a sok-sok repülés miatt, és hogyan kéne szerinte megreformálni a tömegturizmust. Interjú.

Traumatikus élmény volt, amikor megpillantotta a Budapest-feliratot?

Hogy traumatikus volt-e? Nem hiszem. Miért?

 „A Budapest Hotel a bizonyíték a pokol létezésére. Ilyen borzalmat csak maga a Sátán hozhatott létre, ráadásul éjszakánként 330 dollárért” – írta, miután Naurun, a parányi, óceániai szigetországban el kellett töltenie pár órát egy szállodában, amely történetesen a magyar főváros nevét viseli.

Ezt nagyrészt viccnek szántam. A méltányosság kedvéért muszáj elmondanom, hogy valószínűleg a Budapest Hotel Nauru legkellemesebb szállodája, de az igaz, hogy egyáltalán nem voltak szolgáltatások, és alig tudtam elérni őket, mikor szobát akartam foglalni. Végül sikerült kapcsolatba lépnem az üzletvezetővel, aki azt mondta, hogy a nevet Wes Anderson filmjéből, A Grand Budapest Hotelből kölcsönözték, de a naurui változat nem igazán hasonlít a filmben látott lenyűgöző, patinás szállóra, amely messze földön híres eleganciájáról és briliáns személyzetéről. Ehhez képest ez a hotel egymásra pakolt konténerekből áll és acélkerítés veszi körül. A kettő közötti kontraszton ironizáltam kicsit a könyvben, listát készítve arról, mi minden nincs a naurui Budapest Hotelben.

Önmagában a tény, hogy a Csendes-óceán kellős közepén egy Budapest Hotelre bukkanhat az ember, mutatja: az utazás mindig tartogat meglepetéseket.

De még mennyire!

A könyvben a világ húsz legkevésbé látogatott országát járja végig. Melyikbe volt a legnehezebb bejutni?

Ott kezdődik a dolog, hogy erről nem volt elérhető statisztika. A Turisztikai Világszervezet szinte a világ összes országáról vezet statisztikát, de épp a legkevésbé látogatott országokról nem. Így a hiányzó adatoknak nekem kellett utánajárnom, emiatt sokáig nem is tudtam, pontosan melyik húsz ország kerül majd be a könyvbe. Összesen 24-25 országba utaztam el, hogy elvégezzem a kutatást, végül ezt szűkítettem le húszra. A legnehezebb Türkmenisztánba volt bejutni. Jártam már ott korábban, akkor viszonylag simán megkaptam a turistavízumot. Ezúttal viszont zsinórban hat alkalommal elutasították a kérelmemet. Végül üzleti vízummal jutottam be: korábban egy műsorszolgáltató cégnél dolgoztam: eredetileg újságíróként, de az utolsó pár évben már a technológiai részével – mobil szolgáltatásokkal, új médiával, digitális megoldásokkal – foglalkoztam. Türkmenisztánban pedig épp szerveztek egy közép-ázsiai telekommunikációs konferenciát, amire sikerült akkreditálnom.

Így hirtelen nagyot változott a helyzet: egyik pillanatban még nem akartak beengedni az országba, a következőben pedig vörös szőnyeget gördítettek elém, és találkozhattam a kulturális miniszterrel is.

Türkmenisztán ráadásul azon kevés ország egyike, ahol a turisták csak számukra kiutalt vezetővel utazgathatnak. Üzleti vízummal viszont még ez sem kötelező. Szóval szabadon császkálhattam.

Tehát utazóként nem elég kalandvágyónak lenni és jól tájékozódni a terepen, a bürokratikus trükkökben is járatosnak kell lenni.

