Elég kevés szempontból jó éppen most élni ezen a világon, de tény, ami tény, hogy fantasy-geeknek lenni éppenséggel egészen remek lehet most: úgy jönnek egymás után a hatalmas eposzok brutálisan nagyszabású, mind költségvetésben, mind hájpban egymásra licitáló adaptációi, ahogy még sosem, ráadásul mindez sorozatfeldolgozásokban történik, ami sokkal több nézni- és rajonganivaló matériát jelent. A Hatalom Gyűrűi érkezése ezzel együtt mégis különlegesen fontos pillanat, hiszen mégis csak A Gyűrűk Ura volt az a filmfranchise, ami bevezette a törpök, tündék, hobbitok és mágusok addig a fantasy-geekeknek fenntartott világát a mozis blockbusterek közé, és vele a mainstream popkultúrába. Tudták az Amazonnál is, hogy ezt az esélyt meg kell ragadni, és az első két epizód alapján nem spóroltak semmivel, hogy ezt megtegyék. Hogy sikerül-e tartani a fókuszt, és relevánssá tenni az előreláthatólag darabokra szabdalt eposzt, belbecset tenni a külcsíny mellé, az ugyanakkor erősen kétesélyes.
A Hatalom Gyűrűi komplex vállalás: egyrészt a címben jelölteknek megfelelően ígéret arra, hogy elmesélik azon gyűrűk keletkezésének történetét, amelyek legfontosabbika körül forogtak az események A Gyűrűk Urában, másrészt egy Galadriel-felnövéstörténet. De ez még nem minden, mert a sorozat emellett harmadrészt Középfölde és általában a tolkieni világ horizontális kiterjesztése is, melyben a már ismert lények történelmének további árnyalatai mellett eddig ismeretlen lényekkel is gazdagodik a világ, negyedrészt pedig a jó öreg „a történelem ismétli önmagát” típusú történetek egy újabb példája is, ami már A Hobbit is volt.
Ennek megfelelően a történet meglehetősen sok szálon indul el, melynek következményeképp igazi „mindeközben” szériát kapunk, melyben folyamatos az ugrándozás érdekes és kevésbé érdekes, valamint változó fontosságú szálak között, amelyek teljesen nyilvánvalóan egy irányba, az összefonódás felé tartanak. Az abszolút kiindulópont azért adott, éspedig a tündék őstörténete, melyben a sokáig teljes, idilli békében élt tündék világát egyszer csak egy Morgoth nevű sötét úr fenyegetése árnyékolta be. Morgothot a tündék végül nagyon hosszú ideig tartó és sok áldozatot követelő háborúban legyőzték ugyan, de egy nagyhatalmú szolgája, a jól ismert Szauron azért folytatta a Morgoth által elkezdetteket.
Amikor – egy rövidke gyerekkori felvezetéstől eltekintve – először látjuk, a fiatal Galadriel (Morfydd Clark) épp Szauronra vadászik egy maroknyi tündecsapattal, akik egyre kevésbé hisznek küldetésük értelmében, minthogy Szauronról jó ideje semmi hír, sőt, még orkot is olyan régen látott bárki, hogy a közvélemény lassan arra jutott, Szauron alighanem teljesen elbukott, és beköszöntött a béke. Galadriel ugyanakkor meg van győződve, hogy Szauron csak elrejtőzött, de munkálkodik, és folytatná a keresést. A tündekirálynak viszont egész más tervei vannak vele. Tündetörténetszálból ugyanakkor nem Galadrielé az egyetlen: az ifjú Elrond (Robert Aramayo) sorsa külön utakon mesél a tündék diplomáciai-művészeti törekvéseiről, melyek, legalábbis első körben a törpök világába, Durin herceghez (Peter Mullan) – és a sorozat egyik legelbűvölőbb szereplőjéhez, Durin feleségéhez, Disához (Sophia Nomvete) – vezetnek, hogy még egy középföldei faj beemelődhessen a történetbe.
Megint máshol hobbitok, pontosabban – mint némi háttérkutatás után megtudtam – a hobbitok egy törzséhez tartozó gyaplábúak élik szelíd életüket, melyet a természetközeliség, a rejtőzködés és a vándorlás határoz meg. A gyaplábúak bölcse egy ideje gyanús jeleket vél felfedezni, ami abban csúcsosodik ki, amikor sokkoló, sosem látott égi tünemény tűnik fel az égbolton, majd a gyaplábúszál főszereplője, a fajtájától szokatlan mértékig kalandvágyó fiatal lány, Nori (Markella Kavenagh) és nem túl lelkes, de hűséges társa, Poppy (Megan Richards) ijesztő felfedezést tesznek. Az emberek világát szintén a békeidők/háborús készültség dilemma feszíti: az évtizedek óta kivezényelt tünde járőröket a királyuk egy nap hazarendeli, mondván, kitört a béke – miközben furcsa mérgezéses esetekről pletykálnak az emberek. Itt egy egymás iránt tiltott vonzalmat tápláló ember-nő – úgymint az emberi fajhoz tartozó nő – a gyógyító Bronwyn (Nazanin Boniadi) és egy tünde harcos férfi, Arondir (Ismael Cruz Cordova) a történetszál két főhőse, kiegészítve még Bronwyn fiával, Theóval (Tyroe Muhafidin), akinek veszélyes fegyver kerül a kezébe.
