A harmincas évek
A szüleimet egy dolog érdekelte igazán: hogy tanuljunk, és mindent meg is tettek azért, hogy ezt megkönnyítsék a számunkra. Szerencsére mindannyian elég jól boldogultunk az iskolában, vágott az eszünk. Én egy évvel hamarabb kezdtem a zsidó iskolát, ahová mindannyian jártunk, fiúk és lányok együtt, három évfolyam egy osztályba. Eleinte minden gyereknek saját írótáblája volt. Később aztán kaptunk papírt is, amire írhattunk meg rajzolhattunk.
Emlékszem, egyszer még sírva is fakadtam, mert néhány gyerek már füzetet kapott, amikor én még csak papírlapot.
– Én is tudok írni meg olvasni! – panaszkodtam a tanárnak, amikor megkérdezte, miért sírok. – Miért nem kaphatok én is füzetet?
– Ne aggódj, ők nagyobbak nálad. Az első évben még senki nem kap füzetet – magyarázta, erre már meg is vigasztalódtam.
Iminek eleinte küzdelmesebb volt az iskola, mert balkezes volt – akárcsak Piri –, mégis jobb kézzel kellett írnia. De aztán hamar felzárkózott, ügyes volt és szorgalmas, nem is kettő, hanem egy év alatt tette le az érettségi vizsgáit, amikor még csak tizenöt vagy tizenhat éves volt. Az iskola után mindennap elment a bét midrásba is, a tanulás házába, ami ott állt a szép új zsinagógánk mellett, hogy a Tórát is megtanulja.
Ma már megdöbbentő visszagondolni, miket csinált némely tanár az iskolában. Ha valakinek nehezebben ment a tanulás, nem bátorították, hanem megalázták. Például ha egy gyerek nem tudott megoldani egy matematikapéldát, akkor az alsóbb évesek közül hívtak ki valakit, hogy csinálja meg ő. Mivel én ügyesen számoltam, sokszor hívtak így át a felsőbbévesekhez. Szörnyű dolog így bánni egy gyerekkel!
Általában csak egyvalamiért kaptam ki az iskolában: ha bekiabáltam a választ. De nem tudtam megállni, mindig a legjobb akartam lenni.
– Lily, te maradj csöndben! – förmedt rám ilyenkor a tanár. (Hivatalosan Engelman Lívia volt a nevem, de mindenki Lilynek szólított.)
Rengeteg verset kellett fejből megtanulnunk, magyarul és németül is – mindkét nyelvben otthonosan mozogtunk –, ezekre még ma is emlékszem. Minél nagyobb lett valaki, annál több verset kellett megtanulnia. Ami egyáltalán nem volt igazságos, hiszen egyes gyerekeknek jó a memóriája, másoknak meg kevésbé. Nekem szerencsém volt, mert könnyen tanultam. Otthon én kérdeztem ki a kicsiktől a verseket, és tanulni is segítettem nekik. Ami pedig Imit illeti, ő annyira szerette a költészetet, hogy maga is írt verseket.
Bonyhádon sokan beszélték a németet, például a tejesgazdáék, akik Duna menti svábok voltak. A 19. században, az Osztrák–Magyar Monarchia létrehozásakor a zsidókhoz hasonlóan a svábokat is arra biztatták, hogy segítsék a kisvárosok kereskedelmének fellendítését. Mindkét közösséget nagyra becsülték a szorgalmukért és a vállalkozókészségükért.
A mi ortodox zsidó közösségünk mellett volt még egy neológ zsidó közösség is, akik modernebb, liberálisabb szemléletűek voltak, és körülbelül feleannyian lehettek, mint mi. De teljes mértékben magyarnak érezte magát mindenki, ez nem volt kérdés. Az ortodox zsidók természetesen sokkal szigorúbbak voltak, mint a neológok, de – ez talán meglepő lehet – a férfiak között alig valaki viselt szakállt.
