2005 szeptemberében a Julia hurrikán lecsapott a Mexikói-öbölre és Louisiana államra: bár New Orleans megmenekült az igazi pusztításról, a gyilkos erejű vihar teljesen elpusztította a közeli Port Fourchon kikötőjét. Ez a létesítmény jelentős kőolajipari forgalmat bonyolít az öböl menti olajfúró platformok és fúrótornyok, valamint a csővezeték révén, és a Mexikói-öböl mélytengeri olajtermelésének túlnyomó többségét is kiszolgálja. Julia ráadásul nemcsak a kikötőt, de a fúrótornyokat és a csővezetéket is szétrombolta, a helyreállítása egy teljes évet vett igénybe. A katasztrófa következményei a teljes amerikai gazdaságra nézve végzetesek voltak.
Julia megelőzi Katrinát
Hogy erre nem így emlékszünk? Az könnyen lehet, hiszen az egyébként sport tárgyú dokumentumfilmekben utazó James Erskine Oil Storm (magyarul Olajvihar) című dokumentumfilmje még a fent jelzett időpont előtt három hónappal került adásba a BBC2-n, és valójában egy szimulációs dokudráma, mely azt próbálta megvizsgálni, milyen hatása lenne a teljesen kőolajfüggő amerikai gazdaságra, ha a nyersanyag egy jelentős része egyik napról a másikra kiesne. A film ennek megfelelően egy áldokumentumfilm, melyben színészek és kreatívan átértelmezett archív bejátszások segítségével elevenítik fel az USA pokoli egy évét a fiktív Julia hurrikán pusztítása után.
A film iránt annak idején alaposan felkorbácsolta a nemzetközi érdeklődést az a különös egybeesés, hogy három hónappal a bemutatása után ijesztően közel került a valósághoz, hiszen 2005 augusztusa végén a Katrina hurrikán valóban lecsapott a Mexikói-öböl térségére, mint emlékezhetünk, telibe kapta New Orleanst, és sosem látott pusztítást okozott, árvizekkel és sok halálos áldozattal, ám Port Fourchon megmenekült a legrosszabbtól, néhány megrongált olajfinomítón és olajfúró tornyon kívül az olajipari infrastruktúra nem szenvedett kiheverhetetlen károkat. Ezért akkoriban a Katrina volt a film igazi aktualitása, és nálunk is a hurrikán utáni hetekben mutatta be az RTL Klub a Katrinához igazított, S.O.S. New Orleans – Olajpánik címmel.
Tizenhét évvel később viszont egészen más szempontból érdekes már ez a film: a sok disztópiával és sci-fibe hajló filmes feldolgozással szemben az Olajpánik (maradjunk ennél a címnél) igyekszik végig a realitás talaján maradni, és feltérképezni, mi történhet abban az esetben, ha valamilyen vis maior okból hirtelen veszélybe kerül egy modern, fejlett ország energiaellátása. Most, amikor teljesen valós forgatókönyv, hogy az idei télre több EU-tagország energiaellátását is veszélyezteti az orosz–ukrán háború előidézte nemzetközi helyzet (közérthetőbben kifejezve: Vlagyimir Putyin zsarolása), vajon milyen tanulsággal szolgálhat egy ilyesfajta szimuláció? Még akkor is, ha a film legalább annyit mond el a kétezres évek közepének világlátásáról, mint egy fiktív energiaválság lehetséges következményeiről.
Az Olajpánik legnevesebb közreműködője a narrátor, Liv Schreiber, aki számos játékfilmes szerepe mellett jó pár filmben hallható ilyen szerepkörben, rajta kívül kevésbé ismert, de inkább teljesen ismeretlen színészek alakítják a megszólalókat. Felbukkan két fiktív politikus, továbbá tőzsdei elemző, mentős, tüntető és a katasztrófa nyomán kibontakozó válság különféle szereplői. Sőt, egy teljes család sorsát is megismerhetjük: a texasi Knowle házaspár egy benzinkutat működtet, idősebb fiúk katona, és később a válság miatt kialakuló helyzet egyik halálos áldozata lesz a Közel-Keleten, kisebbik fiuk pedig mindent rögzít a kamerájával. A film tényleg olyan hatást kelt, mint egy kicsit olcsó dokumentumfilm, teátrális zenével, beszélő fejekkel, visszaemlékezésekkel, bejátszásokkal. Csak éppen fikció az egész.
De mi történik a Julia pusztítását követően?
