Történt egyszer – még ha csak a szocialista viccek alternatív valóságában is –, hogy az aranylábú magyar gyerekek 4:0-ra verték a szovjet válogatottat. Pár perccel a meccs után már érkezik is a távirat egyenesen Moszkvából:
Gratulálunk a magyar fiúknak. STOP. Ez az igazi magyar futball. STOP. Kőolaj. STOP. Földgáz. STOP.
Bár a hatvanas években megépült a Barátság kőolajvezeték, majd egy bő évtized múlva az orosz földgázt hozó Testvériség is, a szovjet szénhidrogének az energiát illetően is jelentősen fokozták Magyarország és a többi KGST-ország kiszolgáltatottságát Moszkva felé. Márpedig az energiahiány réme végig ott lebegett a Kádár-rendszer felett, akkor is, ha erről inkább csak a viccekben lehetett beszélni.
A magyar energiagazdálkodásban a hatvanas évek elejéig szinte kizárólagos szerepe volt a szénnek. Szenet tüzeltek a mozdonyokban, az ipari kazánokban és a háztartásokban is, hiszen a fűtést is szénerőművek biztosították Oroszlánytól a Mátrai Hőerőműig, Inotától Tiszapalkonyáig.
„A kommunizmus egyenlő szovjet hatalom, plusz az egész ország villamosítása” – idézték a pártgyűléseken Lenint, és a falvak villamosítása a legsötétebb ötvenes években is intenzíven zajlott. Ez nem mindenhol ment súrlódások nélkül: Átányban, a társadalomnéprajzilag talán legmélyebben vizsgált európai faluból is fennmaradt, hogy sok házba az asszonyok ellenkezése miatt nem kötötték be egy darabig a villanyt. Az ellenállás letörésére sokfelé agitációs vándorelőadókat, brosúrákat, diafilmeket vetettek be.
Az olajipari mérnököket eközben szabotázzsal vádolták meg, Papp Simont, a MAORT nyugdíjas vezetőjét hangos koncepciós perben előbb halálra, végül pedig életfogytiglanra ítélték. A cél az amerikai kézben lévő vállalat erőszakos államosítása volt, a termelést azonban ezután sem sikerült növelni, sőt, a túlhajszolt kitermeléssel a kizsigerelt mezőkön is visszaesett a volumen.
A Kádár-rendszer így egy egyre közeledő energiaválsággal szembesült nem sokkal 1956 után. Ez adta a hátterét a meghirdetett „energiaracionalizálásnak”, ami egyrészről a hazai szénhidrogén-kutatás intenzívebbé tételét, másrészt az import felfuttatását jelentette. Ennek során sikerült növelni a zalai olajmezők kitermelését is, de az igazi durranás az alföldi szénhidrogénkincs kiaknázása volt. Két évtized hiábavaló próbálkozásai után kitermelhető gázra bukkantak Hajdúszoboszlón, Battonyán, Pusztaföldváron, majd 1965-ben Algyőnél megtalálták a legnagyobb magyarországi szénhidrogén-készleteket. Néhány év múlva már innen került felszínre a hazai kőolaj háromnegyede és a földgáz több mint fele, gyorsan alakítva át a tájat és a helyi társadalmat egyaránt.
„Szegedi Tisza-part, ki tudja mit takar, de olaj van ott a föld alatt… Petróleum helyett egyszer csak jött a gáz, a Juratovicsot töri a frász” – így szólt a munkákat irányító üzemvezető mérnök nevét is megőrző algyői bányásznóta. Egész falvak váltak hirtelen olajmunkás-településekké, a Viharsarok egy-két évtizedre a lehetőségek földje lett, az „olajosok” pedig, ha nem is az élet császárai, de legalábbis a szocialista vidék irigyeltjei lettek. Nekik épült a szegedi Roosevelt téren tízemeletes lakóház, a földszintjén ők mulattak a nagy neonbetűkkel hirdetett Égő Arany eszpresszóban, és róluk szólt az 1970-ben újrainduló Magyarok Felfedezése sorozat első kötete, Mocsár Gábor hasonló című szociográfiája.
Nem sokkal később Szeged alatt is találtak készleteket, de annyit azért nem, hogy érdemes legyen finomítót is építeni, és egy évtizeden belül az is kiderült, hogy hiába jelentős magyar szinten ez a szénhidrogénkincs, a hazai fogyasztás a termelésnél is gyorsabban nő. Ami az olajat illeti, a magyar termelés nagyjából az itthoni igények felét tudta kielégíteni, vagyis a jelentősebb import elkerülhetetlen volt.
Ebben az 1964-ben üzembe helyezett Barátság I. kőolajvezeték jelentett áttörést. A 40 centiméter átmérőjű vezeték megépítése olyan sürgős volt, hogy a kedvéért még nyugatnémet gázcsövek importját is engedélyezték. A vezeték 148 kilométer hosszú magyar leágazása Csehszlovákia felől jött be az országba, és eredetileg Kápolnásnyékig tartott; a százhalombattai finomító csak néhány év múlva készült el.