Sajnos igen. A jó hír, hogy manapság ritkulnak az akadályok, például egye több ország teszi elérhetővé az e-vízumot. Szaúd-Arábia korábban csaknem teljesen lezárta magát, ám az utóbbi években nyitni kezdtek, és látványosan felkarolták a turizmust. Angolába is nagyon nehéz volt bejutni, ám ők is jelentősen könnyítettek ezen. A vízumszabályok és egyéb bürokratikus akadályok amúgy folyton változnak, így érdemes tudatosítani, hogy ezek nem örökérvényű dolgok: sokszor hamarabb lejár a szavatosságuk, mint a dobozos tejnek. Ami tavaly, egy hónapja, vagy a múlt héten még működött, könnyen lehet, hogy mára teljesen újraírták. Általában tehát van egy egyszerűsítési trend, de néhány ország még nagyon meg tudja nehezíteni az oda vágyó utazók dolgát.

A könyvben több példa is akad arra, hogy potenciális terroristaként kezelték önt a hatóságok, mert egymás után utazgat „gyanús” országokba.

Ez is a munkával jár. Gyakran előfordul az is, hogy a helyiek kérdezgetik tőlem, minek jövök én ide. Türkmenisztánról egyértelmű volt, hogy rajta lesz a legkevésbé látogatott országok húszas listáján, így oda mindenképp be kellett jutnom. Volt egy kétségbeesett B-tervem is: az Iránnal közös határon van egy tó, és néztem, hogy azon keresztül beúszhatnék az országba.

Rizikós tervnek hangzik.

Szerencsére nem volt rá szükség, és lássuk be, valószínűleg nem a legjobb ötlet Türkmenisztánban börtönbe kerülni.

Egy jó riportkönyv abból is kisülhet! Amúgy arra tippeltem volna, hogy a polgárháború és terrorizmus sújtotta országokba a legnehezebb bejutni, ilyen Jemen, Líbia, Afganisztán vagy Szomália. Ezekkel az országokkal gyakran találkozhatunk a hírekben, de önnek feltett szándéka volt, hogy nem haditudósítóként, hanem turistaként megy oda, és a konfliktusok mellett a helyiek mindennapi életébe, akár örömeikbe is belepillant. Nem furcsa egy konfliktuszónában turistáskodni?

Kicsit furcsa lehet. Ahogyan említette, a listán Jemen, Líbia és Afganisztán volt a három ország, amelyekben többé-kevésbé aktív háború zajlott. Ezzel együtt jár, hogy mindenfelé katonai járőröket, nagy fegyvereket és gránátvetőket látunk. Ha Jemenben utazgatsz, számíts rá, hogy rengeteg ellenőrzőpontnál fognak megállítani. Ugyanakkor a legtöbb konfliktusra igaz, hogy egy idő után bizonyos határ menti területekre lokalizálódik, az ország nagy részén viszont nem állandó jellegű. Így egy háború sújtotta országban is találhatunk viszonylag biztonságos helyeket. Érdekes példa Szokotra szigete, amit Ázsia Galápagoszaként is szoktak emlegetni. Elvileg Jemenhez tartozik, de a valóságban inkább az Egyesült Arab Emirátusok kormányozza. Szokotrára ma is sokat utaznak a különleges élővilág miatt, és azért, mert ott semmi nem érződik az országban dúló konfliktusból. De ha csak ide mész el, nem kapsz kóstolót a valódi Jemenből. Mindenesetre ez is egy lehetséges módja, hogy az ember Jemenbe utazzon, különösebb kockázatvállalás nélkül.

Bárhova is megyünk, a legfontosabb szakértők mindig a helyiek. Elolvashatunk egy rakás útikönyvet, de ezek abban a pillanatban elkezdenek elavulni, hogy megszáradt a tinta a papíron. Az egyetlen állandó ugyanis a változás.

Ezért utazás előtt és közben mindig megpróbálok ismeretséget kötni helyiekkel. A könyvem is erről szól: különleges történeteket mesél izgalmas emberekről. Nem hírességekről, hanem hétköznapi emberekről. Meg akartam mutatni az olvasóknak, hogy tele vannak érdekes történetekkel azok az országok is, amikről még életünkben nem hallottunk. Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbben nem fognak turistáskodni háború sújtotta országokban, de remélhetőleg egy ponton majd ezek a háborúk is véget érnek.

