Egy író számára valószínűleg a leggyakoribb és talán egyben a legidegesítőbb kérdés, hogy mennyiben önéletrajzi ihletésű a regény, mennyiben vagy azonos a főhőssel. A Még egyszer esetében hosszan lehetne sorolni a párhuzamokat, mi mindenben hasonlítasz Barnára – egy negyvenes férfiról van szó három gyerekkel, aki a kreatív szakmában dolgozik, ráadásul a túlsúllyal folytatott küzdelem is megvan benne. Mennyiben érzed jogosnak, hogy megkerülhetetlenek a hasonlóságokat firtató kérdések?
Egy bizonyos 19. századi francia szerző egyszer azt mondta, hogy Bovaryné én vagyok. Azt hiszem, a felvetés helytelensége ott keresendő, hogy a főszereplővel vagyok hivatott azonosíttatni, pedig valójában valamennyire mindegyik karakter én vagyok, belőlem fakad. Ha nagyon szélsőségesen akarok fogalmazni, akkor azt gondolom, hogy a főhősbe még a lányomból is van beleszőve valami, a tanárnő figurájában meg fellelhető egy idős Oscar-díjas magyar filmrendező modora. Mindegyikben van minden, de mindegyikben ott vagyok én is. A szavaik általában nagyon az enyémek, csak nem feltétlenül arról beszélnek, amiről én szoktam.
A regény egyik központi kérdése az, hogy mi lett volna, ha? Akadt ilyen pillanat a te életedben is?
Szerintem mindenki számára a legidegesítőbb az, hogy az élet legboldogabb, legharmonikusabb pillanataiban is ugyanúgy felmerülnek ezek a kérdések. Mostanában gyakran hagyja el a számat az, hogy minden megragadott lehetőség egyben egy elszalasztott lehetőség is, ami kicsit kapcsolódik ahhoz a mondatához a könyvnek, hogy én azokkal a tetteimmel ártok a legtöbbet, amiket nem követek el. A mi lett volna ha-kérdéskör egyből azt juttatja az ember eszébe, hogy valamit elrontott, valamit máshogy kellett volna csinálni. Valójában pedig csak ugyanazon morfondírozunk, mint Micimackó: milyen lehet másvalakinek lenni?
A regény egyik rejtélyes, elsőre kellően gonosz benyomást keltő karaktere Mária néni, akiről lerí, hogy a valóságban is komoly rémálmok alapanyaga lehet. Terrorizált téged a gyerekkorodban egy hasonlóan szadista tanárnő?
Elég jellemző az én korosztályomban élő férfiakra, hogy felelőst keresnek maguk helyett, nagyon szeretik megtalálni a hibát a körülményekben, amiért nem ők lettek az Elon Musk. Én egyre jobban örülök, hogy nem lettem az Elon Musk. A főhős, Barna figuráját is így próbáltam meg kitalálni, hogy a felelős megtalálása legyen a mozgatórugója. A vélt felelős, Mária néni valóban létezett, igaz, nem így hívták. Ma Budapesten szakmai és jogi szempontból már egyaránt komoly ügy lenne abból, ha egy pedagógus úgy bánna a rábízott gyerekekkel, ahogy ő bánt velünk. De akkor egy olyan közösségben éltünk, ahol nagyon ritkán fordult elő, hogy egy szülő megkérdőjelezze a pedagógus módszereit. Ez eléggé rányomta a bélyegét az iskolával való kapcsolatomra. Azt hiszem, hogy a tekintéllyel vagy a feltétlen tisztelettel kapcsolatos hozzáállásomat is megpecsételte, mert nagyon nehéz tisztelni valakit, jóindulatot, javító, építő szándékot felfedezni valakiben, aki nem engedi ki pisilni a gyerekeket az osztályban.
Ez a regényben is megtörténik, de ezek szerint ez saját élményen alapul.