Mindannyian remekül kijöttünk egymással. Még keresztény gyerekek is jártak a zsidó iskolába, mert a szüleik úgy látták, ott jobb az oktatás.
Én akkor voltam a legboldogabb, amikor új anyagot vettünk, főként matematikát. De nekünk, lányoknak, varrnunk is meg kellett tanulni. Én elsősorban hímezni szerettem. Ez olyan, mint a versek – nem felejti el az ember. Még ma is pontosan emlékszem minden öltésre, amit kiskoromban tanultam: keresztöltést, gobelinöltést, láncöltést, fonáköltést, steppelést, pelenkaöltést és mindenféle csomózást. De mihelyst megtanultam valami újat, ahhoz már nem volt türelmem, hogy be is fejezzem a munkát az összes virággal, madárral és szívecskével együtt. Szívesebben dolgoztam a számokkal, mint a hímzőtűvel.
A szép Piri sokkal ügyesebb volt a kézimunkában, mint én. Bámulatos érzéke volt a művészetekhez, a leginkább rajzolni és festeni szeretett. Ugyanakkor maximalista is volt. Soha nem kezdett bele semmibe, amíg biztos nem volt benne, hogy be is tudja fejezni, méghozzá pontosan úgy, ahogy eltervezte.
Ebédre – ami általában krumplileves volt vagy tészta – mindig hazamentünk az iskolából, de nem egyszerre, úgyhogy délidőben külön ettünk. Az ebédet mindig anyám készítette el. Ahogy visszagondolok, nem is értem, hogy hagyhattuk, hogy ennyit dolgozzon értünk. Magunk is könnyedén megcsinálhattuk volna. De ő ilyen volt, mindig mindent megtett a gyermekeiért.
Nagyon sok konyhai meg háztartási munka volt, hiszen mindent a semmiből kellett előteremteni. Például nem lehetett csak úgy elugrani a boltba tésztáért, magadnak kellett összegyúrni lisztből és tojásból. Bár én voltam a legidősebb, ráadásul lány is, anyám nem akarta, hogy a konyhában vesztegessem az időmet. Azt akarta, hogy tanuljak. Talán érezte, hogy később már nem lesz rá lehetőségem. A magamfajta zsidó lányok ritkán tanultak tovább az egyetemen, az iskola elvégzése után mehettem volna férjhez és vezethettem volna a saját háztartásomat, nevelhettem volna a saját gyerekeimet. De erről nem esett szó köztünk, még később sem, és azt sem éreztem soha, hogy a hátam mögött házasságközvetítővel tárgyaltak. Azt hiszem, Anyuka pontosan tudta, mennyire élvezem az iskolát, milyen szívesen tanulok, és igyekezett megóvni a valóságtól, ameddig csak lehetett. És így persze a kicsiknek is tudtam segíteni.
Általában együtt készítettük el a házi feladatunkat a ház legnagyobb szobájában, ahol az étkezőasztal is állt, és ahol minden este hatkor együtt vacsoráztunk, amikor már Apu is hazaért a súlból, és Imi, aztán később Béla is megjött a Talmud-óráról.
Sok könyvünk volt, magyar és német könyvek egyaránt. Anyuka is imádott olvasni, egyedül is, amikor volt rá ideje, és persze nekünk is. A kedvence egy nagy vaskos kötet volt Shakespeare történeteinek magyar fordításával. Beült a karosszékbe, és hangosan felolvasott, mi meg ültünk a lábánál és hallgattuk.
Soha nem kellett ránk szólni, hogy oltsuk már el a lámpát. De lehet, hogy a többiek egyszerűen csak követték a példámat.
Ehhez szoktak hozzá. Ha papás-mamást játszottunk, mindig én voltam a mama. Ha pedig iskolást, akkor persze én voltam a tanár. Szigorú, de igazságos. Az én szavam volt a törvény. Ahogy már említettem, teljes harmónia uralkodott Bonyhádon. Elégedett és kényelmes életünk volt, és – nagy naivan – azt hittük, ez így is marad mindig.
