Kultúra

Sparks: Csalódnának bennünk, ha megkomolyodnánk

Aaron Rapoport / Corbis / Getty Images
Aaron Rapoport / Corbis / Getty Images
Példa nélküli a popzenében, hogy egy zenekar ötven évvel a pályája kezdete után jut a csúcsra, de a Sparks együttessel most ez történt. Miközben karrierjük egy-egy szakaszában különböző országokban arattak sikereket, az utóbbi években már egyenletes a népszerűségük, ráadásul bemutatták első filmjüket, az Annette-et, melynek forgatókönyvét és zenéjét is ők írták, illetve Edgar Wright készített róluk egy dokumentumfilmet is, melyben a popipar számos nagysága méltatja az együttest, legújabb klipjükben pedig Cate Blanchett ugrabugrál. A testvérzenekar billentyűs-dalszerzőjét, a 77 éves Ron Maelt ezek után természetesen arról kérdeztük, miért alakulhatott így az útjuk, minek tulajdonítja mostani sikereiket, illetve miért hagyták ott a napfényes Kaliforniát a szokásosnál is borúsabb Londonért?

2021 mozgalmas éve volt a Sparksnak: bemutatták az Annette című filmet, és szintén elkészült az önökről szóló dokumentumfilm is, mindkettő jó pár fesztivált meg is járt. Azt gondolná az ember, ez után muszáj pihenni egy nagyot, a Sparks viszont a jelek szerint folyamatosan dolgozik azóta is.

Belőlünk nem a megelégedést, hanem ezzel ellentétes reakciót vált ki, amikor sok érdekes dolog történik velünk, vagyis arra motivál minket, hogy új dolgokat csináljunk. Az ilyen időszakokra, mint most a két film bemutatója, érdemes építeni, mert olyan embereket érsz el, akik korábban nem tudtak rólad, és reméled, hogy nyitottak lesznek arra, amit csinálsz, mert nekik ez új. Szóval ezért nem töltünk sok időt pihenéssel. És amikor sok jó történik velünk, az arra ösztönöz, hogy még többet dolgozzunk.

Talán a Sparks több mint öt évtizedes történetének legsikeresebb időszaka ez a mostani. Mitől lehet ez?

Nagyon nehéz megítélni, hogy egy időszak mennyire sikeres, de tényleg úgy érzem, hogy olyan irányt vett a történetünk, amit soha nem tudtunk volna megjósolni. Nagyobb helyeken lépünk fel, mint valaha, és olyan filmmusicaleket készíthetünk, amikre korábban nem volt lehetőségünk. Nehéz megmagyarázni, hogy miért. Az ember próbál arra gondolni, hogy talán a kitartáshoz lehet köze, de sokan vannak olyanok is, akik csak dolgoznak és dolgoznak, mégsem jön el a szerencséjük. Lehet, hogy néha csak úgy tűnik, hogy eljött a megfelelő pillanat, mi pedig sosem álltunk le. Voltak időszakok, amikor az emberek azt hitték, már nem is létezünk, de ez csak azért van, mert nem voltunk a nyilvánosság előtt, miközben folyamatosan dolgoztunk. Ezért szeretjük azt gondolni, hogy ez a jutalmunk, amiért továbbra is hajtunk, még akkor is, ha a dolgok nem mindig mennek olyan jól.

Sok esetben még a nagy úttörő zenészek is beleesnek abba a csapdába, hogy amikor elérik a 40-es, 50-es éveiket, kockázatkerülő, „felnőtt” pop-rockzenére váltanak. A Sparks esetében azonban ez még mindig nem érződik, az új lemezen sem. Hogyan sikerül megtartani ezt a játékosságot ennyi idő után is?

