Lisa Law fényképészként örökítette meg a hatvanas évek ellenkulturális életét, de leginkább azzal írta be magát a hippimozgalom történetébe, hogy müzlit szerzett és szolgált fel az 1969-es Woodstocki Fesztivál több százezer résztvevőjének. Law élete legmeghatározóbb élményének nevezte Woodstockot és az ott tapasztalt szellemiséget, és természetesnek vette, hogy szervezőként vesz részt a harminc évvel későbbi újrázáson is. De amikor a Woodstock ‘99 második napján szembesült a rengeteg szeméttel, már tudta, hogy baj lesz, úgyhogy szemeteszsákokat kezdett osztogatni a tömegben. Csakhogy a fiatalok egyáltalán nem érezték, hogy a szemétszedés az ő dolguk lenne, és egyikük meg is mondta neki:
Én százötven dollárt fizettem ezért, hogy itt lehessek. Szedjétek össze ti!
Law ekkor már tudta, hogy ez egy egészen másfajta Woodstock, mint az eredeti. Szerencsére egy kamera megörökítette azt is, ahogy a fesztiválon arról beszél, talán ezek a gyerekek nem kaptak elég szeretetet, de nem tudja befejezni a mondatot, mert mögötte néhány „gyerek” heccből éppen felborít és szétszed egy dekorációs bódét. Ezek a részletek mutatják a legszebben a két Woodstock közötti különbséget a Teljes káosz: Woodstock ‘99 című dokumentumfilm-sorozatban.
A katasztrofálisan végződő Woodstock ‘99 fesztivál elég jól dokumentált esemény, nálunk is volt róla cikk a huszadik évfordulón, készült róla dokumentumfilm is korábban, de Jamie Crawford háromrészes sorozata még teljesebb képet mutat az egész történetről. A Teljes káoszban (Trainwreck) sikerült megszólaltatni a sztori összes fontosabb résztvevőjét, így még azokat is, akikre nem vet túl jó fényt a sorozat. A Woodstock ‘99 ugyanis nem valamiféle irányíthatatlan események vagy véletlenek összjátéka miatt fulladt káoszba, hanem utólag az a csoda, hogy nem lett a vége ennél is súlyosabb tömegkatasztrófa, mint ami végül történt.
Az 1999. július 25-27. között rendezett fesztivál három napját és előzményeit kronológiai sorrendben ismertető filmből a megszólalók révén rajzolódik ki a történet, és tulajdonképpen a Limp Bizkit frontembere, Fred Durst kivételével minden fontosabb résztvevő kamera elé is állt, legyen szó szervezőről, fellépőről, az eseményről tudósító újságíróról vagy éppen fesztiválvendégről. Beszél például Michael Lang, aki az eredeti Woodstock főszervezője is volt, és aki halálos betegen, három hónappal a halála előtt nyilatkozott a stábnak. De megszólal üzleti partnere, a rámenős koncertpromóter, John Scher, aki a maga mindent hárító és a felelősséget elkenő, cinikus nyilatkozatával a sorozat főgonosza.
Ahogy azt annak idején megírtuk, a fesztivál tényleg maga volt az Anti-Woodstock, kezdve a helyszínnel, egy használaton kívüli légibázissal: „a július közepi forróságban, egy olyan helyszínen (az eredeti Woodstocktól jó 160 kilométerre lévő Rome város mellett) tartották meg, amely gyakorlatilag egyetlen óriási betonplacc, és ahol a két színpad között majdnem két és fél kilométert (!) kellett caplatni, nem volt megoldva a megfelelő ivóvíz-ellátás. A helyzet annyira kritikus volt, hogy több mint hétszáz embert kezeltek kiszáradásos és napszúrásos tünetekkel, a fesztivál után több résztvevő is beperelte a rendezvényt veszélyeztetésért. Voltak ugyan vízcsapok, ám olyan kevés, hogy kilométeres sorokat kellett kiállni értük a napon, a büfékben pedig négy dollárért adtak egy palack vizet.” Ugyanezt a boltban 65 centért lehetett megkapni, csakhogy a belépéskor mindenkitől elvették a kintről hozott üvegeket.