A világ összes országában járt már, és utazóként több Guinness-rekordot is tart. Mikre kell odafigyelni, hogy az utazás ne laposodjon egyszerű extrémsporttá, ahol az ember csak pipálgatja az országokat, de valójában nem ismerkedik meg a helyi viszonyokkal?

Sajnos ez gyakori jelenség, hiszen egyre több ember tűzi ki célul, hogy az összes országba eljusson, és amikor beszélek velük, látszik, hogy sokuk – bár korántsem mindegyikük – tényleg csak egy listán halad végig, és pipálgatja a rubrikákat. Akadnak, akik ki sem mozdulnak a reptérről, de még olyanról is hallottam, aki a repülőgépről sem szállt le, csak megvárta a fedélzeten az újratankolást, és továbbrepült. Majd büszkén állította, hogy járt az adott országban.

Adrián Zoltán / 24.hu

Ennyi erővel akár a saját fővárosában fellelhető nagykövetséget is használhatná, az még ennél is olcsóbb és kényelmesebb.

Pontosan, nyilván ennek így nincs sok értelme. Mint mondtam, számomra az utazás épp arról szól, hogy megismerkedjek a helyiekkel, megértsem a hátterüket és azokat a kihívásokat, amikkel szembesülnek. Hogy tanuljak, barátságokat kössek, és hidakat építsek. A világban jelenleg is sok konfliktus zajlik. Szerintem ezek visszaszorítását és a béke fenntartását nem hagyhatjuk pusztán a diplomatákra, politikusokra és üzletemberekre, ki kell szerveznünk a hétköznapi emberek szintjére is. Utazóként ebből is kivehetjük a részünket, ha személyes, kulturális és kereskedelmi kapcsolatokat építünk, valamint próbáljuk megérteni, hogy mások miért épp úgy csinálják a dolgokat, ahogy. Rengetegen csak a nyugati buborékon belül utazgatnak. Természetesen van különbség Magyarország, Norvégia és az Egyesült Királyság között, a világ más részeihez viszonyítva mégis a hasonlóság szúr szemet: legtöbbünknek van állása, többé-kevésbé tisztességes fizetéssel, szabadságra mehetünk, és útlevelet is kapunk, amivel eljuthatunk a világ legtöbb pontjára. Ezzel szemben Afrika, Ázsia és Dél-Amerika számos országában sosem utazhatnak külföldre az emberek, pedig lehet, hogy ugyanolyan szívesen fedeznének fel távoli vidékeket, mint mi. Ez tehát a nyugati buborékban élők privilégiuma.

Miről árulkodik, ha nem szívesen hagyjuk el ezt a kulturális buborékot?

Bizonyos szempontból érthető, hiszen új élményekhez juthatunk úgy, hogy nem kell kilépni a komfortzónából és közben kényelmes, jól felszerelt szállodákban alszunk. De szerintem benne van az is, hogy nem akarunk kívülről visszanézni magunkra. Mert ha elmegyünk Tuvalura, Líbiába vagy Burundiba, azzal szembesülhetünk, hogy az ott élők még nem is feltétlenül hallottak Magyarországról, Norvégiáról, Oslóról, vagy Budapestről. Pedig mi úgy éreztük, hogy ahol élünk, az a világ középpontja. Ám Tuvalu ugyanúgy a világ közepe a tuvaluiak számára, és nekik is megvannak a saját nézeteik a világról, amivel érdemes megismerkedni. Ehhez beszélgetni kell a helyiekkel, így rengeteget tanulhatunk az ott élőkről és önmagunkról egyaránt.

Emlékszik ilyen kopernikuszi pillanatokra a saját utazásai során, amikor ráébredt, hogy nem feltétlenül Európa a világ közepe?

