A lesújtó eseményekben bővelkedő évtizedünk egyik legnagyobb tragédiája zajlik jelenleg is Mianmarban, ahol tavaly februárban katonai junta döntötte meg a demokratikusan választott kormányt. A korábban Burma néven ismert ország független történelme nagyobbik részét ugyan katonai diktatúraként töltötte, ám az elmúlt évtizedben úgy tűnt, Mianmar végre maga mögött hagyta az elnyomás és a bezártság évtizedeit. A 2011-es demokratikus fordulatot követően az ország nemcsak fokozatosan kinyílt, de erőteljes gazdasági fejlődés is kezdődött. Igaz, a rohingya kisebbséggel szembeni népirtó politikája miatt az egykori Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Kji kormánya is a nemzetközi kritikák középpontjába került, de az így sem lehetett kérdés, hogy Mianmarban összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet, mint a diktatúra idején.
Ekkor jött a mindenkit megdöbbentő puccs tavaly. Min Aung Hlaing tábornok úgy döntött, visszaforgatja a történelem kerekét, és ezt példátlan brutalitással tette: az általa irányított junta a vezető politikusokat (Aung Szan Szú Kjit is beleértve) légből kapott vádakkal bebörtönözte, a tüntetéseket kegyetlenül leverte, az ellenzékieket tömegével hurcolták el. A történteknek ezernél is több halálos áldozata van, míg legalább tízezerre tehető a letartóztatottak száma. A puccs következményeként kirobbant polgárháború jelenleg is zajlik az ország ritkásan lakott területein, és mintegy negyvenezren menekültek emiatt a szomszédos országokba.
Ebben a helyzetben döntött úgy tíz mianmari filmes, hogy a maguk eszközeivel szállnak szembe a kegyetlen diktatúrával, és ennek az eredménye a Mianmari naplók. A filmnek kétségtelenül a legnagyobb erénye az, hogy egyáltalán elkészült: az alkotók nem is adták a nevüket, a film szereplőinek pedig nem látszik az arca. Sőt, a projektet segítő holland filmesek szolidaritásból szintén nem tüntették fel a saját nevüket az alkotói névsorban.
A Mianmari naplók sajátos hibrid: a puccs utáni tüntetéseket és a véres megtorlást megörökítő, okostelefonos videófelvételeket fikciós betétek egészítik ki. Míg az előbbiek tényleg döbbenetesen hatásosak, addig sajnos a játékfilmes etűdök leginkább vizsgafilmes vagy kísérleti filmes próbálkozásnak hatnak, és csak ritkán tudnak felnőni a dokumentumfilmes részletekhez. Míg a törekvés érthető úgy, hogy a film szerkezete a dokumentumfelvételeket kiegészítő fikciós betétekre épül, és az utóbbiak a legtöbbször rendkívül feszült hangulatú jeleneteket ellensúlyozni is tudják, de összességében mégis a legtöbbször érdektelennek és mesterkéltnek hatnak a nyers valósághoz képest.
Mert azok a ki tudja, kik által rögzített felvételek tényleg hideglelősek: amikor például azt látjuk, ahogy rendőrök akarnak elhurcolni egy nőt az otthonából, és a kislánya könyörög nekik, ne vigyék el az anyját, az is folyamatosan ott zakatol a néző agyában, vajon ki és hogyan tudta észrevétlenül felvenni ezt a videót – egészen addig, amíg végül az egyik rendőrnek is fel nem tűnik ez. És ez nem az egyetlen drámai erejű felvétel a filmben, amelyeket valamilyen formában tényleg össze kellett fűzni, a filmesek pedig végül ezt a megoldást választották. Van, amikor ez még működik is: például egy fikciós jelenetben egy pár férfi tagjának menekülnie kell a dzsungelben bujdosó lázadók közé, a barátnője pedig nem tudja eldönteni, elmondja-e neki, hogy terhes. Ez szépen összeköti a felkelőkről szóló anyagokkal.
De ez, sajnos, inkább csak a kivétel, és ez csak azért kár, mert pont gyengíti azt a hatást, amit a készítők remélhetnek a filmtől. Az átütő erejű mianmari segélykiáltás helyett így egy felemás film próbálja felhívni a világ figyelmét az országban zajló tragédiára. A Mianmari naplók viszont emlékeztet rá: attól még, hogy az ország gyorsan kikerült a hírekből, naponta halnak meg emberek azért, mert nem akarnak visszakerülni a múlt század legsötétebb éveibe. A maga módján pedig még reményt is adnak azok a felvételek, melyek többek között megmutatják, hogy mennyien veszik fel ezért a harcot még teljesen reménytelennek tűnő helyzetben is. Amikor például egy idős nő egyedül intéz szónoklatot a tüntetések leverésére érkező, szakasznyi katonához, és arról beszél, nem fél tőlük és őt nem lehet megfélemlíteni, az tényleg az a fajta bátorság és öntudat, melyhez nem nagyon vagyunk hozzászokva a mai Magyarországon. Az ilyen képsorok pedig bármilyen tudósításnál hatásosabban mutatják be, mi is történik Mianmarban.
A Mianmari naplók a Verzió Filmfesztivál programjában látható.
