Korántsem csak a szigorúan vett irodalmi életen belül keltett visszhangot az a hír, miszerint eltávolítanak a klasszikus Agatha Christie-regényekből néhány, potenciálisan sértő kifejezést. Az 1920 és 1976 között született Poirot- és Miss Marple-regényekből a HarperCollins által kiadott új kiadásokból a mai közönség számára sértőnek tűnő nyelvezet és leírások kerültek ki, különösen azokból, amelyekben Christie főhősei az Egyesült Királyságon kívüli szereplőkkel találkoznak. Korábban hasonlóan szerkesztették át Roald Dahl és Ian Fleming regényeit, amelyekből eltávolították a nemi és faji hovatartozásra vonatkozó sértő utalásokat.
A módosításokra való példák között szerepel az 1937-es Poirot-regény, a Halál a Níluson, amelyben Mrs. Allerton karaktere arra panaszkodik, hogy egy csapat gyerek zaklatja őt, mondván, hogy „visszajönnek és bámulnak, és bámulnak, és a szemük egyszerűen undorító, és az orruk is, és nem hiszem, hogy igazán szeretem a gyerekeket.” Ezt az új kiadásban lecsupaszították, és így szólt: „Visszajönnek és bámulnak, és bámulnak. És nem hiszem, hogy igazán szeretem a gyerekeket.” Egy 1964-es Miss Marple-regény, a Rejtély az Antillákon új kiadásából pedig törölték az amatőr detektív azon elmélkedését, hogy a rá mosolygó szállodai dolgozónak „olyan szép fehér fogai” vannak.
A magyar kiadásokat most nem kell átjavítani
Természetesen jókora felzúdulás kísérte a hírt, és itthon is újra erőre kaptak a nyugati kultúra pusztulásáról, a modern könyvégetésről és a woke-terrorról szóló megfejtések, főleg, hogy ez már nem az első eset, amikor az utókor hozzányúlt a krimiirodalom óriásának életművéhez.
„Nem sok ilyen esettel találkoztam, de ha a jogtulajdonos határozott kérése, hogy a magyar kiadásban is jelenjenek meg az általa kért változtatások, akkor ennek kénytelenek vagyunk eleget tenni” – mondta M. Nagy Miklós, az Agatha Christie műveit Magyarországon kiadó Helikon Kiadó vezetője, aki azt is hozzátette, a magyar kiadások egyelőre változatlanok maradnak.
Folyamatosan adjuk ki a Christie-regényeket (idén is már megjelent három, és előkészítés alatt áll további hét); mostanában semmilyen ezzel kapcsolatos kérés nem érkezett hozzánk a jogtulajdonos részéről
– mondta a kiadóvezető, aki arról is beszélt, hogy volt már rá példa, amikor a magyar kiadásokon is változtatni kellett. Ilyen volt, amikor a Tíz kicsi néger címét változtatták meg Mert többen nincsenekre, és a szövegen belül is ennek megfelelően változtatni kellett bizonyos dolgokat.
„Agatha Christie esetében a jogtulajdonos finoman ugyan, de nagyon határozottan kérte, hogy a külföldi kiadásokban is módosuljanak bizonyos szavak, jelzők” – utalt a három évvel ezelőtti esetre M. Nagy Miklós, aki hangsúlyozta, nagyon kevés változtatásról van szó:
A jogtulajdonos, aki a szerző leszármazottja, úgy gondolja, hogy azokat a kifejezéseket, többnyire jelzőket, amelyek egyébként sokak szerint már Agatha Christie életében sem voltak politikailag korrektek, nagyon kevés esetben, de módosítani kell, és erre kéri világszerte a könyvek kiadóit. Nekünk erről persze lehet bármilyen véleményünk, ám ezeket a változtatásokat érvényesítenünk kell a magyar kiadásokban is. Így tettünk a Tíz kicsi néger esetében, és aztán volt is erről egy polémia, amiről akkor írtam egy blogbejegyzést. Abban kifejtettem, maga Agatha Christie is beleegyezett, hogy az USA-ban – még 1940 januárjában – más címmel és apróbb módosításokkal jelenjen meg a könyve.