Ez fokozatosan megy végbe. Az óceániai Marshall-szigetek egyik hoteljének bárjában például szóba elegyedtem egy hetvenes éveiben járó férfival. Kérdezte, honnan származom, mire én azt feleltem: „Norway”. „Nowhere?” – kérdezett vissza, én pedig kedélyesen tudattam vele, hogy nem egészen, Norvégia egy ország Európában. Ezt meghallva feldühödött, mert Norvégiáról nyilvánvalóan nem hallott, de Európáról már igen. A Marshall-szigetek az egyik ország azok közül, amelyek elsőként fognak eltűnni, ha a tengerszint tovább emelkedik. Az ő szemében Európa és Amerika voltak a rosszfiúk, akik tehetnek erről. „A ti hibátok, hogy elsüllyedünk” – vágta a fejemhez, mert az ő szemében nem az óceán emelkedik, hanem a sziget süllyed. Az eredmény szempontjából ez mindegy. Hirtelen tehát abban a helyzetben találtam magam, hogy a rosszfiúk nagykövete lettem, és meg akar verni, de szerencsére már nem volt túl jó erőben a hetvenes éveiben. Azzal nyugtattam, hogy egyetértek, ez tényleg nagyrészt a nyugati országok hibája, ám közösen kell megoldanunk a problémát, és amúgy nem kér-e egy sört? Végül tehát elsimult az ügy, de ez csak egy történet a rengeteg közül, amelyek során rá kellett ébrednem: egy csomó minden, amit adottnak veszünk, a világ más részein egyáltalán nem magától értetődő, és teljesen máshogy látják a dolgokat.

Egyre több szó esik arról, hogy a kereskedelmi repülés milyen nagy mértékben járul hozzá a klímaváltozáshoz. A könyv bevezetőjében ön is foglalkozik ezzel a váddal, mintha védőbeszédet mondana az utazás mellett. Gyakran megkapja, hogy világutazóként milyen nagy az ökológiai lábnyoma?

Persze, nemcsak a Marshall-szigeteki öregúr, egy csomó ember gondolja úgy: én tehetek arról, hogy a világunk pokollá válik. Ezt az állítást nem látom teljes mértékben megalapozottnak. Svédországban és Norvégiában külön kifejezés is született már erre: flygskam, ami „a repülés szégyenét” jelenti, és Greta Thunberg tette ismertté.

Egyértelmű, hogy felül kell vizsgálni az utazási szokásainkat. A probléma szerintem ott kezdődik, mikor rábökünk egyetlen iparágra, és azt mondjuk: az ő hibájuk az egész. Mert közben megfeledkezünk egy sor másik iparágról: a szállításról, a divatiparról, az építőiparról, az élelmiszeriparról és sorolhatnám.

Vállalom a felelősséget a saját kibocsátásaimért, de ha tényleg előrelépést akarunk, akkor minden iparágat meg kell vizsgálni. Tehát nem elég kevesebbet repülni, de kevesebb ruhát is kell venni, és fenntarthatóbb módon étkezni. Komplexebben kell gondolkodnunk, mert a bűnbakkeresés sokszor csak azt a célt szolgálja, hogy elhárítsuk magunkról a felelősséget. „Én alig utazom, tehát nekem nem kell változtatnom semmin” – ez az érvelés sántít. Mindenkinek egy sor dologban kell változtatni, hogy ne romoljon tovább a helyzet.

Adrián Zoltán / 24.hu

Ahogy a könyvben is említi, az egyik nagy kibocsátó épp a hadiipar, amelyik meglepően ritkán kerül elő a klímaváltozásról szóló vitákban.

Szinte soha, pedig az egyik legkárosabb. Ezt az előszót még az ukrajnai háború kitörése előtt írtam.

Ma egy minden korábbinál békésebb világban kellene élnünk, ehelyett Oroszország megtámadta Ukrajnát, és mindenki még több fegyvert, bombát és lőszert gyárt, egy részüket pedig fel is használja a harctereken. Ha valaminek, ennek aztán elképesztő ökológiai lábnyoma van. Erről nem igazán beszélünk, pedig kéne.

