Oi! Ez az ausztrál szlengben elterjedt, egyszerre megszólítást, felháborodást, figyelemfelkeltést szolgáló kurjantás a leggyakrabban elhangzó szó a Netflix nemrég bemutatott, újragondolt Szívtipró gimijében, és ez az a kifejezés is, ami legjobban lefesti a sorozat által keltett érzelmeket. Ez a nagyon mai, nagyon woke, a névrokonnál sokkal-sokkal progresszívebb, árnyaltabb, mélyebb, de azért tinédzsergyarlóságokkal teli sorozat egyszerre provokálja ki a nevetést, a drukkolást, a meghatódást, a fejcsóválást és a saját kamaszkorunk iránti nosztalgiát.
Amerie és Harper legjobb barátnők – úgy, ahogy csak tinilányok tudnak legjobb barátnők lenni. Ők egymás másik felei, gyakorlatilag családtagok, szinte szerelmesek egymásba: együtt sírnak, együtt nevetnek, együtt álmodoznak pasikról, együtt követik az iskolai románcokról-kalandokról szóló pletykákat. Olyannyira, hogy ők ketten hozzák létre nagy titokban, hosszú évek alatt azt a Vérfertőtérképnek nevezett, meglehetősen kidolgozott, elképesztő elmés falfestmény-diagram csodát, amiből minden baj fakad. A térképen az osztály tagjainak különféle szexuális kicsapongásai szerepelnek nagyon részletesen: a ki kivel mit csinált kusza viszonyrendszere, amiből még a meglehetősen haladó gondolkodásúak is tanulhatnak néhány újdonságot a különböző szexuális cselekményekről és azok nevéről,ó. A térkép leleplez félrelépéseket, titkokat, szexuális orientációkat, csupa-csupa kompromittáló információt. Így aztán nem csoda, hogy amikor valaki felfedezi a térképet, balhé lesz belőle.
A szálak rövid úton visszavezetnek Amerie-hez és Harperhez – pontosabban csak Amerie-hez, aki van olyan lojális, hogy amikor az igazgatónő kérdőre vonja, Harpert kihagyja a történetből, és egyedül viszi el a balhét. Ugyanakkor hamar kiderül, hogy a nagy barátságnak időközben valami véget vetett: Harper, amikor felbukkan az iskolában, nem áll szóba Amerie-vel, akinek fogalma sincs, mivel érdemelte ki, hogy legjobb barátnője gyakorlatilag szakítson vele – utolsó közös emlékük egy nyári fesztiválozás, amelynek a vége ködbe vész. Ráadásul a térkép miatt Amerie közellenség lesz, minden barátja elfordul tőle, csúfolni kezdik – és, ha ez még mindig nem lenne elég, az iskola vezetősége a térképen szereplő diákoknak kötelező extra szexuális felvilágosító különórát utal ki. Szóval Amerie nem csupán leleplezte társai titkos viszonyait, de még órán kívüli extra programot is csinált nekik – innen szép nyerni. A sorozat gyakorlatilag arról szól, hogy mennyire sikerül neki visszakapaszkodnia a pária státuszból – és persze, hogy mindeközben kivel mennyire sikerül összekavarodnia neki és osztálytársainak.
Akik között – minthogy ez egy igazi Z generációs, ultraprogresszív sorozat – vannak heterók és nem heterók, fiúk, lányok és nembinárisok, pontosabban ez utóbbiból egy van, Darren, a sorozat legérdekesebb, legszórakoztatóbb karaktere szomorú családi háttérrel, de annál csillámosabb személyiséggel. De nem csak orientációban és identitásban sokszínű a csapat, a bőrszín terén is nagy a szórás – ahogy az egyébként egy, a tápláléklánc végén kullogó ausztrál állami gimiben jó eséllyel a valóságban is megesne. Hiszen, míg a gazdag fehér családok drága magániskolákba járatják gyerekeiket, addig a munkás- és alsó középosztály pedig, közel-keleti, indiai, arab, fekete, ázsiai behatásokkal ezekben a „futottak még” iskolákban készülnek a felnőtt életre. Már a ’90-es évekbeli eredetiben is fontos volt, hogy az etnikai konfliktusok teret kapjanak a történetvezetésben, ez a vonás azonban ebben a rebootban jóval hangsúlyosabb. Ahogy egyébként minden más is erősen felfokozott: az eredetiben az izgalmakat a tinédzserkor felfokozottsága biztosította, itt ehhez képest minden kicsit színesebb, nagyobb, hosszabb és vágatlan.
