Elátkozott generáció. Ez a címe Gregg Araki közel húszéves filmjének, ami három fiatal ámokfutásáról szól. A kilencvenes évek tinédzserei mára felnőttek, és változatos életproblémákkal szembesülnek – külföldön dolgoznak, fizetik a gyerekük alapítványi iskoláját, házat építenek az agglomerációban –, de Araki annak idején meggyőzően állította, hogy összeköti őket a nemzedéki létbizonytalanság. Éppen úgy, mint az egy emberöltővel korábbi generáció kamaszait, az ok nélkül lázadókat, akikről az ötvenes évek amerikai filmje mesélt.
Mindez csak annyit jelent, hogy voltaképpen minden generáció elátkozott, mert mindenkinek nehéz. Kárpáti György Mór az ezredfordulón születettekről forgatta második nagyjátékfilmjét, és ha visszaemlékszünk, hogy bemutatkozó rendezése, a Guerilla is egy húszéves fiú nézőpontjából ábrázolta az 1848–49-es magyar szabadságharcot, ráadásul Gólyatábor című rövidfilmjében is kamaszok a szereplők, akkor arra következtethetünk, Kárpátit megrögzötten érdeklik a mindenkori fiatalok. Költői című új filmje, a Jövő nyár egy középiskolai osztály három diákját követi szorosabban, érettségi előtt és után, két nyáron keresztül. A kettő között egyikük megöli magát.
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen Reisz Gábor és Szimler Bálint osztálytársaként végzett, negyven felé közelítő Kárpáti felelősséggel tekint erre a nemzedékre. Filmjét a válságba jutott, öngyilkosságot fontolgató embereknek szánt üzenettel és a segélyhívó elérhetőségével indítja, azzal a felhívással, amit az öngyilkosságokról szóló hírek végére biggyesztenek oda az újságírók.
Az elején az osztály tagjai csacsognak mindenféléről dokumentumfilmszerűen a kamerába, fokozatosan kerülve egyre közelebb valódi problémáikhoz, ahhoz hasonlóan, mint Gaspar Noé Extázisában az életük legrosszabb éjszakája előtt álló táncosok. Csak egyikük nem szólal meg, Milán, a morózus fiú, aki később öngyilkos lesz. A történet egyik állítása – amit, hogy mindenki biztosan értse, később egy fiú el is mond a kamerába –, hogy az öngyilkosságra készülő emberek általában tudatják a környezetükkel, ha eluralkodik rajtuk a halálvágy, a többiek azonban ezt nem értik, nem reagálnak megfelelően. Ezt a tételt illusztrálandó, Milán mást sem csinál, csak baljós jeleket ad: ijesztő maszkokat rajzol és készít, göcsörtös fák irányába kalézol a mezőn, rohamot kap, egy ízben pedig belső monológot intéz a nézőhöz, amelyben akasztófáról és csúszóhurokról beszél.
Vagyis Milánról ordít, hogy segítségre van szüksége, és a film is kiabál, hogy Milánnak segítségre van szüksége. Osztálytársai azonban, lévén tizennyolc évesek és nem pszichológusok, inkább azzal foglalják el magukat az osztálykiránduláson, hogy ki kivel kavar össze. Egy ilyen kavarásban Milán is érintett. Barátjával, Marcival ugyanarra a már érettségizett, a táborba homályos okokból velük tartó lányra vetnek szemet, Anna pedig eleinte mindkettejüket biztatja, ami természetesen féltékenységi jelenetekhez és Milán mentális állapotának további romlásához vezet.
Tipikus iskolai konfliktusok és sokszor látott szerepminták ismétlődnek, ezek a sémák pedig akár különböző műfajok felé is kormányozhatnák a történetet: az erdei környezet és Milán vészjósló alakja horrorfilmbe is beillene, a szerelmi háromszög melodrámai távlatokat nyithatna. Kárpátit azonban nem érdekli a három fiatal alig-története, és külön-külön sem tudunk meg róluk nagyjából semmit (Milánról annyi derül ki, az apja „eltűnt”). A Jövő nyár célja nem az öngyilkossághoz vezető út feltárása, és nem is tűnik úgy, hogy a bemutatott nemzedék mélyebb megismerésének igénye mozgatná a rendezőt – én legalábbis avíttas és a mindenkori kamaszokra általánosan igaz közhelyeken túl semmit nem tanultam erről a generációról.
Kárpáti és vágója, Tokár Dániel érzékenyen alakítanak ki egy speciális ritmust, amelyben cseppfolyósan – vagy a film egyik vizuális motívumához illeszkedve: pókhálószerűen – nyúlik meg az idő, és mintha egymásra kopírozódnának a két egymást követő nyár eseményei. E frappáns filmnyelvi megoldások titkait a folyton zümmögő zene fecsegi ki, bántó hangsúlyokkal és kiemelésekkel.
A Jövő nyár túlzó gesztusai, pátoszos modorosságai és felszínes tanulságai azért is olyan bosszantóak, mert a filmet nyilvánvalóan felelősségteljes, komoly alkotók készítették, ráadásul önerőből és független forrásokból. A 2020-as években egyre világosabb, hogy a legizgalmasabb magyar filmeket az állami támogatást elosztó gyártási rendszeren kívülről várhatjuk. Ellenszélben, nulla pénzből, szívességek útján forgatni emberpróbáló feladat. Ezért is olyan fájdalmas, mikor legfeljebb a munka befejezése okozhat katarzist, a kész mű adós marad vele.
Jövő nyár (2023), 73 perc. 24.hu: 5/10.