„Én elég sok könyvet adtam már ki a több mint harminc év alatt, mióta a könyvkiadásban dolgozom, sok klasszikust is, és más ilyen esetre nem emlékszem” – válaszolta M. Nagy Miklós arra a kérdésre, mennyire gyakoriak a hasonló ügyek a könyvszakmában. „Agatha Christie életművének kiadása során két könyv esetében kért a jogtulajdonos tőlünk efféle változtatást. De ez nem gyakori dolog, legalábbis egyelőre még semmiképpen sem az. Remélem, hogy nem is lesz túlságosan gyakori, mert nem szeretném, ha a klasszikus művekből minden olyan dolgot kivennének, ami a mai nyugati, főleg amerikai megítélés szerint politikailag nem korrekt.”
M. Nagy szerint meghamisítja a műveket, ha komolyabb beavatkozásokat végeznek a szövegen, amennyiben ez több, mint egy-egy jelző kicserélése, de még ebben az utóbbi esetben sem helyesli a jogtulajdonosok döntését: „Az adott történelmi kontextusban születtek meg ezek a szövegek, bizonyos írókhoz hozzátartozik az, hogy milyen világnézetük volt” – indokolja.
A Helikon Kiadó vezetője Rudyard Kiplinget hozza fel példaként: „Jól tudjuk, hogy olyan birodalmi brit gondolkodásmódja volt, amit mai szemmel akár rasszistának is nevezhetünk. De miért kellene ettől még a műveiből ezeket a mondatokat, jelzőket kivenni?” Nincs is szó azonban ilyenről sem Kipling, sem más szerzők esetében, ezért is mondja M. Nagy Miklós, hogy a tapasztalatai szerint ezek egyedi esetek, és Agatha Christie leszármazottja, a jogtulajdonos világnézetét tükrözik: „Egy ember gondolkodásáról van szó, aki tisztában van azzal, hogy Agatha Christie már az életében kapott olyan bírálatokat, miszerint főleg a zsidó és a színes bőrű karakterek ábrázolásában az akkori idők elvárásai szerint sem volt teljesen politikailag korrekt.
Nálunk inkább a korábbi rendszerben radíroztak
Miközben tehát külföldön egyelőre elszigetelt esetekben nyúlnak már megjelent szépirodalmi szövegekhez, felmerül a kérdés, mi a helyzet a magyar írókkal és műveikkel? „A magyar szépirodalmi kiadóknál általában, ha olyan szerző szövegét adjuk ki, aki már nem él, akkor a legritkább esetben nyúlunk a szöveghez, maximum stiláris, helyesírási dolgokban változtatunk, de még akár ezen is el lehet gondolkodni, hogy mi az a helyesírási javítás, amit érdemes beletenni” – mondta kérdésünkre Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője, aki szerint azért is vigyáznak erre, mert a korábbi politikai rendszerekben gyakorlat volt, hogy belenyúltak a szerzők szövegeibe.
Móra Ferenc Hannibál tanár úr című regényét már a Horthy-korszakban, majd ‘45 után is csak cenzúrázva adták ki, és egészen ‘90 utánig kellett várni, amikor az összes olyan rész benne lehetett a szövegben, amit korábban kivettek. Szerb Antalnak is egészen mostanáig cenzúrázva jelentek meg az irodalomtörténetei, mert voltak benne olyan vékony passzusok, amiket kihagytak
– mondott példákat Szegő János, míg M. Nagy Miklós Daniel Defoe Robinsonját említette, melyből a szocializmus idején kigyomlálták a vallásos tartalmakat. Már csak emiatt is ódzkodnak tehát az utólagos javításoktól a magyar szépirodalmi kiadók. Szegő egyetlen kivételt tudott mondani, amikor Molnár Gál Péter hagyatékából kiadták a Coming Outot, és ebben Molnár Gál még élő emberekre tett utalásokat, ezért egyeztettek az abban szereplő emberekkel, és volt köztük, aki hozzájárult, hogy megjelenhet a róla nem éppen pozitív képet festő szöveg, és volt olyan, aki kérte, hogy ne jelenjen meg. Azt a részt kihúzták, de a húzás tényét az előszóban közölték és a helyét megjelölték.
Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a magyar irodalomban is találhatunk olyan műveket, melyekben szerepelnek olyan kitételek, amik esetleg sérthetik egyesek érzékenységét.
Azt gondolom, hogyha megnéznénk a magyar irodalomban, milyen zsidó- és cigányábrázolások vannak a XIX. vagy akár a XX. századból, és nem is a patológiás antiszemitákra gondolok, hanem csak Jókaira vagy Mikszáthra, akkor lehet, hogy kirajzolódnának a kor előítéletei, társadalmi normái vagy anomáliái. Azt gondolom, hogy az jelenti a kultúrának a nagykorúságát, ha ezeket el tudjuk viselni
– mondta Szegő János, aki szerint mai regényekben is lehet találkozni hasonló dilemmákkal. Ilyen dilemma lehetett Szegő szerint 1973-ban az, amikor a Magvető Kiadó akkori vezetősége arra hivatkozva dobta vissza ötven évvel ezelőtt a Sorstalanságot, mert rosszízűnek tartották néhány részletét, például azt, amikor Kertész Imre arról ír, hogy Köves Gyuri szétálló fülű, előremeredő orrú, beesett szemű zsidókat lát Auschwitzba érkezve. „Ha reálisan nézzük, akkor nyilván tényleg rosszízű ez a leírás, de a regényen belül meg éppen, hogy nem az” – mondta erről Szegő János, aki szerint ha például egy regény szereplőjének zavaros, antiszemita gondolatai vannak, de mivel ezek nem a szerzőt, hanem az egyik szereplőjét minősítik, akkor nem is jut eszébe, hogy kihúzza ezeket a részeket.
Arra egyébként, hogy a régi korok nagyjainak is átírják, átszerkesszék utólag a szövegeit, jogilag sincs lehetőség, hiszen a több mint hetven évvel ezelőtt elhunyt írók művei már public domain alá esnek, azaz közkincsnek számítanak: „A szerzői jog nem évül el, tehát Homérosz szövegét nem lehet megváltoztatni, inkább csak az lenne bonyolult jogi kérdés, hogy kinek lenne joga beperelni azt, aki megváltoztatja a szöveget” – mondta erről Szegő János.
Élő szerzőkkel könnyebb
A mostani eset arra is rávilágít, nem mindenki számára tiszta az sem, hogy egy kézirat, amit lead a szerző, az nem pontosan ugyanúgy néz ki, mint ami meg is jelenik. Ezt a feladatot, hogy a kéziratból nyomdakész szöveg jöjjön létre, a kiadók szerkesztői végzik, de mint Szegő János elmondta, országonként változó a szerkesztői kontroll erőssége, például a németeknél még van hasonló szerkesztői éthosz, mint Magyarországon, de szerinte a franciáknál már nincs annyira. 1945 előtt nálunk is jóval kisebb szerepe is volt.
Eleve nagyon sok szöveg úgy jelent meg, hogy előtte folytatásokban közölték az újságban. Sokszor egyszerűen a piaci logika ösztönözte az írókat arra, hogy haladjanak és minél gyorsabban kiadjanak könyveket. Ez a szerkesztői intézmény egy ’45 utáni fejlemény ebből a szempontból, és inkább a kontroll és a cenzúra emberarcú változata volt a különböző lektorokkal meg előolvasókkal
– mondta Szegő János, aki szerint a Horthy-korszakban ez még nem létezett, ott inkább a rendőrség tiltott be bizonyos műveket. „Magyarországon 1945 előtt a folyóiratokban fontosabb volt a szerkesztői szerep, például az, amit Osvát Ernő a Nyugatnál töltött be. Viszont én nem tudok az akkori fontos kiadók – mint az Athenaeum vagy a Révay – szerkesztői közül egyet sem megnevezni. Szerintem sokkal fontosabb volt, hogy kinyomják, és aztán terjesszék.”