A fő eseményszálak gyakorlatilag mindegyike tehát egy-egy párosról szól, akiknek az egymáshoz való viszonyai, kémiája és a velük történtek határozzák meg a történet további alakulását – még a sokáig magányos farkas Galadriel mellé is kerül egy pár, az ember-férfi Halbrand (Charlie Vickers), erősítendő az emberi faj jelenlétét a történetben – amint egyébként az egyelőre csak Idegenként (Daniel Weyman) aposztrofált Aragorn-előkép is teszi. Apropó előkép: Nori és Poppy párosa gyakorlatilag egy az egyben a Frodó-Samu duó női megfelelője – ezeknél a húzásoknál azért egyértelműen érezni, hogy a profitmaximalizálást a fanservice-szel, a rajongók kiszolgálásával is próbálták biztosítani. Ez persze bizonyos szempontból elkerülhetetlen, hiszen nagy elődhöz varrták utólag ezt az előzménykabátot – mégis túl sok néha a „történelem ismétli önmagát” jelleg, pláne, hogy emiatt könnyű a zsáner más példáihoz hasonlítani a sorozatot: a sötét erő és a fény viaskodik akár egy szereplőn belül is, amint a Star Warsban, a gonosz visszatértében kételkednek, amint a Harry Potterben és így tovább.
Könnyedén maradhatnak tehát kételyek és kérdőjelek a nézőben A Hatalom Gyűrűi láttán, ugyanakkor hozzá kell tennünk az előbbiekhez, hogy azért érezhetően a nyitányban járunk még csupán, ami alapján alig lehet következtetéseket levonni. Szinte a teljes első epizód a világ és a karakterek bemutatásáról szól, ráadásul messze túl sok időt töltünk tündékkel, akik, persze, nagyon fontosak, mégis csak a még messze nem A Gyűrűk Urából ismert bölcs Galadriel itt a fő-fő-főszereplő, ugyanakkor a tünde beszéd elemelt, éteri stílusa néhány perc után egészen bicskanyitogató, pláne, hogy a tartalom is elakad: a köntörfalazás nélkül kimondott konkrétumok száma elenyésző. Ez az egyik oka annak, hogy a történet igazán csak a második epizódban indul el, és a sorozat akkor is fontolva halad, lassan csöpögtetve az információkat – nem adagol fordulatot fordulat után, mint a sokak által a fő vetélytársnak kikiáltott Sárkányok háza. Annyira pedig egyértelműen képes elég izgalmas lenni, hogy a nézőnek legyen kedve tovább nézni majd – főleg, hogy annyi nézősimogató elemmel segítik elő a bevonódást.
Elsősorban nyilván a látványra gondolok, ami pont olyan fenséges, amilyennek egy horribilisen sok pénzből készült filmfranchise még horribilisen több pénzből készült előzménysorozatától elvárható – sőt, még olyanabb. Már a főcím is olyan gyönyörű, hogy az embernek elcsöppen a nyála, és ez csak fokozódik minden újabb helyszín megismerésével. A látványtervező brigád egészen döbbenetes gazdagságú világot alkotott meg – J. R. R. Tolkien leírások iránti rajongása sokat segített ebben – lélegzetelállító tündevárosoktól a hegy belsejébe vájt törpbirodalmon át a gyaplábúak idilli táboraiig, a sötét erők által érintett helyszínek és lények szintén lenyűgözők. Bear McCreary mindezt igazi eposzi filmzenével támasztotta meg: mozifilmen is ritkán hallani ilyet, a jövő évi tévés díjak között sokszor fogunk még hallani róla. Ahogy az egész sorozatról is, és reméljük, nemcsak az olyan agyrém hírek kapcsán, mint hogy trollhordák árasztották el a sorozat értékeléseit, amiért egy fantasyben különféle bőrszínű és etnikumú színészek is szerepelnek. A Sárkányok házánál kevesebb vérre és incesztusra, ám ugyancsak eposzi látványra és nagyívű történetre vágyó széplelkeknek például A Hatalom Gyűrűi igazi mentsvár lehet – azt pedig, hogy ezen kívül – összehasonlításoktól és nagy elődöktől függetlenül – a saját jogán mennyire lesz maradandó, meglátjuk.
A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűi az Amazon Prime Videón nézhető, egyelőre két epizóddal, akár szinkronnal is, az új részek péntekenként várhatók.