Természetesen megértem, hogy Ukrajnának meg kell védenie magát, sok nyugati ország pedig segíteni próbál ebben. Van logikus oka a hadi kiadások növekedésének, ám ez közben ront a klímahelyzeten és irdatlan adópénzeket emészt fel, amit amúgy az előttünk álló kihívások mérséklésére is költhetnénk. Meggyőződésem, hogy segítene egy békésebb világot építeni, ha többet mozdulnánk ki komfortos buborékunkból. Persze nem vagyok naiv, a szemléletváltás sosem egy-két nap alatt megy végbe, de az utazás révén mi, hétköznapi emberek is ösztönözhetjük ezt a folyamatot.

Tehát azt mondja, hogy a tömegturizmus pozitív hatásai összességében nagyobbak, mint a károk, amiket okoz?

Az érme mindkét oldalát nézni kell. A turizmus által okozott kibocsátást muszáj csökkenteni, ugyanakkor meg kell őrizni a kapcsolatokat. Mert ha nem találkozunk egymással, még kevésbé fogjuk érteni, hogy élnek emberek a világ más részein, ezzel pedig a konfliktusok esélyét is megnöveljük. A teljes képhez ráadásul nemcsak a klíma- és környezetvédelem tartozik hozzá, de más fenntarthatósági számpontok is: világszinten a munkahelyek 10,3 százalékát az utazási üzletág biztosítja. Ha hirtelen mindenki leállna a nemzetközi utakkal, rengeteg ember vesztené el a megélhetését. Hogy változás kell, nem kérdés: jelenleg rengetegen utaznak óceánjáró hajókon, és szállnak meg nagy, nemzetközi hotelláncokban. Kihez megy ilyenkor a pénz? Egy gazdag tulajdonoshoz az Egyesült Államokban, Németországban, vagy valamelyik másik nyugati országban, és nagyon kevés marad a bevételből a helyi közösségben. Szerintem lokálisabb szemléletre van szükség a szállás, a közlekedés és az étkezés terén is: fogadjunk helyi túravezetőket, sofőröket, látogassunk helyi piacokra, ahelyett, hogy elutazunk valahova, és úgy teszünk, mintha birtokolnánk a világot, csinálunk pár fotót, aztán visszajövünk a kényelmes életünkbe.

Greta Thunberg ezt úgy oldja meg, többször is vitorlással kelt át az Atlanti-óceánon, bár ez aligha lehet univerzális megoldás.

Én sem hiszem, hogy mindenki a saját vitorlásával utazgat majd, de az biztos, hogy a közlekedési infrastruktúra terén sok a teendőnk. Ez viszont a keresleten is múlik. Ha az emberek hajlandóak a váltásra, és azt mondják, hogy környezetbarát módokon szeretnének utazni, akkor a kínálati oldal is erősödni fog. Fogyasztóként a pénztárcánkkal szavazunk, ami jelenthet akár modern vitorlásokat, vonatokat, buszokat, a saját autó elhagyását, kevesebb repülést. A „Slow Travel”-szemlélet terjed, csak lassan, sajnos.

Egy gyönyörű norvég faluban nőtt fel, a nappalijukból képeslapra kívánkozó panoráma nyílik egy fjordra, amit a TED-előadásában fotóval is bizonyított. Honnan jött mégis az elvágyódás, és az indíttatás, hogy a világ túlsó szegleteibe utazzon?