De nemcsak a vízszolgáltatás nem volt megoldva, hanem a takarítás sem, már a második napra szemétbe fulladt a fesztivál, harmadik napra pedig a fesztiválozók szétverték a vízcsapokat, mindent elárasztott a szennyvízzel kevert sár, és a csapokból szennyezett víz folyt. A fesztiválozók nem tudtak hová menekülni a 38 fokos hőség és a tűző nap elől, és forrni kezdett bennük az elégedetlenség. Ehhez hozzá jött, hogy míg Woodstockban pozitív üzeneteket közvetítő folkénekesek voltak többek között a sztárok, addig harminc évvel később hangos és dühös zenekarok miatt gyűlt össze a 400 ezer ember nagyobbik része. Ez volt a rap-metal és a nu-metal felfutásának időszaka, és a húzónevek között ott volt a Korn, a Rage Against The Machine, Kid Rock és a már említett Limp Bizkit. („Kik ezek az emberek?” – kérdezte állítólag a fellépőkről a hatvanas években felnőtt Michael Lang.)
Az amerikai fiatalok már alapvetően dühösek és frusztráltak voltak. Ahogyan a film is utal rá, a mozikban a szexuálisan frusztrált kamaszokról szóló Amerikai pite volt a legnagyobb siker, de a korszak hangulatát még jobban visszaadja a szintén abban az évben bemutatott Harcosok klubja, amelyből be is vágják azt a jelenetet, amikor Tyler Durden arról beszél, hogy „a tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon, nagyon berágunk.”
A fesztivált ennek megfelelően kiéhezett, rajokban kószáló, erőszakos férfiak lepték el, a fellépők pedig tovább hergelték őket, noha teljesen jogos az a megállapítás is, hogy a zenekarokat hülyeség lenne azért hibáztatni, amiért saját magukat adták. Az sem a zenekarok hibája volt, hogy gyakorlatilag alig voltak biztonságiak a fesztiválon, és már péntek este, a kétszázezer ember előtt fellépő Korn koncertje alatt tömeges tragédia történhetett volna, és isteni csoda, hogy nem így történt. Másnap viszont a Limp Bizkit koncertje alatt elszabadult a pokol, a közönség egy része tört-zúzott, ekkor számoltak be az első csoportos nemi erőszakról, és Durst, az együttes énekese még egy lapáttal rátett, amikor azt mondta: nincs szabály, most bármit megtehettek, azzal belekezdett a Break Stuff (Törj szét dolgokat) című számukba. Durstöt sokan bírálták, amiért meg sem próbálta lecsillapítani a közönségét, és talán nem véletlen, hogy bár az alkotók szerették volna, az énekes végül nem állt kötélnek. A felszólítást pedig többek között az MTV egyik közvetítő állványa bánta, amit megrohamozott, majd szétvert a közönség egy része.
Az MTV amúgy is kulcsszerepet játszott a fesztiválon: a zenetévé pay-per-view csomagokat árult, mely azt jelentette, a csomagot megvásárló nézők otthon nézhették a közvetítést. A riporterek pedig egy idő után bevallottan keresték is a minél extrémebb és durvább jeleneteket a nézettség kedvéért, az emberi állatkert koncepciót népszerűsítve, ezzel is olajat öntve a tűzre. Ugyanakkor a közönség egy része számára a korábban közkedvelt MTV volt az ellenség, amiért csak nyálas Backstreet Boys- és N’Sync-számokat játszik, háttérbe szorítja a rockzenét, és nem az átlagos fiatal srácoknak szól. Nem véletlen, hogy az MTV több műsorvezetőjét is megdobálták, illetve az említett tornyot is lebontották.
A pay-per-view közvetítés továbbá tele volt meztelen vagy félmeztelen nőkkel, és valóban, különösen a fesztivál első napjain még sokan úgy érezték (nők és férfiak egyaránt), számukra erről szól a szabadság és Woodstock szelleme. Csakhogy amíg harminc évvel korábban a fiataloknak még az volt a problémájuk, hogy a társadalom tiltja a szabad szerelmet, addig 1999-ben már inkább az volt a baj, ott vannak a kívánatos nők az orrunk előtt, de mégsem kaphatjuk meg őket. Így aztán a szabadságeszményből sokak számára rémálom lett. Látható jelenet a filmben, amikor egy MTV-stáb ment ki egy magányos lányt egy fenyegetően viselkedő férficsoport elől, ám aztán a zaklatásra panaszkodók John Schertől meg is kapták az áldozathibáztatást, minek vették le a melltartójukat?