Konkrétan igen, ez egy visszatérő abúzus volt. Amikor megláttam ezt a fényképet, ami ihlette a regényt, az első osztályos osztályfotónkat, két dolgot vettem észre: a figura alapjául szolgáló pedagógust, illetve a testvérem és a magam arcát. Egy picit olyan érzésem támadt erre a fotóra rápillantva több mint harmincvalahány év után, mintha azért küldte volna ezt a konstellációt a sors, ezért alakultak volna így a dolgok, hogy örökre megváltoztasson engem. Akkor nagyon idősnek láttam, de simán lehet, hogy még él. Nagyon örülnék, hogyha elolvasná a könyvet, de beszélgetni biztos nem szeretnék vele róla.
A főhős a regény egy pontján egy egész monológot szentel annak, hogy miért mindenért Mária néni a hibás az életében. Említetted, hogy a korosztályodba tartozó férfiakra ez nagyon jellemző, de hogyan határolnád be ezt a fajta hibáztatáskultúrát, kikre jellemző igazán? A középkorú férfiakra, a magyarokra, esetleg a középkorú magyar férfiakra?
Ez ezeregyszáz éve a középkorú magyar férfiak problémája – miért nem mentünk egy kicsit tovább? Nagyon szeretjük megtalálni a hibákat, amik kívülről jönnek, ez az egész életszemléletünket meghatározza. Abban az értelemben is, hogy a másik felé való kitárulkozás, az ismerkedés a buszmegállóban, mind a panaszkodásra épül. Lehet közös pont két emberben az, hogy utálja az egészségügyet, az oktatást, a BKV-t.
Ez egy kommunikációs probléma, amely valójában nem hoz megkönnyebbülést. Mi, középkorú férfiak, családfők, családfenntartók nemcsak felszabadítjuk magunkat ezzel a felelősség terhe alól, hanem egyben kalodába is zárjuk magunkat, mert az agyunk úgy értelmezi ezt, hogy nincsen kiút, mindennek vége van. Ez egy öröklött átok, mert ugyanígy volt az apám nemzedékében, de nagyon remélem, hogy a fiammal már nem így lesz, mert jó lenne ettől szabadulni.
Barna olyannyira végként fogja fel ezt, hogy folyamatosan a saját halálát vizionálja. Ez tényleg egy kis halál?
Sok kis halál van az életben. Az, aki nagyon sokáig érezte magát gyereknek, majd egyszer csak megérti, hogy többé már nem az, az rájön, milyen sokáig mentegette magát. Azzal, hogy még nem tartok ott, hogy elkötelezzem magamat, hogy beteljesedhessen a karrierem, hogy megírjak egy könyvet. Nagyon sok mindennel kapcsolatban fel tudjuk menteni magunkat azzal, hogy mi még valójában lelkileg gyerekek vagyunk, ez rettenetesen hirtelen átfordul abba, hogy felfogjuk, nemcsak most nincs így, de már nagyon régóta sem.
Ekkor a perspektíváink, a jövőbe tekintésünk legnagyobb, mindent elfedő eleme a halál lesz. Sokszor ebben találjuk a megoldást. A halállal való találkozás – legyen szó balesetről, betegségről, annak akár csak a gyanújáról, vagy éppen a szeretteink törékenységéről – ahhoz visz, hogy úgy érezzük, ha lekapcsolnánk a villanyt, akkor nagyon sok probléma oldódna meg egy pillanat alatt. Csak ezt nem tehetjük meg, mert ahhoz túl jó az élet.
Ha az ember elfogadja azt a szemléletet, hogy nem a túlvilágnak kell most itt jól viselkedni, hanem itt van velünk a pokol és a mennyország is, hogy nem várnak ránk angyalok, meg ördögök, hanem egymásnak töltjük be ezt a szerepet, akkor rájön, hogy mégsem szabad meghalni, mégis élni kell, ameddig csak lehet, mert az sokkal jobb.
A regényben halmozódnak a válságok: megkérdőjeleződik a házasságba, az apaságba vetett hit is.
Az apaság kérdésével kapcsolatban nekem gyanús, hogy hazudik az, aki azt mondja: az apaság megtapasztalása az első gyerek születésétől fogva ugyanaz. Nekem három gyerekem van, kilencéves a legnagyobb, és valamikor tavaly értettem meg, hogy ez micsoda. Szerintem ők is mást kapnak azóta tőlem. Mondom ezt úgy, hogy az életük első éveiben a környezetem született papamaciként tartott számon. Valójában azt gondolom, hogy akkoriban sokkal inkább imitáltam egy apát, mint amennyire valóban az voltam. Részben azért, mert gyerekkorom óta úgy éreztem, hogy nekem ez a küldetésem. Csak aztán mikor a küldetéshez megjöttek az alanyok, akkor mégsem tudtam azt csinálni, amit kellett. Most kívül-belül érzem, hogy ez megtörténik, és én vagyok az apjuk.
