Jessica Knoll sokáig tagadta, hogy önéletrajzi ihletésű lenne a 2015-ben megjelenő, azonnal a bestseller listákra katapultáló Szerencse lánya. Debütáló regényében egy tinédzser csoportos megerőszakolása, és ennek a traumának az elfojtása volt a központi téma, de olyan élethűen írta meg a történetet, hogy nem véletlenül szegezte neki mindenki a nyilvánvaló kérdést: saját élményekből dolgozott?
Az írónő nem akarta, hogy azt higgyék, saját traumáját váltja pénzre, sokkal inkább az munkálkodott benne, amivel kapcsolatban aztán a filmadaptáció segítségével tudta kiköszörülni a csorbát. Knollt tizenöt éves korában erőszakolta meg három iskolatársa, és – ahogyan azt a film is ábrázolja – sosem kapott segítséget. Arra kondicionálták, hogy ne nevezze nevén az erőszakot, hogy még ő kérjen bocsánatot megerőszakolójától, hogy kicsit szálljon magába. Majdnem egy évnek kellett eltelnie a könyv megjelenését követően ahhoz, hogy Knoll rájöjjön, hallgatásával éppen azt erősíti, amelynek ő maga is áldozatául esett, azt, hogy egy erőszaktúlélő hallgasson, vagy lehetőleg minél csendesebben dolgozza fel a vele történteket. A Lenny Letter nevű feminista portálra publikált írásában bevallotta, hogy korábbi állításával ellentétben nem csak erőszaktúlélők elbeszélései alapján alkotta meg a sztorit, hanem gyakorlatilag saját magát írta bele a főhős, TifAni karakterébe.
Reese Witherspoon produkciós cége, a Pacific Standard – amely nagy erőkkel karol fel női történeteket – már a regény megjelenése évében a történet megfilmesítéséről tárgyalt, amely aztán hét évvel később, 2022 októberében debütált a Netflixen.
A Szerencse lánya pontosan úgy kezdődik, ahogy a futószalagon gyártott romkomok szoktak, vagy épp befejeződnek: TifAni épp álmai állásának kapujában áll, de már küszöbön az álomesküvő is az álomvőlegénnyel. Szarkasztikus belső monológjai szintén a néző tudtára adják, hogy ő most már tényleg révbe ért, de az ezekből kiszűrődő már-már beteges megfelelési kényszer és képzelgései, amelyek szerint legszívesebben beledöfné férje kezébe a villát, arról súgnak, hogy az álomfilter mögött annál nagyobb a baj, minél elszántabban próbálja azt takarni.
Ami kilöki ebből a rengeteg energiával összetartott, még éppen kezelhető káoszból, az egy rámenős dokumentumfilmes rendező, aki Ani múltjában vájkálna. Ő ugyanis az egyik túlélője egy évtizedekkel korábbi iskolai lövöldözésnek. A két idősíkon futó történet egyikéből aztán kiderül, hogy Ani nem csupán a lövöldözést élte túl, sőt, történetében az iskolai mészárlás már csak hab volt a tortán, mert előtte csoportosan megerőszakolták az osztálytársai egy buliban.
Nesze neked vicces belső monológokkal operáló New York-i habos-babos álomsztori: a múltban játszódó, az épp megerőszakolt tini arcába kíméletlenül beletolt kamera képei meglepő erővel rántanak be valami olyan elképesztő mélységbe – és ez már nem is ereszt –, amit a felvezetést látva nem várt volna az ember. Az erőszak elborzaszt, az pedig elképeszt, amelynek kegyetlen következményeire épp Knoll hallgatása a legjobb bizonyíték: hogyan fogja be mindenki a fülét, amint az erőszak szót meghallják, köztük épp azok is, akikre a legjobban támaszkodik a lány. Mind az anya, mint az iskola vezetősége a mit fognak szólni-minek ment oda tengelyről válogatják a reakcióikat, valójában senki sem foglalkozik azzal a ténnyel, hogy éppen megerőszakoltak egy tinédzsert.
A Szerencse lánya jól dolgozik a kontraszttal: ahogy az egyik pillanatban Ani ezerdolláros cipőjében cseveg magabiztosan a klitoriszról, a másikban pedig egy súlyosan traumatizált, önbizalomhiányos tinit látunk, aki nem is állhatna távolabb a kőkeménynek látszó, magabiztos felnőttől. Valahogy mégsem ér össze a kettő, a belső monológok hamar esetlenné válnak, a letaglózó múltbéli jeleneteket követően csapongani kezdenek, és a történetvezetési egyenetlenségek miatt azt az érzetet keltik, hogy már csak azt narrálják, mit kéne látnunk. Ebben sajnos Mila Kunis sem segít, aki ismét pontosan ugyanazt a karaktert hozza, amelyet az utóbbi évek romantikus komédiáiban a tökélyre fejlesztett, ami viszont ide nem feltétlenül elég. De mintha a többieket is egy szépen odakészített skatulyából húzták volna elő: a tökéletesnek tűnő, de egoista vőlegény, az anyaként csődöt mondó édesanyja, a támogató barátnő és a kőkemény, de támogató főnök mind-mind csak biodíszletek ebben a történetben.
És ahogy kicsúszik az egyébként jól induló, majd a kellően hatásos gyomrost kiosztó film alól a talaj, úgy fullad egy igencsak szájbarágós diadalmenetté a film vége, ahol egy súlyosan traumatizált nőnek elég annyit mondani, hogy merjen önmaga lenni, és ezzel meg is van a boldog végkifejlet.
Pedig a Szerencse lányában nemcsak az alapanyag miatt volt meg a potenciál. Az a monológ, amit Ani a film egyik legfontosabb jelenetében elmond az egyik erőszaktevőnek, helyenként szó szerint idézi Knoll cikkét, amelyben felfedte a valóságot. Az ő számára tehát a Szerencse lánya filmváltozata nem csupán egy adaptáció, ahol oldalról oldalra vitték vászonra a leírtakat, hanem egy bántalmazott nő diadala, ahogyan főszereplőjével mondatja el vallomását, azt, amit a könyvben nem tudott. A Szerencse lánya emiatt lesz rendkívül fontos alkotás annak ellenére, hogy nem feltétlenül jó film: egy némaságra ítélt áldozat vallomása, amely beáll azon filmek közé, amelyek arra buzdítanak, hogy igenis szót kell kapniuk az áldozatoknak.
Szerencse lánya (Luckiest Girl Alive), 2022, 113 perc, elérhető a Netflixen. 24.hu: 6/10