Miután kiderül, hogy megcsappan a rendelkezésre álló olajmennyiség, rögtön másnap felmegy a kőolaj ára, az addigi hordónkénti 55 dolláros árról a rekordot jelentő 77 dollárra nő; robbanásszerűen megnő a kereslet az üzemanyag iránt, a benzinkutakat kifosztják az aggódó autósok, a pánik pedig azzal fenyeget, hogy a benzinár drágulása magával rántja az egész gazdaságot. A George W. Bush vezette kormányzatnak cselekednie kell: először is hozzányúl a 70-es évek olajválsága nyomán létrehozott stratégiai olajtartalékhoz (SPR), és ezzel átmenetileg sikerül csillapítania a helyzetet. Másrészt megállapodik Szaúd-Arábiával az Amerikába irányuló kőolajexport növeléséről, hogy ezzel pótolják a kieső olajmennyiséget.
Mivel azonban a kétezres évek közepén járunk, nem hiányozhatnak a történetből az iszlamista szélsőségesek sem, akik alig két évvel az iraki háború után a szokásosnál is barátságtalanabbak Amerikával szemben, és szeptember végén terrortámadást intéznek egy rijádi bevásárlóközpont ellen, melyben több száz, az olajiparban dolgozó amerikai állampolgár veszti életét. Az Egyesült Államok ezért újabb katonákat vezényel az Öböl térségébe, akiknek a szaúd-arábiai olajkitermelés biztosítása a fő feladatuk. Ezek azonban a hosszútávú célokat biztosítják, míg az olajválság további azonnali lépéseket igényel, ezért Bush elnök egy „olajcárt” nevez ki, aki teljhatalmat kap a krízis kezelésére, így további készleteket szabadítanak fel az SPR-ból, és országosan bevezetik a legfeljebb 50 mérföld/órás (80 km/h) sebességkorlátozást. Ez viszont jókora pofont jelent a közúti áruszállításnak, melyet már amúgy is megtépázott az üzemanyaghiány, ezért tüntető kamionosok lepik el Washingtont.
A neheze azonban csak ezután jön: a szaúdi olajimportot fogadó, de nem ekkora terhelésre felkészített houstoni kikötő forgalma kezelhetetlenül felpörög, és november 25-én bekövetkezik az újabb katasztrófa, amikor két tankhajó összeütközik, melynek következtében hetekre le kell zárni a kikötőt, ezzel párhuzamosan pedig az amerikai olajtermelés szempontjából kulcsfontosságú houstoni finomítókat is. Az olajárak ezért tovább nőnek, és a kamionosok sztrájkja újabb iparágakat ránt magával, így egymás után zárnak be a húsfeldolgozó üzemek is. Az egyre mélyebb válságba belebukik Jack Roden, az olajcár, és utódja a film legszórakoztatóbb figurája, a Szovjetunióból Amerikába menekült, de még mindig erős orosz akcentussal beszélő Sasha Stanimir lesz. Ő egyből átlátja, hogy a két közel-keleti katonai missziót is nyögő amerikai költségvetésnek további megszorításokra van szüksége, ezért megnyirbálja a farmereknek járó támogatásokat.
Közben beköszönt a tél, mely különösen hideg a keleti parti nagyvárosokban, így Bostonban is, amely minden más városnál jobban támaszkodik a fűtőolaj használatára. A méregdrága fűtőolajárak miatt viszont tízezrek nem tudják fűteni a lakásukat:
Felfoghatatlan volt számomra, hogy a 21. században Boston kellős közepén valaki halálra fagyjon a saját lakásában
– mondja a filmben megszólaltatott mentős. A tél végül több ezer halottat követel a városban.
Mindig lehet rosszabb
Amerika tehát története egyik legnehezebb karácsonyára készül, miközben az üzemanyaghiány áruhiánnyal és a szupermarketek üres polcaival párosul. Szerencsére karácsony este újra megnyílik a houstoni kikötő, így, úgy tűnik, a legrosszabbon már túl van az ország, ám még ugyanazon a napon terrortámadás éri az egyik legnagyobb szaúd-arábiai olajfinomítót. Az olaj ára újabb rekordokat ér el (hordónként 153 dollár), az amerikai gazdaság pedig mély recesszióba süllyed.