Mi egy kicsit másfajta karrierutat követtünk, mint a legtöbb előadó, akiknek annyi albumuk van, mint nekünk. Úgy érezzük, nem akarunk egy olyan zenekar lenni, amelytől azt várják, hogy lecsillapodjon és eltűnődjön a múlton meg ilyenek. Mi mindig azzal a füllel akarjuk hallani az új lemezeinket, hogy mit gondolna az, aki most hallana bennünket először, függetlenül a múltunktól. Ezért azt akarjuk, hogy minden új albumunk olyan előremutató és izgalmas legyen, amennyire csak lehet. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a minket követő közönség ezt el is várja tőlünk, és csalódottak lennének, ha valamelyik lemezünkön megkomolyodnánk. Valahogy nincs a génjeinkben, hogy ilyen zenét csináljunk.

Koncepció volt, hogy több az elektronika az új lemezen?

Nos, elég sok olyan dal van az albumon, amiben elektronikát használunk, és próbáltunk új hangzásokat találni. De azt hiszem, hogy az album elég eklektikus. Vannak hagyományos hangszerekkel hangszerelt dolgok, vannak rajta olyan dalok, amelyek nagyzenekarral készültek, elég sok elektronikus szám is található rajta, de próbálunk olyan hangokat használni, amiket korábban még nem, hogy ne úgy hangozzon, mintha újrahasznosítanánk azt, amit korábban csináltunk.

Gijsbert Hanekroot / Redferns / Getty Images Russell Mael és Ron Mael, a Sparks tagjai amszterdami koncertjükön 1975-ben.

Van a lemezen olyan dal is, ami mintha ugyanazt a glamrockos hangzást idézné, mint ami a Sparks első nagy sikereit hozó Kimono My House és Propaganda albumokon hallható, melyeknek közeleg az ötvenedik évfordulójuk. Ez szándékos utalás a jubileumra?

Még én sem tudom, hogy véletlen-e. De a fő indok, hogy szeretjük ezt a fajta agresszív popzenekaros hangzást, és elég szerencsések vagyunk, hogy most van egy olyan rendes kísérőzenekarunk, amelyik ebben a stílusban játszik. Szóval nem volt kísérlet arra, hogy a 70-es évek korszakára reflektáljunk vele, egyszerűen nagyon szeretjük ezt a fajta zenekari hangzást. Amikor felnőttünk, az olyan brit együttesek voltak ránk nagy hatással, mint a Who és a Kinks, zenekarként pedig már korán megpróbáltuk ezeket utánozni. És ez nem sikerült 100 százalékosan, de valahogy menet közben létrehoztuk a saját hangzásunkat. És most, hogy egy ilyen kísérőzenekarral dolgozunk, ez a hangzás tűnt a legmegfelelőbbnek ehhez a dalhoz.

Számomra a Sparks dallamai kezdettől fogva kifejezetten európai kabaré- és musicalhatásokat mutattak. Egyetért ezzel?

Nos, szerintem minden albumunkon vannak olyan dalaink, amelyekre ez igaz. De nemcsak a kabaré vonatkozásában, azt hiszem, hogy általánosságban is inkább európai, mint amerikai a megközelítésünk. Ez mindig is így volt, már kezdetben is, sosem éreztünk rokonságot azokkal az amerikai zenekarokkal, amelyeknek akkoriban az előzenekara voltunk például a Whiskey a Go Góban Los Angelesben. Művészi értelemben mindig is úgy éreztük, hogy amit csinálunk, az sokkal inkább európai. Azt hiszem, ez is volt az egyik oka annak, hogy miután az első két albumunk visszhang nélkül jelent meg az Egyesült Államokban, a 70-es évek közepén Angliába költöztünk a siker reményében. Arra nem számítottunk, hogy ennyire összejöjjön minden, mint ahogy végül sikerült, de nem lepődtünk meg azon, hogy Európában és az Egyesült Királyságban értük el az első kereskedelmi sikereinket, és nem Amerikában.

A hetvenes évek közepe nem volt túl derűs időszak Angliában. Milyen érzés volt odacsöppenni a napfényes Kaliforniából?

