55 év színpadi lét, több tucatnyi lemez és több mint 1500 koncert után mondhatjuk, hogy talán szerzett némi zenészi rutint az ember. Az utóbbi években viszont elsőkönyves memoárszerzőként debütált. Milyen érzés újra kezdővé válni valamiben?
Nagyon élveztem, mert végre nem volt rajtam igazi felelősség – fél évszázad után először. Csak annyit ígértem a Helikon Kiadónak, hogy nekilátok, s ha olyannak találom a szövegkezdeményt, akkor megmutatom nekik, és ha ők is olyannak találják, akkor folytatom. Így könnyebben tudtam írni, és visszaolvasni, ami addig elkészült, időm is volt, mert a Covid közepén ültünk. Ha nincs ez a kényszerszünet, talán nem is tudott volna megszületni a könyv. Aztán ez a lazaság komolyra fordult, határidő is lett, kezdtek elfogni az ismerős érzések.
A komfortzóna elhagyása mindig rejt magában kockázatokat, de sokszor épp ebből születnek aztán a legizgalmasabb élmények és művek. Keresi az ilyen megújulási lehetőségeket?
Ha koncertezésről van szó, legtöbbször jó nagy terhet építek magamnak, és azt utána még föl is kell emelni. Baromira nem szeretem a reproduktív koncerteket. Nem akarom eljátszani egyik dalomat sem úgy, ahogy húsz, harminc, negyven éve játszottam. Arra ott a felvétel. A jó dalok eleven organizmusok, bennük újabb és újabb megfejtenivalókkal. Már az LGT-vel is ez volt a gyakorlatunk: fölvettünk valamit egy lemezre, ám ha elindultunk egy turnéra, néhány koncert után már egészen másképp játszottuk az amúgy vadonatúj anyagot, így rengeteg variáció született egy-egy dalból. Az újrakezdés rizikója tehát megvan minden egyes fellépésen, ami persze édes teher. Van olyan barátom, aki szerint ez nagyon klassz, egyben szép küzdelem a demencia ellen. Köszi. Más meg kertelés nélkül közli velem, hogy hülye vagyok, és fölöslegesen nehezítem a dolgom az efféle újragondolásokkal. Valószínűleg mindegyikben van igazság, akár segítő szándékkal, akár zrikálásból mondják. De akik a koncertjeimre eljönnek, azok már tudják, hogyan működök.
Az is nagy újrakezdés volt, amikor ötven éve, már ismert rockzenészként elkezdett dolgozni itt, a Vígszínházban. Visszatekintve persze tudjuk, hogy a Képzelt riport kultikus előadás és színházi mérföldkő lett. Azért voltak önben kezdeti kételyek?
Nem is kevés. Bekerültem egy olyan közegbe, ahol tök idegen voltam, a szó szoros és szimbolikus értelmében is. Nem volt túl egyszerű összegyúródni a társasággal, mert az emberek jó része eleinte nem is nagyon akarta, hogy összegyúródjunk. Ráadásul hályogkovács módjára dolgoztunk. Ha ismertem is volna a musical szabályait – amikben a mai napig nem mélyültem el, és nem is érdekelnek különösebben –, akkor sem tudtam volna őket betartani, mert ez a darab alkalmatlan arra, hogy klasszikus drámaként adják elő. Próbálták is mindenfélének felcímkézni: beat-oratórium, rockmusical, zenés színházi est, de minden műfajból kilógott egy kicsit. Bocsánat, hogy épp én, a zeneszerző mondok ilyet, de nem nehéz belátni: ha a Képzelt riportban nem lennének dalok, akkor az előadás nem működne. A dalok a cölöpök, amik közé be lettek illesztve Déry kisregényének bizonyos szövegrészei, amik egyébként nagyon hamar elkezdtek más szövegekre cserélődni, amint más színházak is műsorra tűzték a Képzelt riportot.
A rajongás és szeretet a mai napig kitart, ugyanakkor az első pillanattól kezdve indulatos viták is övezték az előadást, voltak akik egyenesen ifjúság- vagy beatzene-ellenesnek tartották.