Csak egy nagy változásra emlékszem a gyerekkoromból: amikor eljött az ideje, hogy középiskolába menjek. Az apám rokonai mind Bonyhádon éltek, az anyám testvérei viszont szanaszét. Az egyik nővére, Gizella, például Pápán lakott, Bonyhádtól körülbelül 160 kilométerre a Balaton túloldalán. Pápán nagy zsidó közösség élt, akik évszázadok óta a híres Esterházy család pártfogását élvezték. Gizella férje Günsberger Dávid volt, aki megbecsült személyiség volt, ő vezette ugyanis a pápai fiúiskolát. De tíz év házasság után sem született gyermekük.
Ott kezdtem meg a tanévet, és úgy éltem a nagynénémmel és a nagybátyámmal, mintha csak a lányuk lettem volna – elkényeztetett kis egyke lányuk, természetesen! Jólesett a rajongásuk, de nagyon hiányoztak a szüleim és a testvéreim. Persze nem mutattam, és volt is, ami elterelte a figyelmemet, hiszen az új helyen is gyorsan és könnyedén tettem szert új barátokra. Ki tudja, mennyi ideig maradtam volna, ha Gizella végül is nem esik teherbe.
Lajos, a kis unokatestvérem, nyáron született meg, úgyhogy nyolcnapos korában a brit, azaz a körülmetélése alkalmából rendezett ünnepséget a kertben tarthatták meg. Hatalmas parti volt, rengeteg finom étellel. Nekem lányként nem kellett a részletekkel foglalkoznom – magán a ceremónián nők nem is vehettek részt. A Günsberger-ház megtelt emberekkel. Hatalmas tömeg volt, mind együtt örültek a nagynéném és a nagybátyám boldogságának.
A rós hásáná, azaz a zsidó újév idején már újra otthon voltam, és alig vártam, hogy újra együtt lehessek régi barátaimmal az új iskolában.
Természetesen nem. Iminek eszébe sem jutott az élre törni. René, Piri, Béla és Berta is örültek, hogy visszatértem. Már Béla is iskolás volt, nagyon komoly, igyekvő kisfiú, és mélyen vallásos. Bertát még mindig imádta és kényeztette az egész család, főként apánk. De ő inkább úgy tett, mintha idősebb lenne a koránál, nem szerette, ha kisbabaként kezeljük, igyekezett lépést tartani a nővéreivel. Úgyhogy hamar visszatértem a régi kerékvágásba, csak egy kicsit még felnőttesebb voltam és még több felelősséget vállaltam. Erre mindig nagyon büszke voltam.
A lánygimnázium, ahová ismét együtt járhattam a régi barátaimmal és unokatestvéreimmel, köztük Hildával, valójában katolikus iskola volt, a Zárda utcában, a Vörösmarty tér mellett. Ez a tér volt a város központja, kedden és csütörtökön, amikor a piacot tartották, tele nyüzsgéssel – ilyenkor a környező településekről is feljöttek a parasztok a portékáikkal: a libát, tyúkot, tojást, diót, gyümölcsöt, zöldséget és sajtot lovas szekerekre halmozták, vagy az asszonyok vitték a fejükön nagy kosarakban. A tanáraink apácák voltak, de rajtunk kívül is sok zsidó lány járt az iskolába. Bár szombati napokon is be kellett járnunk, tiszteletben tartották a vallásunkat, és soha nem kellett írnunk sábátkor. Soha nem éreztették velünk, hogy mások lennénk, mint a többiek. Soha senki nem cukkolt azért, mert zsidó vagyok.
Lily Ebert: Lily fogadalma – Hogyan éltem túl Auschwitzot és merítettem erőt a továbblépéshez
21. Század Kiadó, 2021