Mindig szerettem olvasni, így gyerekkoromban is mindig két zsák könyvet cipeltem haza a könyvtárból. Inspiráltak a világ távoli vidékeiről szóló történetek, és úgy voltam vele, hogy a saját szememmel is meg akarom nézni ezeket. A másik fontos inspirációt apám jelentette, aki egy csendes-óceáni hajójárat orvosa volt kiskoromban. Hat testvérem van, de akkor még csak ketten voltunk a bátyámmal, olvasni sem tudtunk, hiszen csak két-három évesek voltunk. Így apám nem leveleket írt nekünk, hanem kazettákat küldött, amiken lenyűgöző történeteket mesélt Kínáról, a Fülöp-szigetekről, Alaszkáról és Kanadáról. Emlékszem, hogy mindennap rohantunk a postaládához, és havonta kétszer várt minket egy kazetta, amit azonnal beraktunk a konyhában lévő magnónkba, és ámuldozva hallgattuk apánk egzotikus történeteit. Egyszer mondtam is anyámnak, hogy amikor olyan idős leszek, mint apa, én is sok távoli országba utazok majd.

A bürokratikus körökről már beszéltünk, de azt kiszámolta valaha, hogy hány órát töltött életében repülőgépen és reptereken?

Nem hiszem, hogy tudni akarom. Nagyon sokat. Ahogy mondtam, a bürokrácia könnyebbé válik. Két norvég útlevelem van, míg az egyik egy nagykövetségen vár a vízumkérelemre, addig a másikkal utazhatok. De az sajnos igaz, hogy rengeteg időt töltök közlekedési eszközökön. Igyekszem az éjszakai járatokra jegyet foglalni, ha lehetséges. Akkor útközben aludhatok, és még a költségeken is spórolok, mert nem kell szobát bérelnem az éjszakára. Ilyen trükkökkel lehet mérsékelni a kidobott időt, de még így is sok. Ez is foglalkozási ártalom.

Adrián Zoltán / 24.hu

A húsz legkevésbé látogatott országból melyiket ajánlaná belépőként a nem túl tapasztalt utazóknak?

Talán São Tomé és Príncipét mondanám, ami egy korábbi portugál gyarmat Afrika nyugati partjainál, Gabon közelében. Afrika másik oldalán ott vannak a Comore-szigetek, ahol az infrastruktúra kicsit rosszabb. Ezekbe az országokba viszonylag könnyű eljutni, miközben megkapod az afrikai életérzést, de azért egy lightosabb formában. Aztán ajánlanám az óceániai országokat, amikről sokakban romantikus elképzelés él, hogy ott minden csodálatos, egymást érik a mesés strandok, a pálmafák és a menő bárok. Valójában nagy szegénység uralkodik ezeken a helyeken, és általában odajutni is nagyon nehéz, mert alig vannak repülőjáratok, és hajóutak is.

A tuvalui fejezetben kissé meglepő és kicsit elszomorító volt olvasni, hogy a helyiek nem nagyon használják a strandokat, a hal helyett pedig inkább egészségtelen készételeket esznek.

Ennek köze lehet ahhoz, hogy a halászati jogokat eladják kínai és tajvani cégeknek, amik lehalásszák a tengert, majd továbbállnak. Ha olykor halat esznek, az importált termék, ami tényleg furcsa és szomorú. Igazán jó választ senkitől kaptam, hogy miért is alakult ez így. „Sziget vagyunk, elég halat láttunk már”-típusú viccelődéssel ütötték el a kérdést. De ez az ő hazájuk, és Tuvalu is egyike azon országoknak, amelyek elsőként fognak eltűnni a tengerszint emelkedésével. Kiribati és Tuvalu mostanában arról tárgyal, hogy földet vennének Fidzsi szigetén erre az esetre.

A tuvalui miniszterelnök elég jó kommunikációs érzékről tett tanúságot, amikor az erről szóló sajtótájékoztatóját a tengerben állva tartotta meg.

Igen, és ne feledjük, hogy Tuvalu legmagasabb pontja öt méterrel van a tengerszint fölött, amit nem neveznék hegycsúcsnak. A kormányzati épület harmadik szintje a sziget legnagyobb magaslata, odáig lehetne menekülni.

Említette, hogy útjai során nem elsősorban a politikusokra, hanem a hétköznapi emberekre kíváncsi, de azért vicces, hogy Tuvalun csaknem besétálhatott a pénzügyminiszter irodájába egy beszélgetésre.