Az akkori brit zenei színtér részének lenni olyan hihetetlen volt számunkra, mint egy álom, és ez tartotta a lelket bennünk, hogy mindazok a dolgok, amik nagyon hiányoznak nekünk Los Angelesből, mint a napsütés, a vasárnap is nyitva tartó üzletek és minden ilyesmi, ezek nem hatottak ránk annyira. Persze nem volt könnyű, mert az ember ilyen környezetben nőtt fel, amely egyáltalán nem tökéletes, de az időjárás általában nagyon kellemes, és általában is jó Kaliforniában lenni.

Angliában az az időszak tényleg sokkal sötétebb volt, de mi egyfajta szemellenzőt viseltünk, és a zene volt az, ami akkoriban igazán hajtott minket. Hihetetlenül izgalmas volt, mert mindig is úgy éreztük, hogy bizonyos értelemben brit zenekar vagyunk, még akkor is, ha Los Angelesben lakunk, és így azzal, hogy Angliába jöhettünk, és részesei lehettünk annak a szcénának, egy álom vált valóra.

Jól gondolom, hogy a zenekar mindig más-más országban volt sikeres egy-egy adott korszakban? Angliában a korai glamrockos időszakban aratta a Sparks a legnagyobb sikereit, az Egyesült Államokban inkább a new wave közönség körében voltak népszerűek, Franciaországban a zenekar elektro-diszkó korszakában ment a legjobban a szekér, Németországban pedig a When Do I Get To Sing My Way a legnagyobb slágerük. De az elmúlt évtizedben úgy tűnik, hogy a zenekar mindenhol hasonló közönségre talált.

Igen, valahogy így. Soha nem volt olyan dalunk vagy albumunk, amelyik általánosan elfogadott lett volna. Nem tudom pontosan, miért van ez így, de most azt hiszem, az internet és a közösségi média egyik pozitívuma, hogy úgy érezzük, a dolgok mostanra kiegyenlítődtek, és amit csinálunk, azt mindenki elfogadja. Úgy értem, az elmúlt néhány évben például sokkal nagyobb sikereket értünk el Japánban, mint valaha. Volt egy szűk körben kultuszunk ugyan, de régen soha nem volt akkora közönségünk, hogy rendesen koncertezzünk ott. És az olyanok is segítettek, mint a Sparks Brothers dokumentumfilm, ami világszerte megjelent, és olyan helyeken is megismerhették a zenekart, ahol korábban nem is játszottunk. Nagyon büszkék vagyunk Edgar Wright munkájára, amit a dokumentumfilmmel kapcsolatban végzett, de pusztán önző szempontból is sokat segített a zenekarnak, mert olyan helyeken is ismertséget szerzett nekünk, ahol egyébként sokkal nehezebb lett volna bekerülni a rádiókba vagy fellépni.

Michael Putland / Getty Images A Sparks Londonban 1972-ben.

Még nem beszéltünk az Annette című filmről. De mint igazi filmrajongóknak, nagy élmény lehetett egy olyan filmben szerepelni, amelyben a kezdetektől fogva kulcsszerepet játszottak. Melyik rész volt a legizgalmasabb a film készítése során?

Számunkra az egész folyamat izgalmas volt, mert egy hosszú, narratív filmben dolgozhattunk, ahol az egész közös munka másfajta gondolatmenetet igényel. Amikor általában a dalainkon dolgozunk, mindig csak mi irányítunk, de ha van egy sereg ember, akik mindannyian hozzájárulnak a munkához, és tudják, hogy egy olyan filmen dolgoznak, amit te írtál, az nagyon kielégítő érzés. Nagy rajongói vagyunk a francia filmnek, így az, hogy a Cannes-i Filmfesztivál nyitófilmje lett, szürreális volt. És persze csodálatos olyan nagyszerű színészekkel dolgozni, mint Adam Driver és Marion Cotillard, akik azt a szerepet játsszák el, amit te írtál, ez nyilván feldobna mindenkit.