De az is kiderül a filmből, hogy a rave hangárban azért kell idő előtt véget vetni Fatboy Slim fellépésének, mert egy teherautó hajtott a szintetikus drogoktól egyébként is felajzott tömegbe. A megállított furgonban a színpadmenedzser aztán egy öntudatlan és levetkőztetett tinédzser lányt talált, miközben a szemtanúk nyíltszíni szexjelenetekről számoltak be az este folyamán, később pedig számos további nemi erőszakot is bejelentettek aznap este. A mára kedélyes bácsivá lett Fatboy Slimet végül szabályosan ki kellett menekíteni, miután üvegekkel kezdték dobálni. És ez még mindig csak a második nap volt.
Mint azt tudhatjuk, istenigazából aztán az utolsó nap szabadult el a pokol, pedig vasárnap reggel még a szervezők próbáltak úgy tenni, mintha minden a tervek szerint menne. Sőt, a visszaemlékezők szerint Scher és a többiek félresöpörték az aggodalmakat, elszigetelt jelenségnek minősítve a problémákat, sőt Rome polgármestere már arról beszélt, legyen fesztivál jövőre is. Továbbá arról is szóbeszéd terjed, hogy este, a Red Hot Chili Peppers után egy igazi meglepetésvendég is a színpadra lép, melyről a legvadabb elméletek indultak el a fesztiválon, és Prince-től kezdve Michael Jacksonon át a Guns N’ Rosesig terjedt a közönség fantáziája. Este aztán egy egészen hátborzongató ötlettel hatvanezer gyertyát osztottak ki a Red Hot Chili Peppers közönségének, a Columbine-mészárlás áldozataira emlékezve, aztán a zenekar a biztonság kedvéért még eljátszotta Jimi Hendrix Fire (Tűz) című számát is. Nem sokkal később valóban máglyák gyúltak a nézőtéren, addigra pedig már kiderült, hogy a meglepetésvendég is Hendrix volt a nagyképernyőn. „A tűz elérte a fesztiválkamionok egy részét, a többit pedig a feltüzelt tömeg ostromolta meg, és elkezdődött a fosztogatás, melynek végén több százezer dollárnyi merchandise-terméket, ételt, italt, sőt egy teljes bankautomatát is elloptak. A biztonságiak – akik eleve kevesen voltak, ráadásul sok önkéntes közülük átállt a fesztiválozók közé – gyakorlatilag tehetetlenül nézték a történteket.” Ahogy egy megszólaló mondja, megvalósult a Legyek Ura története, a gyerekek átvették a hatalmat, és ráéreztek a pusztítás ízére. Végül a Nemzeti Gárdának kellett véget vetni a mulatságnak.
Ami talán felróható a filmnek, hogy a rengeteg visszaemlékezés és az impozáns mennyiségű archív anyag mellett nem jutott elég idő a kulturális és történelmi kontextusra, így arra, hogy vajon mennyiben előlegezte meg a Woodstock ‘99 a 21. századi Amerika társadalmi feszültségeit. Cserébe korrekten bemutatja, micsoda elképesztő felelőtlenség és dilettantizmus vezetett a káoszig, és még azt se rejtik véka alá, hogy mindezek ellenére a résztvevők közül sokan mégis életük bulijaként emlékeznek vissza a fesztiválra. Igaz, a Woodstockot még tizenhat évesen átbulizó lány ma, anyaként azt is mondja: örül annak, hogy a lányai ma már nem veszik természetesnek, hogy a férfiak zaklathatják őket. Egy másik résztvevő szerint megrészegítő érzés volt a teljes anarchia, hogy nincsenek szabályok, és fantasztikus volt átélni ezt. Azonban ha tényleg a törés-zúzás-fosztogatást-gyújtogatást érezzük életünk bulijának (most a nemi erőszakról nem is beszélve), akkor azért azzal a társadalommal tényleg komoly bajok vannak.