Nagyon előzékenyek voltak. „Nem lenne nagy baj, ha csak holnap reggel tudnánk megejteni a találkozót a miniszter úrral?” – kérdezte tőlem a titkára, miközben természetesen eszembe sem jutott, hogy tényleg ráérne velem cseverészni. Másnap fogadott és egy órát beszélgettünk az irodájában, nagyon kedves fickó, kiváló humorérzékkel.

Dolgozik újabb könyvön?

Egyszerre kettőn is. Innen, Budapestről Ugandába utazok, hogy folytassam a könyvet, amit még a Covid előtt akartam elkezdeni. Ez az Egyenlítő, valamint az északi és déli sarkkörön fekvő országokról szólt volna: ez összesen 21 országot és az Antarktiszt érinti. De beütött a járvány, én meg otthon ragadtam. Így is folytathattam volna, de két hét szobafogság 21 országban egy teljes évnyi karantént tett volna ki.  A világ legunalmasabb könyve lett volna, amiben kizárólag hotelek szerepelnek. Így elhalasztottam a projektet, és Norvégián belüli úticélokról kezdtem írni. Mert nálunk is az van, hogy az emberek mindig ugyanazokat a pontokat akarják látni. Norvégia csodálatos ország, rengeteg látnivalóval, tizenhárom hegycsúccsal, 230 ezer szigettel és 1800 fjorddal, mégis mindenki ugyanazt a pár helyet akarja látni. Ennek eredménye, hogy fizetned kell a parkolásért, majd be kell állnod órákra a sorba, hogy végül megcsinálhasd ugyanazt a fotót, amit instán láttál. Mikor odaérsz, persze rájössz, hogy még ezt sem lehet, mert túl sok turista tolong a képben. Arra szerettem volna ösztönözni az embereket, hogy fedezzenek fel új helyeket és utazási jó módokat. Annyira jól fogadták, hogy most már a harmadik részén dolgozom a könyvsorozatnak.

Adrián Zoltán / 24.hu

Gyakori panasz, hogy a túlburjánzó tömegturizmus újabb és újabb helyeket tesz tönkre. Az ilyen könyveknek nem lehet olyan hatása, hogy az eddig nyugisabb pontokat is elárasztják a szelfiző emberek?

Elvileg fennáll ez a veszély. Nem valószínű, de tegyük fel, hogy Tuvalu szupertrendi úticéllá válik, és mindenki oda akar menni. Joggal merülne fel a kérdés, hogy tönkretettünk-e egy újabb helyet azzal, hogy divatba hoztuk. De nézhetünk ugyanerre máshogy is, mégpedig úgy, hogy ezzel több országba terítjük szét a turizmust, ezért többen tudnak megélni belőle. Látjuk, hogy a tömegturizmus tényleg pusztító tud lenni. Ha túl sokan használnak valamit, az elhasználódik, kimeríti az erőforrásokat. Meg kell tehát találni az egyensúlyt. A Norvégiáról szóló könyvemben sem azt mondom, hogy az egyik híres látványosság helyett egy másikat ajánlok, amit nézz meg. Inkább azt, hogy a híres látványosság helyett inkább ismerd fel, hogy egy csomó más helyre is mehetsz. A mentalitást akarom megváltoztatni. Világszinten is azzal teszünk jót, ha a tömegturizmus nem néhány szupernépszerű helyen összpontosul, ahol a nagy cégek lefölözik a pénzt. Persze egy útikönyvben rá kell böknöm néhány konkrét országra, de ezzel is inkább a szemléletet akarom formálni, hogy legyünk nyitottabbak, osszuk el a tömegturizmus nyomását, amivel a pénz is kicsit egyenlőbben oszlik majd meg.

Gunnar Garfors Ahol csak a madár jár című könyve a Cser Kiadónál jelent meg.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik