Az utókor általában kegyetlen. Sőt, meglehetősen felületes is. Legyen egy adott korszak irodalmi, filmes, zenei vagy simán kulturális élete bármilyen élénk, évtizedekkel később már csak a legnagyobbak, a legnépszerűbbek maradnak talpon. Kit érdekel ma már, hogy mondjuk a Beatles sem a semmiből jött: őket mindenki ismeri, ám a Merseybeat színtér elkötelezett kutatójának kell lenni ahhoz, hogy az ember tisztában legyen a Searchers, a Swinging Blue Jeans vagy pláne a Billy J. Kramer and the Dakotas munkásságával is. Ezért hát mindig szívderítő az olyan mű, amely feledésbe merült és a fősodorból kikopott, de a maguk idejében jelentős alkotókkal vagy művekkel foglalkozik, pláne, hogy az ilyen típusú gyűjtéseket általában a szerző személyes érdeklődése inspirálja.
A magyar irodalom emlékezete sem különbözik sokban a múltat csak agyonjátszott slágerekre redukáló populáris zenétől: a nagyokat mindenki ismeri legalább névről, legnépszerűbb műveik kötelező olvasmányok, miközben a kánonból ilyen-olyan okból kimaradó írók nevét elnyelte a feledés, a többségük még utcanévként sem él tovább. Az utóbbiak szerepelnek László Ferenc Honi bestiárium című könyvében, amely 33, 20. századi magyar írót mutat be szándékosan a másod- vagy a harmadvonalra koncentrálva – ahogy a könyv fülszövege is megjegyzi, a „holt írók” a szerző „olthatatlan érdeklődésének tárgyai”.
A könyv a Magyar Narancsban futó cikksorozatból nőtt ki, amely kis mértékben befolyásolta a válogatást, lévén azt a cikksorozatot nem egyedül László Ferenc jegyzi, ezért a mások által írott szerzők kimaradtak, és ezért jutott mindössze két női szerző harmincegy férfira. De ezt leszámítva is akadnak furcsaságok, hiszen Móra Ferenc vagy Karinthy Ferenc szerepeltetése minimum vitatható egy főként elfeledett szerzőket bemutató könyvben, noha érthetők az érvek amellett is, hogy Móra valódi jelentőségével nincs tisztában az őt ifjúsági szerzőként ismerő mai közvélemény, az ifjabb Karinthy pedig már messze nem olyan széles körben olvasott író, mint volt évtizedekkel ezelőtt.
László – aki a szülei könyvespolcáról ismerte meg a könyvben bemutatott írók többségét – az előszóban le is szögezi, hogy egyrészt önkényes a válogatás, másrészt senki se várjon tőle irodalomtudományi szakmunkát, ezek inkább olvasmányos, életrajzi portrék, melyek nemcsak a művei által ismertetik meg az írót az olvasóval. Ez összhangban is van az utóbbi években leginkább Nyáry Krisztiánnak köszönhetően feltámadt érdeklődéssel az íróink magánélete iránt, noha a Bestiáriumnak ez csak egy része. Így is megtudhatjuk, melyik írónk vett részt szvinger partikon, és hogy melyikük volt „gerjedelmes szoknyavadász” (egyébként csaknem a szereplők fele), de azért a könyv igyekszik az írót és az embert egyformán bemutatni.
A válogatás szempontjaival persze sokáig lehetne még vitatkozni: miért került be olyan, alapvetően 19. századi szerző, aki éppen csak beleharapott az új évszázadba, mint Gyulai Pál; miért olyan kevés a költő a névsorban, és hogy mit keresnek itt humoristaként és konferansziéként ismert szerzők, mint Darvas Szilárd vagy Kellér Dezső, noha utóbbira meg is adja a választ László azzal, hogy kevesli a humort a modern magyar irodalomból.
