Minek kell újra leforgatni egy olyan történetet, amit már egyszer elkészítettek? – kérdezi az egyik szereplő az 1996-ban megjelent Irma Vep című filmben. A Cahiers du Cinema filmkritikusából lett rendező, Olivier Assayas egyrészt a saját filmje elején kérdőjelezte meg az alkotás létjogosultságát, másrészt bebizonyította magáról: akkora troll, hogy nemcsak egyszer remake-eli saját magát, hanem képes tizenöt évvel később ismét újrázni.
Assayas még 1996-ban készítette el a sokak által meg nem értett művészfilmmé, bizonyos körökben viszont kultfilmmé érlelődött darabot, amelyben egy rendező, René Vidal szeretné az 1915-ben készült, Louis Feuillade által rendezett Vámpírok című némafilm-sorozatot újraértelmezni. Az HBO Max sorozatában ennek fut neki ismét, új stábbal, új színészekkel kívánja ismét leforgatni a vamp-prototípus megteremtőjének történetét, miközben valójában továbbra is a film, mint művészeti forma válságáról, eliparosodásáról, az alkotás nehézségéről, a művész kiüresedéséről és úgy összességében az emberi kapcsolatokról beszél.
Ezúttal azonban nem egy hongkongi filmsztáron keresztül láthatunk bele ebbe és a szupersztárság vs. színészi ambíciók közt feszülő feloldhatatlannak tűnő dilemmába, hanem egy kissé kiégett, ám annál nagyobb sztáron keresztül. Mira Harberg fiatal, szép, és épp a tenyerén hordozza az egész világ, ő azonban azt érzi, karrierje fókuszát vesztette. Részben a hollywoodi hamis csillogás, részben egy csúnya szakítás elől menekül Párizsba a sorozat forgatására, ahol azért közben promóznia kell a legutóbbi szuperprodukcióját, a Doomsdayt is. Irma Vep karaktere azonban szó szerint a bőre alá férkőzik, a fantasztikumot sem mellőző történetben Harberg már nem csak a forgatáson kapja magára a testre feszülős fekete kezeslábast, hanem a csapó után is egyre gyakrabban látja magát, ahogy fekete jelenésként suhan a párizsi tetőkön. Ennek megfelelően a fantázia és valóság egyre vadabbul keveredik, ráadásul amellett, hogy nagyon gyakran láthatunk konkrét jeleneteket az 1915-ös illetve az 1996-os változatból, gyakran keveri össze a korabeli felvételeket azzal, hogy a sorozat színészeivel játszatja el az eredeti változat Irma Vepjét alakító Musidorát és az őt rendező Feuillade-ot. Sőt, néhány epizódon keresztül Musidora emlékiratai címmel külön cselekményszálként mutatja be a századeleji kulisszák mögötti történéseket.
Ennek ellenére az Irma Vep nem a szédületes cselekmények filmje, valójában csak annyi történik benne, hogy a stáb leforgat egy filmet. Ennél azonban jóval többről szól: a szereplők kallódnak, szenvednek, meglelik egymást, vagy még jobban elvesznek. Közben pedig folytatja az 1996-ban elkezdett dilemmát: mivé vált a film médiuma? A filmkészítés aktusának folyamatos elemzését és megkérdőjelezését nemcsak tovább bontogatja, hanem aktualizálja, a rendezőt a kilencvenes években kínzó kérdések ugyanis nemhogy továbbra is időszerűek, de már evolválódtak.
Már az 1996-os film központi témája is az volt, hogy vajon a film médiuma továbbra is megmaradhat-e művészeti ágként, vagy már csak az anyagi érdekek által mozgatott technológiai bravúrrá silányult. 2022-ben a megalomán szuperprodukciók, a filmiparban megforduló milliárdok és a streamingplatformok korában ez a dilemma megsokszorozott erővel támad, és aktuálisabb, mint valaha.
Megkapja ugyanis a maga kritikáját az, ami 1996-ban még a fantázia szintjén sem létezett: a streamingvilág is. A sorozatban konkrétan ki is mondják, hogy streamingre gyártani egy szerzői filmes számára alantas dolognak számít, mivel ezeknek a platformoknak a mennyiség a minőség fölött vezényszóval csak minél több órányi tartalom kell, ezért nyújtanak el egy sztorit hét-nyolc órásra, hogy film helyett egy évadnyi sorozat legyen belőle, minék több időre szegezze a képernyő elé a nézőt. Ez azonban már nem művészet, csak igazodás a piachoz – fogalmazza meg az egyik szereplő, miért nem tudja komolyan venni a streamingszolgáltatókat. Mondja mindezt egy sorozatban, amely egy streamingplatform kínálatában debütált. És aminek nem mellesleg teljesen ellentmond Assayas alkotása: ha valaminek, ennek a kifejezetten dialógusokra épülő történetnek kifejezetten jobban áll a sorozatformátum, mint a film.
Beszól a sztárkultusznak és az azt kizsákmányoló más iparágaknak is: a pénzembereket egyáltalán nem érdekli a francia sorozat sikere, csupán azért akarnak Harberg kedvében járni, hogy a színésznő aztán a dollármilliós parfümszerződésre rábólintson, hisz „az az igazi biznisz, nem a mozi” – mondja ki a sorozatot pénzelő két lábon járó bankkártya. De az Irma Vep még a magyar kormánynak is beint: rögtön a kezdőepizódban hangzik el Harberg egyik korábbi nyilatkozata, amikor azt találta mondani az újságíróknak, hogy Magyarországon rombolják a demokráciát, ezáltal veszélyben Európa jövője.
A címszerepben látható Alicia Vikander szokás szerint remek, ráadásul karaktere nagyon is rezonál a saját életével: egy svéd színésznőt alakít, aki a komolyabb filmek mellett elvállal egy-egy kasszasikernek tűnő gigaprodukciót (Tomb Raider), akit a filmesek mellett legalább annyira ostromolnak a divatcégek is. Táncos jeleneteiben balettkarrierjét is megidézi, ráadásul néhány napja kiderült, hogy a vetélésről szóló vallomása sem csak a forgatókönyv szüleménye, hanem valóban megtörtént. Bár érthető módon Vikander hátára van pakolva a sorozat, aki nem is roskad össze alatta, nem lehet elmenni szó nélkül Vincent Macaigne brillírozása mellett: a francia színész zseniálisan hozza a labilis, láthatóan komoly mentális problémákkal küzdő rendezőt. Assayas az ő karakterébe magát is beleírta: komoly analízisbe bocsátkozik az 1996-os film főszereplőjével, Maggie Cheunggal kötött házasságáról, aki valóban a rendező felesége volt, és akinek a karaktere szellemként fel is tűnik a filmben. De rajtuk kívül is egy sor remek mellékkarakterrel van kibélelve a sorozat, meglepetésként még Kristen Stewart is feltűnik, ám mindenkit háttérbe szorít a Vámpírok Morenóját alakító Lars Eidinger, aki hihetetlenül szórakoztatóan hozza a crackfüggő, magát néha bizarr szexjátékok közben véletlenül felakasztó német színészt. Az ő zárójelenete mintha maga Assayas kinyilatkoztatása lenne:
Miért is csinálunk ma filmeket? Ki az, aki hajlandó az életét feltenni a filmekre? Sötét, unalmas időket élünk. Hol a kaland? Hol a zűrzavar? Hol a káosz? (…) Az ipar lenyúlta a filmet. Jogászok, sok pénz, franchise-ok, szolgáltatók, meg amit akarsz. De az indie filmek se jobbak. Annyit prédikálnak, hogy végül besokallsz tőlük. A mozi a rosszfiúk, rosszlányok műfaja volt, mint Musidora vagy régen a rock and roll.
Az Irma Vephez hasonló alkotások réspiaci termékek – hangzik el a filmben, és maga a sorozat a legjobb bizonyítéka ennek. Assayas filmje rendkívül ritka madár, amelyhez fogható tényleg nem bukkan fel túl gyakran a streamingkínálatban, és az is biztos, hogy sokaknak egy furcsa, érthetetlen, túlságosan metanyelven beszélő, túlművészkedős ömlengés lesz. Az egyedi, semmi máshoz nem fogható élmények iránt fogékonyabbakat viszont egészen biztosan berántja különleges hangulatával és önmagának is odamondogató igazságaival, önreflexiójával és elgondolkodtató diskurzusaival.
A sorozatban többféleképpen definiálják, mégis mi az ördög maga a film (ezáltal a vizuális történetmesélés), egyik ponton nagyjából úgy foglalják össze, hogy egy kapu ahhoz a spirituális világhoz, amihez nincs hozzáférésünk. Assayas eléri a célját: valami olyanra nyit nyolc epizód erejéig egy ablakot, amelyhez foghatót tényleg nem lát az ember manapság. Főleg nem egy streamingóriás által gyártott sorozatban.
Irma Vep (2022), a 8 epizód elérhető az HBO Max kínálatában. 24.hu: 9/10