Szegő, mint kiadói szerkesztő egyébként nagyrészt élő szerzőkkel dolgozik, és velük tudja megbeszélni, ha pontatlanság vagy egyéb ok miatt javítást lát szükségesnek. „A szerzők felnőtt, komoly emberek. Ha valamit ők nagyon akarnak, akkor én nem fogom mindenképpen kijavítani, de nyilvánvalóan uszító vagy hasonlóan problémás szövegeket nem fogunk megjelentetni. De nem tudok hirtelen olyan példát sem mondani, amikor egy halott szerző kéziratával kapcsolatban mindenképpen azt éreztem, hogy radíroznom kellene benne.”
Szerinte a problémás esetekre a kontextualizálás lehet a megoldás, és ha muszáj, akkor lábjegyzetben jelölni valamit. Erre Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című könyvét hozta fel példaként:
Amikor először adtuk ki azt a változatot, ami eredetileg ’46-ban jelent meg Nagyváradon, azt vettem észre olvasás közben, hogy nagyon fura dolgok vannak benne arról, hogy milyen úton ment Auschwitz felé a vonat, meg hogy hány darab krematórium volt, és hány ember ég el benne, és utána láttam, hogy a magyar neonáci blogszférában visszatérő olvasmánya ez a holokauszt-tagadásnak, mert nem is arra ment a vonat, és így tovább. Ezért amikor újra kiadtuk a könyvet, akkor egy történész, Vági Gábor lektorálásával kontextusba helyeztük. Nyilván nem arra ment a vonat, de mondjuk, ha éppen valakit deportálnak, akkor lehet, hogy nem a Google Maps pontosságával követi az útvonalat. Viszont magába a szövegbe akkor sem nyúlhatsz bele.
Nagyobb árnyékot vet a jelenség, mint amekkora
Ez a fajta cenzúrázás érthetően indulatokat kavar, de vajon van-e értelme ezekből messzemenő következtetéseket levonni a kultúránk vagy akár a civilizációnk állapotáról?
Ez a mostani eset azért nehéz kérdés, mert csípőből én is azt mondanám, hogy mekkora őrültség belenyúlni Agatha Christie szövegeibe, de nem vagyok egykori rabszolgatartó nép gyarmati leszármazottja, így nem tudom, nekik milyen lehet olvasni azt, amikor meglehetősen koloniális szemszögből méri fel, mondjuk Miss Marple egy Indiából származó embernek a fizimiskáját
– mondja a Christie-ügyről Szegő János, aki szerint „ezek inkább apró jelenségek, amik nagyobb árnyékot vetnek, mint amekkorák.”
Ezzel egybecseng az is, amit M. Nagy Miklós mond:
Most hangzatos című cikkek jelennek meg arról, hogy »teljesen átírják Agatha Christie-t«, pedig eddig csak két esetben kellett néhány jelzőt megváltoztatnunk egy-egy regényben. Ez nyilván nem egyenlő azzal, hogy »teljesen átírják« a regényeket. Ha bármikor is ennél – néhány jelző módosításánál – többről lenne szó, akár Agatha Christie, akár más író esetében, nyilván komoly levelezésbe kezdenénk a jogtulajdonossal, hogy érvényesítsük az álláspontunkat, miszerint ez a mű meghamisítását jelenti vagy jelentheti. Azt azonban nem tehetjük meg, hogy a jogtulajdonos kérésének és a szerződésben foglaltaknak egyszerűen nem teszünk eleget.