Ami a házasság válságát illeti, az egy teljesen más kérdés, mert ez sokkal inkább egy tüneti helyzet, arról szól, hogy mi mit indít el. Gyakran előfordul ebben az életkorban a férfiaknál, hogy úgy ébrednek fel egyik reggel, hogy ugyan minden emlékükkel nagyjából tisztában vannak, de nem tudnak magyarázatot találni arra, hogy a fenébe kerültek ide. Ebbe a házba, ebbe a lakásba, emellé az asszony mellé, ebbe az autóba. Mit keresünk itt? Ez egy pánikszerű helyzet, amiből nem tud elmenekülni, és nem is akar, hiszen valójában egy gyáva szar, nagyon fél attól, hogy mi lesz a többiekkel, mit fognak róla gondolni, ezért megpróbál elég gusztustalan módon párhuzamos életeket teremteni, a félrelépés ennek a nagyon érthető és egyszerű szimbólumaként jelenik meg a regényben. Azt gondolom, szinte elkerülhetetlen, hogy életének egy bizonyos szakaszán valaki két életet éljen, még ha a valóságban nem is teszi meg azt, csupán a gondolataiban.
Még a válságoknál maradva: a kortárs magyar irodalomban is közkedvelt téma a 30-asok, 40-esek generációs szorongása, az ehhez köthető kiégés, ami a Még egyszerben is megjelenik a szakmai válsággal együtt. Hiába van a főhősnek családja, stabil állása, látszólag sikeres élete, mégis a lehető legrosszabb formájában van a negyvenes évek elejére. Ha mindenünk megvan, miért szenved mégis ez a generáció?
A kollektív múltunk nagy részét az határozza meg, hogy emberek egész sora ért el mindannyiunk életét megváltoztató eredményeket már abban az életkorban, amikor mi még javában az anyánk pincéjében élünk. Ez részben oké, részben igazságtalan. Nem tartom teljesen érthetetlennek a folyamatot, de van benne egy nagy adag kényelmesség. Nekem azért is nehéz ezt néznem, mert mivel gyerekkorom óta dolgozom, az önállóságra való törekvés jóformán fontosabb volt a számomra, mint a szüleim számára. A világ arra kényszerít minket, hogy mindent a karrierünkhöz kössünk. És onnantól kezdve, hogy nem kaphat mindenki ösztöndíjat, kénytelen az ember elmenni egy kávézóba dolgozni, emiatt ő és a környezete is ez alapján, az ebből fakadó anyagi helyzete szerint definiálja. De van egy másból fakadó válságunk is: a nagyszüleink, dédszüleink hagyománya, akik fiatalabbak voltak, amikor megnyerték, túlélték a második világháborút, mint most mi. Ez mind-mind ránk nyomja a terhét.
Valójában a technológiától elkényelmesedett, a tudomány vívmányaitól elkényeztetett lusta disznónak látjuk magunkat, ami nem feltétlenül motivál arra, hogy ennél többek legyünk, és ettől nagyon szomorúak leszünk a világok legjobbikában, ahol a legjobban lehetne élni. Egy picit abba kéne hagyni egymás baszogatását ebben a tekintetben.
Másfelől nagyon össze kéne szednünk magunkat. Ki kéne jönnünk az anyánk pincéjéből akkor is, ha ez kényelmetlenségekkel jár, de szerintem minél több kényelmetlenséget vállal az ember, annál jobban néz majd szembe magával, amikor annyi idős lesz, mint én, aztán majd amikor annyi idős lesz, mint most a szüleik.
A kreatív szakma válsága is élesen megjelenik: a regény a kreatívipar éles kritikáját is adja, úgy mutatja be, mint egy szakmát, ahová bárki beeshet és mindennemű lelkesedés és tudás nélkül nagyon magasra juthat – ebből fakadóan jóval nagyobb az esély a kiégésre.