Nem szerencsés tehát egy bevallottan önkényes válogatásba belekötni, ám a Bestiárium olvasása közben mégis feltűnő, hogy a mezőny nagy részét a század elején született nemzedék teszi ki: ezeket az írókat alaposan megrángatta a történelem, hiszen a Horthy-korszakban léptek színre, aztán jött az újabb háború, és ha ez nem lett volna elég, követte a Rákosi-éra, majd a legtöbbjük pályája a Kádár-korszakban ért véget. Találunk köztük baloldalinak induló írót, aki aztán ‘56 után sodródik a túlsó térfélre, mint ahogy van példa katolikus, polgári miliőből érkező, de a kommunista diktatúra kiszolgálójának szegődő szerzőre is, és akkor még nem is beszéltünk azokról, akik csak valahogy túl akarták élni a 20. századot. A könyvnek ezért talán jobbat tett volna, ha tudatosabban erre a nemzedékre fókuszál, mert a hasonló és mégis sok ponton különböző életpályák egész sorát állíthatta volna egymás mellé. A fókuszáltságon túl további érv emellett, hogy az 1945 utáni magyar irodalmi élet messze nincs úgy feldolgozva és dokumentálva, mint ahogy például a századforduló vagy a két háború közti magyar irodalom: Heltai Jenő vagy Hatvany Lajos munkásságáról nem egy, hasonló igényű könyvben olvashattunk már, míg mondjuk Sőtér István vagy Mesterházi Lajos neve ma már egy irodalom iránt érdeklődő olvasó számára sem feltétlenül ismerős.
Éppen ezért leginkább ezek az élettörténetek szolgálhatnak revelációként a könyvből, pláne, hogy zömmel olyan szerzőkről van szó, akik életükben népszerű írónak számítottak, de a rendszerváltás óta elég mostohán bánik örökségükkel az utókor. Szerencsére László az általa adott interjúkban nem zárta ki, hogy lesz még folytatás, és arról is beszélt, kitérne a Kádár-kor népszerű krimiszerzőinek életútjára, mint Berkesi András vagy Mág Bertalan, de kiegészíthetnénk a névsort akár a korszak sztárszerzőivel is, mint Szilvási Lajos vagy (most már) Moldova György, és még sorolhatók az egykor országosan népszerű, de ma már ritkán emlegetett írók.
László választásait azonban az is motiválta, hogy kedvet akart csinálni a könyvben ismertetett írók életművéhez, noha ez nem mindenkinél sikerül: a legegyértelműbb példa erre „a szocialista erotikus próza” talán egyetlen képviselője, Kovai Lőrinc, akinek könyveit maximum kortörténeti érdekességként ajánlja olvasásra a szerző, de még vannak mások is, akik inkább csak tehetségesek voltak, de ezt különböző okok miatt nem igazán tudták kibontakoztatni.
Bár a könyv nem utal rá, de ezeknek a hamisítatlanul múlt századi életutaknak egyértelmű aktualitásuk is van most, amikor újra az lesz egy adott művész (nem feltétlenül író) megítélésének fontos szempontja, hogy milyen viszonyban áll a magyar kulturális életre is egyre inkább rátelepedő hatalommal. Ilyen szempontból, sajnos, kellemetlenül otthonos érzés olvasni az adott rendszerrel lepaktáló vagy legalábbis megalázó kompromisszumokat kötő, de többre hivatott írók életútját, sőt, akár magatartásmintákat is találhatunk a mai időkre nézve.
Persze a könyv alapvetően mégis csak portrék sorozata (bár elbírt volna legalább egy-egy fényképet is az írókról), és ezek olvasmányos formában, a szerző bátran szubjektív értékítéleteivel megtámogatva kerülnek az olvasók elé. Mellesleg pedig elgondolkodhatunk róla, mitől függ, hogy egyik vagy másik írónk életműve túléli-e magát az embert? Mekkora hatása van a kultúrpolitikának a nagy íróink emlékezetére – például a könyvben is szereplő Herczeg Ferencére, akiből nemrég újra kötelező tananyag lett? És hogy felül tudunk-e emelkedni kegyetlen diktatúrákat szolgáló írók gyarlóságán, illetve képesek vagyunk-e kizárólag a műveire koncentrálni, vagy azok már elválaszthatatlanok az író életétől? László Ferenc szerencsére igyekszik a művekre koncentrálni, és még a rákosista politikai „humor” vasökle, Gábor Andor életműve iránt is érdeklődést tud kelteni, anélkül, hogy mosdatni akarná, de az erényeit sem akarja elhallgatni.
Ez a szemléletmód azonban egyre ritkább lesz a mai magyar kultúrpolitikában – láthattuk, hogy néhány napja Illyés Gyulát és Nemes-Nagy Ágnest javasolta kiradírozni az irodalmi panoptikumból egy túlbuzgó komisszár –, épp ezért kell megbecsülni az ilyen törekvéseket, mint a Honi bestiárium, mely az önkényességével együtt is törleszt valamit az utókor adósságából.