Egy darabig szórakoztattak is ezek a viták, viszont amikor a könyvemet írtam, szerettem volna alaposabban utánajárni, és elkezdtem dokumentumok után kutatni. Megdöbbentem, hogy mennyire kevés van. Ezekből kellene tájékozódni, de sokszor mintha nem vennénk figyelembe, hogy a dokumentumokat, a jelentéseket emberek írták, akiknek megvoltak a maguk pillanatnyi önös motivációi, érzelmei, indulatai, netán előítéletei. S mindehhez még az aktuális irányelvek. Kissé nyersebben fogalmazva: védték a seggüket. Miközben keresték a felfelé vezető ösvényeket. A karrier az karrier volt a komcsizmusban is.
A hiányok ott kezdődnek, hogy magáról az előadásról sem készült tévéfelvétel. Várkonyi tanár úr sikertelenül próbálta rávenni erre a Magyar Televízót, a négyszázadik előadás előtt pedig már Horvai István volt az igazgató, aki újra beajánlotta a tévés fejeseknek, hogy vegyék föl, mert hamarosan levesszük műsorról. Nem tették. Maradt valamennyi fénykép, és három-négy percnyi filmfelvétel. Vagyis a vita tárgyát, az eredeti darabot nem lehet visszanézni. Miközben az eltelt ötven év alatt a színházak sorra egész más átiratokból dolgoztak, szinte mindenhol az eredetitől részben vagy nagyban eltérő saját példányt készítettek. Egészen mást üzen a szegedi Kovalik Balázs-féle, mint a legrégebbi veszprémi, Ulf Reiher rendezte előadás. Ennek ellenére – vagy épp ezért – zajlik a komoly érzelmi és ideológiai csata körülötte. És még egy kis hab a káosztortán, a Menni kénét és a Valaki mondja meget nem szerkeszthették adásba a rádiósok, a Ringasd el magad LGT-s verzióját ‘78-ig betiltották. Az a történet is megér egy misét. Szóval van min vitatkozni.
Hogy éli meg, amikor egy alkotása ilyen ellentmondásos reakciókat vált ki?
Úgy, hogy azt gondolom, ez a természetes. Nyilvánvaló, hogy nem tudsz, jobb esetben nem is akarsz olyasmit csinálni, ami mindenkinek tetszik.
Arról az időszakról beszélünk, amikor a könnyűzene nemcsak tömegeket mozgatott meg, de forradalminak és identitásformáló erőnek is tűnt. Mára ebből nem sok maradt, ahogy Lovasi András szellemesen fogalmazott egyszer: a rock and roll a fogyasztói társadalom liftzenéjévé vált.
Én ugyanezt mondom körülbelül harminc éve.
És mi az oka ön szerint, hogy kiveszett belőle a felhajtóerő?
Már nem friss, már nem újdonság, már nem csak a fiataloké. A zenék nagy része mára már eleve dömpingárunak készül, egy művészeti vezető egy marketingeshez képest segédmunkás. Ez egy iparág lett, aminek a média diktál, s ebben kellene megtalálni az igazi értéket, persze mindenkinek a magáét, amit hallgatni szeretne. De sikerülhet.
A zeneipar nem egy habostorta, de a fogyasztók legalább szabadon válogathatnak, ki mit szeret. És aki ügyes, az talál, mert a net végtelen.
A Képzelt riportra visszatérve, egy musical relevanciáját kevés dolog jelzi jobban, mint ha évtizedekkel később is vitatkoznak róla. Gondolom, eszébe sem jutott, hogy ez ekkora gyúanyag lehet, mikor elvállalta a felkérést. A memoárban legalábbis felidézi, hogy a premier szünetében még egész biztos volt abban, hogy megbukott az előadás.
Munka közben nem volt bennem semmiféle óvatosság, hogy hogy jaj, ebből még problémám lehet, mint ahogy az sem jutott eszembe, hogy itt valami csoda születik. Óriási szakmai kihívás volt, és a premiert nagyon fordulatos három-négy hónap előzte meg. Érzelmi hullámvasút, nagy szeretetekkel, nagy utálatokkal, nagy meg nem értésekkel. Végül kiderült, hogy ez az előadás meghatározta a pályámat. Persze nem rögtön derült ki, hanem pár évtizeddel később.
Annyiban biztosan meghatározta, hogy most is a vígszínházi szobájában beszélgetünk, hiszen a Képzelt riportot további színházi munkák és legendás zenés előadások sora követte. Ezt az ötven évet egy különleges koncerten is összegzi. Milyen viszony fűzi a kerek évfordulókhoz?
Engem nem igazán hatnak meg a kerek számok, belátom, jól mutatnak, de nem izgat fel a bennük rejlő marketinglehetőség. Most sem készülök könnyek között márvány Képzelt riport-emléktáblát csavarozni a Vígszínház falára, s ha már ott vagyok, rögtön meg is koszorúzni. Komolyan veszem az idetartozásomat, büszke vagyok rá, elérzékenyülök, mikor vígszínházas emlékek, kollégák, barátok jutnak eszembe, de hogy egy szép, kerek számon pityeregjek, az nem megy. Életem egyik legfontosabb koncertjét megcsinálni a Vígben, az igen, az izgat, az felkavaró, az kihívás. Eljátszani két órában ötven év színházi munkáinak egyfajta kivonatát, az feladat. A többi protokoll.
A Víg nagyterméhez képest mennyiben jelent más kihívást, amikor a tízezres Arénát kell bezenélni, mint a közelgő őszi koncerteken?
Mindenképpen nagyon más, az Aréna tere hatalmas, ezért is megpróbálok közelebb kerülni a nézőkhöz, középre helyezzük a színpadot, lesz egyfajta amfiteátrum- vagy talán cirkusziporond-érzés. Csakhogy ezen a „porondon” a zongora lesz a főszereplő. A nézők mindent láthatnak, nincs „takarás”, ahogy a színházban mondjuk, semmi nem elbújtatható, szeretném, ha az a koncert valamilyen összetartozásról szólna.
Összetartozásból tényleg komoly hiány van mostanság, határokon belül és azon túl egyaránt. Ön is nyomasztónak találja a világ jelenlegi állapotát? És ez befolyásolja-e azt, hogy milyen zenéket ír?
Nyomasztó, igen, bár nem akarok aktuál- vagy kommentdalokat írni. Nincs épelméjű ember, akit nem befolyásol a világunk gyorsan terjedő elmebaja, öngyilkos tendenciái, közönye, cinizmusa, politikai felelőtlensége. S főleg a szolidaritás hiánya.
Zárjuk egy munkaköri definícióval: ha a zongora tényleg a hangszerek elefántja, akkor mondhatjuk, hogy ön elefántidomár?
Kitől származik az elefánt-hasonlat?
Egy kiváló zenészmemoár második kötetében olvastam.
Vagy úgy, most már emlékszem. Azért nevezhető a hangszerek elefántjának, mert a zenei terhek egy nagy részét a zongorával cipeltetik el a zenészek és a zeneszerzők. Elefántidomár ennek ellenére sem szeretnék lenni, mert az jut eszembe, hogy idomárok sokszor bántalmaztak állatokat, amig elérték, hogy a közönség azt lássa, hogy a porondon valami cuki dolog történik. A zongora történetében valóban van egy szomorú kapcsolódás az elefántokkal, hiszen a fehér billentyűk takarólemezkéi sokáig elefántcsontból készültek. Zongorarajongóként kényelmetlen belegondolni, hogy a 20. század második feléig közvetett módon a zongoragyárak, ha közvetve is, de felelősek voltak az elefántok pusztításáért, hogy szépre kivitelezzék a világ amúgy leghasználhatóbb hangszerét. Az én múlt században készült Bösendorferemen is még elefántcsont-billentyűk vannak, és még szépnek is lehet látni, ahogy elkopnak, ahogy elkezdenek repedezni. Az elefántcsontot szerencsére már nem használják a zongorakészítők, a világ ebben javult – az már más kérdés, hogy mennyi mindenben romlott.
A Víg-Presser-50 koncerteket március 25-én délután és este tartják, a Papp László Budapest Sportarénába meghirdetett fellépések pedig szeptember 30-án és október 1-jén lesznek.