Most kezdett el szerintem az a nemzedék dolgozni, akinek a kreatív szakma az életcélja. Ezelőtt nem nagyon volt ilyen, mindenki valamiként próbálta definiálni magát, képzőművészként, íróként, fotósként, és csak úgy belesodródott ebbe a szakmába, átmenetként tekintve rá. Egy jó pénzkeresési lehetőség, de majd mellette megtartom a kiállításomat, elkészítem az albumomat, tervezem a ruháimat, megírom a könyvemet. Nagyon kicsi az a hányad, aki ezt meg is tudja tenni, még inkább, akit a kollégáin kívül érdekel is a valódi életcélok által vezérelt tevékenység eredménye.
Szerintem az is baj, hogy minket, a kreatív szakmában dolgozókat az a közös tény köt össze, hogy ballasztnak tartjuk magunkat, homokzsáknak a léghajón, akiket elsőnek dobnak ki. Valójában úgy gondoljuk magunkról, hogy mi vagyunk a legkevésbé szükségesek. Baromi drágán dolgozunk, rettenetesen sokba kerül a munkánk, de ez a természete a dolognak, nem tudunk olcsón dolgozni, mert nem fogunk eredményt elérni. Nem gyártunk cipőt, nem varrunk ruhát, nem gyógyítunk embert és nem fejlesztünk tudományt, olyan, mintha levegővel kereskednénk. Ezt gondoljuk magunkról, mert azt feltételezzük, hogy a külvilág is ezt gondolja rólunk.
Valójában ennek a szakmának hatalmas gazdasági felhajtóereje és fontos szerepe van. A kapitalizmus elemzésébe most nem mennék bele, de az tény, hogy nagyon lassan tolódik ki a két határ, hogy mikor ég ki az ember ebből a szakmából, és mikortól tartják öregnek. Én lassan húsz éve, 23 évesen rendeztem az első reklámfilmemet, akkoriban egy ötvenéves rendezőre mondták azt, hogy ő már kifelé tart a szakmából. A reklámszakmában, ahol én is dolgozom, ma már 45 körül azt mondják valakire, hogy boomer. A korhatár egyre inkább megy le. Nekem szerencsére van egy óriási mázlim, ami nem feltétlenül derül ki ebből a könyvből: nagy elkötelezettséggel és élvezettel csinálom ezt a munkát. Fel tudok benne oldódni, ellentétben a könyv főszereplőjével. A kreatív szakmában viszont azt látom, hogy az emberek hamarabb érzik a karrierjük, a valódi potenciáljuk kiteljesedésének végét, végső határát. Főleg azért, mert nagyon keményen nyomják, rengeteget tesznek bele, a szakma szereplői gyakran egymás torkának esnek pici megbízásokért, ez pedig ahhoz vezet, hogy hamarabb ki is égnek. Kezdik elfelejteni, hogy miért is kezdték ezt csinálni, miért nem kiállításuk van vagy könyvet írnak.
Ezek szerint te vagy a ritka kivétel, aki negyven fölött is a lelkesedése segítségével kerüli el a kiégést?
Nem. Inkább azt mondom erre, amit minden szakmabeli, aki itt ülne a helyemben, de én tényleg így is gondolom: én átverem az időt. Úgy érzem, hogy még mindig meg tudok újulni. A megújulás a kulcs és az elfogadása annak, hogy valójában mindig valaminek a kezdete előtt állsz. Én így dolgozom, mindig úgy érzem, hogy számomra most kezdődik egy új korszak. Nem egy karrierünk van, hanem több, ezt nekem is meg kellett tanulnom.
… többek közt színházi rendezői karriered is.
Igen, rendeztem három előadást. Ebből egyet a Covid meggyilkolt, az Átriumban a Minden nagyon jó lesz címmel, lement háromszor és jött a lezárás. Mészáros Piroskával készítettem a Call Girl című monodrámát, ami a szívem csücske, büszke vagyok rá a mai napig, az egyik legszórakoztatóbb dolog, amit csináltam. Sajnos most éppen az is hazátlan marad, de Piroska még rendszeresen játssza mindenféle helyeken. Nagyon örülnék, ha lenne egy új otthona, nem tesz jót ennek ez a jelenlegi pénzügyi válság és rezsiválság. A másik ilyen még az Eke Angélával készített Én, Iphigénia, amit négyen rendeztünk. Számomra a színházban egy a fontos: a néző. Olyan dolgot szeretnék csinálni, ami akár drámai, akár szomorú, de egyben szórakoztató is, nehogy az órát nézze közben a néző.