Ön és Russell kedves, jóindulatú embereknek tűnnek, akik mindig pozitívak az interjúkban, soha nem mondanak rosszat senkiről, és a legtöbb ember szerint a Sparks egy „vicces” zenekar. Hogyan tudnak mégis ilyen sötét történetet írni, mint az Annette?

Azt hiszem, hogyha a felszínen nem is látszik, mindenkiben van egy fajta sötétség, és sok olyan dalunk is volt, amiben ez előkerült. Ez a fajta sötétség egyensúlyozza a vidámabb látásmódunkat, ami jelen van a zenénkben. Ezért is örültünk az Annette-nek, mert sokszor úgy érezzük, hogy egy ugribugri popzenekarnak skatulyáznak be minket. Egy olyan filmet készíthettünk, amit sötétnek éreztünk, de a zene mégis popzene volt. Izgatott minket, hogy ne egy vidám musicalt írjunk, amiben mindenki az utcán táncol, hanem tényleg van benne mélység és egyfajta tragikus elem. Ennek része volt a Leos Caraxszal való munka is. Úgy értem, már befejeztük a történetet, de ő még több mélységet és szépséget vitt bele. Szóval boldogok voltunk, hogy az első musicalünk, ami elkészült, ilyen sötét lett.

Egy új filmmusicalen is dolgoznak, erről szabad már mondani bármit?

Sok konkrétumot nem szabad mondanunk róla, de nagyon rákattantunk a filmmusicalben való munkára, és arra, hogy megnézzük, hogyan lehet ezt a formátumot olyan módon használni, ahogyan eddig még senki, és azt hiszem, hogy ezzel az új projekttel még jobban kitoljuk a határokat. Csakhogy egy filmnél sosem lehet tudni, hova fog vezetni, mert a forgatás rengeteg pénzzel jár. Ez nem olyan, mintha csak ülnénk a stúdióban és csinálnánk egy albumot. Hihetetlenül sok támogatásra van szükséged, és reméljük, hogy jó irányba halad továbbra is. Az egész meg van már írva, és prezentáltuk a megfelelő embereknek, így reméljük, hogy be is fogják mutatni, mert nagyon szeretnénk visszamenni Cannes-ba!

Lorne Thomson / Redferns / Getty Images Russell Mael és Ron Mael 2022-ben, Londonban.

Kevés zenekar büszkélkedhet ilyen hosszú életművel, ugyanakkor ennyi album között törvényszerűen vannak jobban és kevésbé jól sikerültek is. Viszont a Sparks mintha mindegyik lemeznek ugyanolyan jelentőséget tulajdonítana, hiszen tizenöt éve az összes albumot eljátszották teljes egészében egy koncertsorozaton. Tényleg nem tesznek különbséget a sikeres és az elfeledett lemezeik között?

Igen, ez így van. Néhány album óhatatlanul is kiemelkedik számodra, de csak a körülöttük zajló események miatt. Ilyen a Kimono My House, mert ez volt az első olyan albumunk, amely sikeres lett, de mi arra törekszünk, hogy amikor zeneileg megítéljük, a lemezeink egy bizonyos minőségi szinten legyenek. Úgy értem, stílusjegyekben nyilván vannak különbségek, de azt hiszem, hogy akkor, 2008-ban huszonegy albumnál tartottunk, és mindet úgy adtuk elő, hogy zeneileg erős legyen. Azokat a lemezeinket, amelyek talán úgy tűntek, hogy nem érik el a többi szintjét, ugyancsak eljátszottuk mindenféle ítélkezés nélkül. Szóval vannak, amik kiemelkednek számunkra, mert hogy az album megjelenésének idején mi történt, vagy a fogadtatása milyen volt, vagy hogy melyik országban milyen sikert aratott. De zenei szempontból egyformának tekintjük őket.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik