Bőven ismerhetünk olyan előadókat, akik évtizedeken átívelő karrierjüket nyugdíjas korba lépve sem fejezték be, de az már jóval ritkább, hogy nem a csúszkorszakukban elért sikereik fényében sütkéreznek, hanem ugyanolyan lendülettel alkotnak. Az elpusztíthatatlanságra általában hivatkozási alapként szolgáló Rolling Stones például csak három új saját szerzeménnyel jelentkezett az utóbbi tizenöt évben. Paul McCartney az, aki láthatóan nem tud leállni még a nyolcvan küszöbén sem, de azt senki sem gondolja, hogy az utóbbi egy-két évtizedben ért a pályája csúcsára. A Sparks ugyan pár évvel a Stones után indult, de az igazi világsiker elkerülte a zenekart, és nagyjából hatvanéves koruk fölött érkezett el a pályájuk legsikeresebb, legnyugodtabb szakasza. Annak viszont semmi jele, hogy a közeljövőben lefékeznének.
sőt: a hetvenes években a magyar rádió is játszotta legnagyobb slágerét (a kor szokása szerint lefordítva a This Town Ain’t Big Enough For Both of Us címét: Kicsi ez a város kettőnknek), és azt is tudhatjuk, hogy a KFT tagjai vagy Galla Miklós is rajongói a zenekarnak, húsz évvel később pedig az MTV-n lehetett látni sokszor a When Do I Get To Sing My Way szellemes videoklipjét. Az együttes azonban hiába élt át nagy sikereket, sosem tudott huzamosabb ideig megragadni az elitben, néha kifejezetten nehéz időszakokon is átment, ám mindannyiszor képes volt felkelni a padlóról.
A bajszos billentyűs-dalszerző, Ron Mael és öccse, az énekes Russell Mael (körülöttük folyton cserélődött a többi tag) Los Angelesből indultak ugyan, és most is ott élnek, de az együttes kifejezetten nemzetközi zenekar abban az értelemben, hogy a pályája szakaszain mindig máshol sikerült tábort kialakítaniuk. Nem független ez attól sem, hogy egyrészt Ron és Russell megannyi amerikai kortársával együtt a brit invázió hatására alakított zenekart a hatvanas években, miközben a zenekar dallamvilágában kezdettől fogva jelen volt egy jellegzetesen európai kabaré- és musicalhatás is. Az első nagy sikereiket a glam rock lázában égő Angliában aratták, ott lett belőlük sztárzenekar, majd – elektrodiszkóra váltva – a kontinentális Európában lettek népszerűek, azon belül is elsősorban Franciaországban, de aztán odahaza, Amerikában is megtalálta őket a newwave-közönség, végül a kilencvenes évek közepén a már említett When Do I Get To Sing My Way Németországban lett az egyik legjátszottabb szám. Sőt, a svéd közszolgálati rádió felkérésére is írtak egy musicalt Ingmar Bergmanról, de ma már mindenütt kultusza van a zenekarnak, amely jövőre európai és észak-amerikai turnéra indul (utóbbi évtizedek óta a leghosszabb amerikai koncertkörútjuk lesz).
Hogy mi lehet az állandó megújulás és a folyamatos kreativitás kulcsa? Erre még a The Sparks Brothers című dokumentumfilm sem ad egyértelmű választ, noha megpróbálja, de ez sokkal inkább egy tisztességes pályakép a zenekarról, amelynek rengeteg híres rajongója van. A rendezője eleve Edgar Wright, az egyik legelismertebb mai brit filmrendező, aki olyan sikerfilmeket jegyez, mint a Haláli hullák hajnala, a Nyomd, bébi, nyomd vagy legfrissebb munkája, az Utolsó éjszaka a Sohóban. A filmben pedig feltűnnek színészek (Mike Myers és Jason Schwartzman) és komikusok, az író Neil Gaiman, és rengeteg meghatározó jelentőségű zenész: a teljesség igénye nélkül Beck, Giorgio Moroder, Flea (Red Hot Chili Peppers), Vince Clarke (Depeche Mode/Yazoo/Erasure), Steve Jones (Sex Pistols), aztán a New Order és a Duran Duran tagjai, illetve még hangfelvételről Björk is, és még nagyon sokan mások. Még több, jól dokumentáltan Sparks-rajongó híresség pedig be se került a filmbe, Mike Pattontól Morrissey-n át Martin Gore-ig.
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha ennyi mindenki szereti, akkor miért nem közismert a zenekar? Erre az egyik válasz a zenekar öntörvényűsége, amit Ron Mael így fogalmaz meg a filmben:
Minket nem érdekel, ha nem tetszik neked – szerintem ez a lényege annak, amilyennek a könnyűzenének lennie kell.
Azaz nem a tömegeknek kell udvarolni, felülve az éppen aktuális sikertrendre, hanem azt csinálni, amihez épp kedvünk van. (Ezt alátámasztja az is, hogy a Sparks legrosszabb időszaka pont az volt, amikor a nyolcvanas évek közepétől az akkor uralkodó szintipop stílussal próbálkoztak, és mintha a teljes érdektelenség övezte lemezeken is átütött volna, hogy készítői sem igazán hittek bennük). A Sparks ritkán ragadt le egy-két évnél tovább egy stílusnál, és a váltások néha nem is voltak szerencsések, főleg, amikor úgy tűnt, megtaláltak egy sikeres formulát, és mégis tovább akartak lépni. Így aztán vannak, akik a Sparksot a hetvenes évek hasonlóan progresszív hozzáállású, de kellően populáris zenekaraival veszik egy kalap alá, mint a 10cc, az Electric Light Orchestra vagy akár a Queen, mások a szintetizátoros popzene úttörői között tartják számon, megint mások pedig simán csak egy vicces zenekarnak könyvelték el. Az utóbbi években készült lemezek viszont már tényleg senki másra nem emlékeztetnek, csak a Sparksra. Ehhez jönnek még a szokatlan (igen gyakran a szexualitás témáját kerülgető) szövegek és dalcímek, meg a gyakran meghökkentő lemezborítók és image.
A vicczenekarok sorsa viszont sokszor az, hogy nem veszik komolyan őket. „A Sparks túl vicces ahhoz, hogy népszerű legyen” – mondja a filmben Steve Jones. Az is igaz ugyanakkor, hogy a Sparks legtöbb száma nem a hagyományos verze-refrén-verze szerkezetet követi, Russell teátrális falzett énekhangja pedig biztosan alapból irritál sokakat. Végül pedig a Sparks is csak egy az úttörők közül, akiket sokszor csak utólag, vagy még akkor se ismer el az utókor, miközben világsztárokra voltak hatással, akár bevallottan, akár anélkül. A Bohemian Rhapsodyn hallható az egy évvel korábbi Sparks-slágerek hatása (Brian Mayt egyébként el is akarták hozni a befutás előtt álló zenekarból), míg csaknem a teljes angol elektropop-színtér egyik legfontosabb zenei hatása a Sparks és Giorgio Moroder együttműködése volt a hetvenes évek végén. A klasszikus szinti-duó felállás (túlmozgásos, energikus énekes kontra mozdulatlan, statikus billentyűs) szintén a Mael fivérekkel tűnt fel először (ők a hetvenes évek végén duóban folytatták egy ideig), majd őket követte a Soft Cell, a Yazoo, a Pet Shop Boys, az Erasure és társaik.
Most egyébként már huszonnégy albumnál jár a zenekar, és ebben még nincs benne a Franz Ferdinanddel közösen készített lemezük, illetve a most megjelent Annette filmzenelemez.
Ha pedig már a mozdulatlan billentyűsnél tartottunk, Ron Mael figurája tényleg ikonikus volt, már a befutás idején is: míg az énekes Russell a hosszú göndör hajával hasonló fazon volt, mint a korabeli brit lányok kedvence, Marc Bolan (T. Rex), addig Ron a rövid, hátrafésült hajával és a kefebajszával teljesen egyedi jelenség volt. A magyar sajtóban ezt következetesen Chaplin-bajuszként emlegették, de a briteknek inkább Hitler jutott az eszébe róla. Olyannyira, hogy a film is feleleveníti az anekdotát: miután a Sparks először lépett fel az országszerte nézett Top of the Pops műsorban, John Lennon felhívta Ringo Starrt, hogy most látta Marc Bolant Hitlerrel zenélni a tévében. Ron a szúrós nézésével rá is játszott a figurára, és ezzel ott volt a korszak jellegzetes sztárjai között, olyannyira, hogy amikor Paul McCartney a Coming Up című száma klipjében különféle zenészeket személyesített meg a saját kísérőzenekarként, a dobos John Bonham (Led Zeppelin) és a gitáros Hank Marvin (Shadows) mellett Ron Maelnek maszkírozva is szuggerálta a kamerát a szintetizátor mögött.
A Mael fivéreket elnézve nem meglepő, hogy kezdettől fogva felkeltette a filmesek érdeklődését is, és szerepeltek is a Hullámvasút című, nagy bukásként elkönyvelt katasztrófafilmben, de nekik ennél komolyabb filmes ambícióik voltak. Mint Wright filmjében elhangzik, mindketten filmezést tanultak az egyetemen, mielőtt zenésznek álltak volna, és életre szóló hatást gyakorolt rájuk a francia filmes új hullám. Az is kiderül, hogy két esetben komoly rendezőkkel működhettek volna együtt: a legendás Jacques Tati Confusion című filmje lett volna az egyik, melyben színészként is feltűntek volna, de az idős francia rendező betegsége miatt ez már nem valósulhatott meg, míg Tim Burtonnel a Mai, the Psychic Girl című manga musical verzióján dolgoztak volna együtt, a dalokkal el is készültek pár év alatt, de végül a rendező kihátrált a projektből.
Harmadszorra azonban összejött: a nonkonformista francia rendező, Leos Carax nemcsak fantáziát látott Maelék filmötletében, de közösen dolgozva velük össze is hozták az Annette című filmmusical forgatókönyvét, melynek a zenéjét természetesen a Sparks szerezte. Az idén Cannes-ban bemutatott film Carax első angol nyelvű munkája, melyhez olyan sztárokat sikerült megnyernie, mint Adam Driver, Marillon Cotillard és az Agymenőkből ismert Simon Helberg. Bár korábban azt írtuk, a Sparks vicces zenekar hírében áll, az Annette – bár nincs híján a humoros és abszurd momentumoknak – a történetét nézve egy tragikus pszicho-dráma, már amennyire ez musical keretek között lehetséges. Ha úgy tetszik, az Annette a sötét párja a nagy filmes musical love storyknak, mint mondjuk a Kaliforniai álom, de egyébként egész máshol, főként obskúrus régi filmekben kell keresni a sztori előzményeit.
Carax ezt megtoldotta némi önéletrajzi töltelékkel (ennél többet mondani már spoiler lenne), a rá jellemző szürrealitással és sötét világképpel, így a végeredmény egy zavarba ejtő, semmiképpen sem konvencionális film, amely – nyilván az elsőrangú szereplőgárda miatt is – komoly visszhangot kapott, és végképp tett róla, hogy a Sparks ismert névvé váljon. Bár a film zenei anyaga tényleg inkább musical, és kevés daltöredék emlékeztet a popzenekar Sparksra, de azért nehéz ezt a dallamvilágot bármivel összekeverni. Ráadásul az üzlet, úgy tűnik, beindult: már készül egy új filmmusical és egy új album is, a tervezett turnékról pedig már írtunk. Ezt a munkatempót látva úgy tűnik, hosszú távon mégis a Sparks hasznára vált, hogy Ron Mael szerint kifejezetten unalmas emberek a magánéletükben, hiszen így aggodalmaskodott a dokumentumfilm előtt:
Nincsenek válások, drog-túladagolások vagy szappanoperák, amelyek egy dokumentumfilmet fűszerezhetnek… Nincs rock ‘n’ roll életstílusunk – inkább a munkáinkban érintünk veszélyes dolgokat, minthogy minden este tévéket dobáljunk ki az ablakon és orgiákat rendezzünk.