Ez, hogy egyre több lábon állsz, meglehetősen szerteágazó karriered van, színházban és tévében rendezel, forgatókönyveket írsz, most meg könyvet adsz ki ez valamennyire azt mutathatja, hogy te is érzed a bűvös 45-ös kiégési határt a reklámszakmában?
Az, hogy szerteágazó karrierem van, és mennyi mindent csináltam már, ez nagyon jól hangzik, és valóban így is van, de azért egy dolgot le kell szögeznem magammal kapcsolatban:
egyetlen dolgot nem csináltam meg, épp azt, amit akartam. Valójában egy filmrendező vagyok, akinek még mindig nincsen játékfilmje, és ebben az országban valószínűleg nem is lesz.
Annak idején elhatároztam, hogy filmeket fogok rendezni, és annak ellenére, hogy nem vettek föl filmrendező szakra, megláttam a lehetőséget: elkezdek alkalmazott művészként filmezni, amivel nagyon erős szakmai és technikai tudást építek fel magamnak. Ehhez az az út vezetett, hogy rendezőasszisztensként dolgoztam hosszú ideig, több mint hét évig, utána indult a reklámfilm-rendezői karrierem. Ilyen életútból sokat lehetett akkoriban látni, ott van például Herendi Gábor, aki egy nagyon népszerű reklámfilmrendező volt, majd játékfilmes lett belőle. Időközben azonban ez a karriermodell megszűnt. A könyvemet alapvetően forgatókönyvként kezdtem írni, majd rájöttem, hogy az érdekel a legjobban, hogy lesz belőle film. A regényt nagyon fontosnak tartottam megírni, hogy meglegyen az a háttértudásom, vagy ha tetszik, a piackutatásom ezen keresztül, hogy mi az, amit ebből a lehető legjobban lehet megcsinálni. De hogy ez létrejön-e valaha, jó kérdés. Nem a játékfilm-készítés helyett készítettem tévésorozatokat, reklámokat, rendeztem színdarabot és írtam egy könyvet. Mindent azért teszek, hogy ha egyszer erre lehetőségem lesz, akkor sokkal több mindennel legyek felvértezve, mint a pályatársaim. Nem találtam erre jobb módot, és most úgy gondolom, hogy efelé haladok.
Miért gondolod, hogy a hazai piacon nem rendezhetsz filmet?
Szerintem 2023-ban nem sok magyar játékfilm fog készülni, azokat a szuperprodukciókat fogjuk nézni a magyar mozikban meg mindenféle felületen, amikre elköltötték a 2020-2021-2022-es keretet. Azt gondolom, hogy már nem is feltétlenül az a cél, hogy játékfilmben gondolkozzunk, a játékfilm helyét kezdi átvenni a prémium tévésorozat. Ez teljesen normális folyamat, egy elnyújtott élményt kapunk film helyett. Nem mondom, hogy a könyvemben nincsen 8 órányi anyag, sőt. De azt gondolom, hogy mindezt elsősorban piaci alapon kell kezelnem nagyon szigorú kapitalista szabályok szerint, mert a magyar kultúra gazdagításáért létrehozott pályázatokon nem mindig tudom követni a checklistet, hogy minek kéne megfelelni ahhoz, hogy az alkotás létrejöjjön. Őszintén ki merem mondani, hogy ez a könyv politikailag a tőlem legtávolabb álló szemléletű embereket sem bántja, sőt, és azoknak sem fáj, akikkel egy követ fújok akár.
De az biztos: abban bízni, hogy a Még egyszer magyar finanszírozású filmként a moziba kerül abban a minőségben, ahogy szerintem érdemes elkészíteni, teljesen fölösleges. Pedig nagyon boldog lennék, ha így lenne, egy viszonylag olcsó játékfilmet lehetne belőle csinálni, vagy egy baromi drága sorozatot.