Azért az általános alapszínvonal egészen rendben van. Nagyon szép fiatal emberek által játszott tinik, romantika, erotika, vágyak, vonzalmak és félresiklásaik, buli, pia, partidrogok – igazából semmi mást nem csinál ez a sorozat, mint bármely más, kamaszokról szóló történet, az egyetlen érdemi különbözőség, hogy a Szívtipró gimi némi karcos társadalmi probléma közé ágyazva meséli el mindezt. Rendőri visszaélések, a színes bőrűek hátrányos megkülönböztetése, rideg, elutasító szülők, munkanélküliség, bűnözés, kevésbé súlyos és nagyon súlyos mentális zavarok, nem csak a drágább sportcipő kedvéért, hanem a túléléshez szükséges diákmunka – ezek a tinik azért nem olyan kibélelt világban élnek, mint amit a legtöbb hasonló sorozattól megszoktunk, egyedül Amerie él igazán békés családban, rá is fér amellett, amin a sorozatban végig kell mennie, mindenki másra kisebb-nagyobb horrorok várnak otthon – van, akire egészen brutálisan nagy.
Ezzel együtt minden sötét háttér ellenére az az ember érzése, hogyha bármi is igaz abból, amit ez a sorozat a mai kamaszok életéről mesél, akkor azért mégis inkább lennénk most tinik, mint bármikor máskor: minden hülyeségük, elhamarkodott, buta döntésük, minden rájuk leselkedő, nem ritkán saját maguk által okozott veszély ellenére olyan szabad, olyan színes, olyan felszabadult, olyan, legalább a kortársak részéről elfogadó környezetben nőnek fel ezek a srácok, amilyenben egyik korábbi generáció sem.
Nem beszélve arról, mennyire felvillanyozó élmény egy, a reprezentációt ennyire komolyan vevő sorozatokat látni – hogy mást ne mondjak, az autista karaktert alakító színésznő valóban neurodivergens, és a szerepe eljátszása mellett afféle konzulens is volt a sorozatban, aki maga mondta el, hogy olyan-e az ő életélménye autisztikus fiatalként, amilyennek a sorozatban ábrázolják. Remek az is, hogy mindemellett a sorozatban az is teret kap, hogy a „nyelvészet”, azaz, hogy pl. egy nembináris embert hogy szólítunk-névmásozunk, az egyáltalán nem egyszerű tanulási folyamat az idősebb generáció számára. Persze tudjuk, hogy a felfestett közeg jórészt mese: messze nem tart ott az elfogadás – más szempontból nézve a „buzilobbi” – a legprogresszívebb országokban sem, hogy az osztály legnagyobb zaklató seggfeje is LMBTQ-buliban partizzon együtt a többiekkel. Szóval inkább afféle sötét tündérmese ez – csak varázspor helyett gumimaciba oldott partidrogokkal, és a fehér lovas herceg, nem kizárt, hogy nemibeteg. A Szívtipró gimi rebootja oké: szórakozásnak megteszi, szégyenbe nem hozza az eredetit, de annak kultuszát aligha fogja megközelíteni.
A Szívtipró gimi (Heartbreak High) már nézhető a Netflixen, akár szinkronnal is (bár az egészen rémes). 24.hu: 7/10