Ki máshoz lehet ilyenkor fordulni, mint Vlagyimir Putyinhoz? Ne feledjük, 2005-ben Putyint még inkább egy nyugatbarát politikusnak tartották, aki odahaza kemény kézzel kormányoz ugyan, de nem jelent fenyegetést a fennálló világrendre. Sasha Stanimir meg is állapodik az orosz elnökkel, hogy az USA nyolcmillió hordó olajat vásárol Oroszországtól, mely el is indítja a tankhajóit az amerikai partok felé. Ekkor azonban megjelenik a színen Kína, és ráígér az Amerikának szánt olajszállítmányra, az orosz tankhajók pedig közvetlenül az amerikai partok közeléből visszafordulnak. A kommentárok szerint ez az a pillanat (2006. március 15.), amikor az Amerikai Egyesült Államok megszűnik szuperhatalom lenni.
Innentől tényleg elszabadul a pokol: az amerikai közvélemény egyre nagyobb gyanakvással szemléli, hogy a kormánya mindent az olajnak rendel alá, és a tönkrement farmerek vezetésével komoly tiltakozáshullám söpör végig az országon, „olaj helyett ennivalót!” jelszóval. Bezárnak a nagy autó- és repülőgépgyárak, a légitársaságok tönkremennek, tömegesen zárnak be a benzinkutak, mindezt pedig gyorsuló infláció, áremelkedés, munkanélküliség kíséri, és egyre-másra néptelenednek el a korábban az amerikai álom netovábbját jelentő, takaros kertvárosok. És ha ez még nem lenne elég, a Knowle családot is szétrobbantják a feszültségek: a fegyveres rablási kísérletben megsérülő családfő, Bob magára marad, miután Hazel állást vállal a közeli nagyvárosban, San Antonióban.
A lakosság a tűrőképessége határaira ér, miközben Bush továbbra sem rendeli haza a katonákat a Közel-Keletről, noha a közvélemény egyre nagyobb százaléka támogatná ezt. A farmerek washingtoni tüntetése erőszakba csap át, majd áprilisban zavargások kezdődnek számos nagyvárosban, az ország anarchiába süllyed. És ekkor csap végre az asztalra Sasha Stanimir, aki váratlan diplomáciai ügyességről tanúbizonyságot téve újraéleszti az orosz olajüzletet azzal, hogy beleegyezik egy 16 milliárd dolláros, hosszútávú befektetésbe az orosz olajiparban, és a Kínába tartó tartályhajók ismét az Egyesült Államok felé veszik az irányt. A kommentárok megjegyzik, hogy az üzlet kulcsa Stanimir Putyinnal való régi ismeretsége volt.
És ezzel sikerül visszahozni Amerikát a szakadék széléről. Egy évvel a Julia után helyreállítják az olajipari infrastruktúrát, újraindul a forgalom és a kitermelés is Port Fourchonban. Stabilizálódik a helyzet Szaúd-Arábiában is, ahol azonban maradnak az amerikai csapatok. Az élet visszatér a normális kerékvágásba, de ez az egy év örökre nyomot hagy Amerikán, ahol az 1929-es nagy gazdasági világválsághoz hasonlítják a krízis következményeit.
Ha olaj lesz, minden lesz
Ami mai szemmel különösen feltűnő, csak a film legvégén kerül szóba, hogy esetleg alternatív energiaforrásokat kellene keresni az olaj helyett, és a környezetvédelmi szempontok pedig egyáltalán nem érvényesülnek. Amerika egyébként sem Európa, mint ahogy a gáz sem kőolaj, és a film által felvázolt forgatókönyvbe is biztosan bele lehet kötni, a teljesen különböző geopolitikai helyzetről nem is beszélve.
Egyértelmű a hasonlóság a hetvenes évek olajválságaival is, melynek több hasonló következménye is volt, mint itt a filmben, a sebességkorlátozásoktól kezdve a benzinkutaknál kígyózó kilométeres sorokig.
Sőt, így utólag talán ez a legfurcsább a filmben, hogy egy 21. századi krízist nagyrészt a múlt század eszközrendszerével tud csak elképzelni, bár ez lehet a filmbeli Bush-kormányzat kritikája is. Az Olajpánikban ugyanis a kormány végig csak rohan az események után, és folyamatosan próbál úgy tenni, mintha csak átmeneti probléma lenne, és ha újra lesz olaj, akkor minden lesz. Az látszik belőle, hogy Amerika nem sokat tanult a korábbi olajválságokból (mely gyakran felmerülő kritikája az amerikai politikának), és csak remélni tudjuk, hogy Európában más lesz a helyzet.