Forgatókönyvíróként már rengeteg sztorit írtál, regényből viszont ez az első. Folytatásban, újabb regényben gondolkodsz?
Azt hiszem, hogy most már az életmódomból sem tudnám többé elengedni a könyvírást. Másfél évig minden nap része volt az életemnek. Fájdalmas kínokkal járó művelet a könyvírás, de nagyon-nagyon hiányzik abban a pillanatban, hogy vége van. Emellett van három-négy olyan témám még, amit meg kell írni.
A múltbéli jelenetek nosztalgiahangulata rendkívül erős, megdöbbentően elemi képet fest a nyolcvanas évekről. Összevetve a két idősík hangulatát, szellemiségét, adja magát a kérdés: régen minden jobb volt?
Mondják erre a könyvre, hogy nosztalgikus.
Engem émelyít a nosztalgia. Nem nosztalgiának szántam. Egyszerűen azt gondolom, hogy a múlttal való szembesülés pozitív és negatív értelemben is egyaránt torz. Azért utálom a nosztalgiát, mert mindig hazudik a múltról, és azért utálom a múlt kritikáját, mert az is hazudik a múltról.
Érdekes részlet egyébként a könyvben, hogy 1987 hallatán mire gondolunk: vasfüggöny, szocializmus, hidegháború, 80-as évek, NDK, rögtön beugrik az X Polgártárs miliője. Rozsdás vasúti szerelvények, esős idő és lyukas halinacsizma. Ez a szép, gyors, ikonikus ábrázolása ennek a korszaknak, azonnal megértjük belőle, hogy hol vagyunk. Ehhez képest én úgy látom, ahogyan a könyvben is leírom: egy színpompás időszak. Lehet, hogy hét évig kellett várni az új autóra, de a jelenlegi korhoz képest, ha kiléptünk az utcára, olyan volt, mintha egy virágba borult mezőre léptünk volna. És ez is a szocializmus része volt, amit egyébként egyáltalán nem szeretnék visszahozni, főleg úgy, hogy nagyjából már vissza is jött. Ha tehát az igazságot próbáljuk meg tökön ragadni, akkor legalább annyi szépet fogunk találni, mint hogyha hazudnánk a múltról – ennyi erővel nem is kell hazudni róla.
A könyv egy pontján a főhős egy rövid, lényegre törő kérdéssel fakad ki: „Miért az idegbaj ennek az országnak a háttérzenéje?” Azt hiszem, ez egy olyan kifakadás, amivel sokan együtt tudnak érezni.
Ez egy konkrét bosszúságomból fakad. A legtöbb magyar kereskedelmi egységben – étteremben, kávézóban, kozmetikában, fodrászatban, taxiban, tehát bárhol, ahol nem a fogyasztó számára teremt hangulatot a zene, hanem az ott dolgozó, a fizető vendég feje fölött átbeszélő, robotszerűen dolgozó, alkalmazottnak – mintha törvénybe lenne iktatva, hogy mindenhol mindig a világ legszörnyűbb, a magyar kultúrára mért eddigi legszörnyűbb csapása, az egyik kereskedelmi rádió menjen. Ez a kultúra halála.
Rettenetes, eszembe jutnak róla a 90-es évek, a műanyag kabát, a szemerkélő eső, a meleg sör, ahogy megy ki a fejedből az eki, rágod a szád szélét, ki vagy száradva, és elbasztad, mert nagyon nem lett volna szabad eljönni ebbe a buliba.
Ez a zene azt az állapotot tartja fönt folyamatosan, egy olyan feszültséget és erőszakos hangulatot teremt, amely mindent átitat, mindenhol körülvesz minket.
Tehát ha rajtad múlna, Wagner szólna a háttérben, mint a könyvben?
Az se. Egyrészt a csend nagyon jó, másrészt nem szeretném megmondani senkinek, hogy milyen zenét hallgasson, mert az én playlistem is arcpirító. Csak annyit tanácsolnék, hogy zenét hallgasson, ne automatizált szemetet. Talán kedvesebbek lennénk egymáshoz, és nem lenne ennyi mérges ember. Nem is tudják már, miért mérgesek.