Az olajimport alapvető fontosságú volt a növekvő benzinigényen túl a nagyüzemi mezőgazdaság dízelolajjal való ellátásához, és ezt használta a Dunamenti Hőerőmű is. Az olajprogramot ezekben az években annyira felfuttatták, hogy ekkoriban kifejezetten propagálták a háztartási tüzelőolajjal való fűtést is, bár a HTO elég pocsék hatásfokkal égett a régi olajkályhákban. Ezért is volt nagy szükség a már 600 milliméteres, Kárpátalján keresztül jövő Barátság II.-re, amit 1972-ben építettek meg.
A szovjet szénhidrogén-kitermelés ugyan sok készletet elpazarló rablógazdálkodással, de 1970-re húsz év alatt megtízszereződött, és a németek, franciák, olaszok már ekkor elkezdtek szovjet kőolajat vásárolni. Hruscsov a „szén vagy szénhidrogének” vitát eldöntve az utóbbiak pártjára állt, és főleg az olcsóbb földgázra való átállás politikáját képviselte vehemensen. Nyugat-Szibériában és szovjet Közép-Ázsiában ekkoriban újabb jelentős készleteket tártak fel. Ezek eljuttatására hagyták jóvá 1966-ban a Testvériség földgázvezeték megépítését. A moszkvai tervek már eleve arról szóltak, hogy ez egy tranzitvezeték is lesz Nyugat-Európa felé, de meghatározó szerepe mégiscsak a szovjet szatellitállamok energiaellátásában lett.
Az 5200 kilométer hosszú, nagynyomású Testvériség 1978-tól szállította a hatalmas orenburgi mezőkről a gázt a szovjet blokk több államába. A romló szovjet gazdasági helyzettől nem függetlenül ekkor már a szovjet szakaszok építéséért is a KGST-tagállamoknak kellett fizetniük, de a magyarországi gázhálózat és a kapcsolódó infrastruktúra megépítése önmagában is hatalmas költségekkel járt, nagyjából egymilliárd dollárba került. Magyarországon stratégiai prioritás volt, hogy a lehető legtöbb településre elvigyék a gázt, olyan helyekre is, ahol az eleve nem lehetett gazdaságos.
A lakossági gázár a valóságos költségeket már a kezdetekben sem fejezte ki. „A gáz ára az első perctől, 1960-tól nincs a helyén. Ezt negyven éven keresztül minden kormány amolyan állami ajándékként kezelte”, ahogy a kenyérnek is dotált ára volt – fogalmazta meg a korszak egyik vezető szaktekintélye Kóthy Juditnak és Topsits Juditnak a magyar szénhidrogénipar történetét felgombolyító dokumentumfilm-sorozatában. Az atyáskodó árpolitika természetesen az energiatakarékosságot és -hatékonyságot sem segítette.
A Szovjetunióból érkező import ugyan nélkülözhetetlen volt Magyarország számára, de ezt az egyoldalú függőséget a szovjetek tudatosan alakították ki a térség összes államával szemben. A KGST kapcsolatai a növekvő szovjet szállítások miatt egyre inkább a szénhidrogénekről szóltak, amiért cserébe a szovjet blokk többi országa nagyrészt gabonával, élelmiszerrel, valamint – a világpiacon többnyire kevésbé versenyképes – iparcikkekkel fizetett. Szemerkényi Rékának az energia- és biztonságpolitika összefonódását tárgyaló disszertációja szerint ezzel a hidegháborús térségi viszonyrendszer is jelentősen átalakult: „A katonai eszközökön túl megjelent a gazdasági befolyás, pontosabban az energiapolitika eszköze, melyről azonnal egyértelmű volt, hogy hosszú távon fogja meghatározni a Szovjetunió és az európai KGST-országok kapcsolatait”.
Magyarország és a többi „kicsi” kiszolgáltatottsága főleg az 1973-as olajárrobbanás után nőtt meg. Ezután a Szovjetuniónak már jobban megérte Nyugatra világpiaci áron értékesítenie az energiahordozókat, mint azt nyomott áron odaadni a névleges szövetségeseinek. Kelet-Európa így egyre nagyobb energiahiányban szenvedett, és a KGST-ben lényegében egymással vetélkedtek a szovjet szénhidrogénért. Emiatt nyert ismét nagyobb teret a hazai készletek felkutatása, például a szénbányászatot a hetvenes-nyolcvanas években újra felfuttatni akaró, kudarcot valló magyar eocén-program is. Ehelyett sokkal inkább Paks és az atomenergia jelentett jelentős új energiaforrást – amivel persze semmivel sem csökkent a Szovjetuniónak való kitettség. Pedig 4:0 helyett még a magyar–szovjet vége is 0:6 lett.
Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/szenhidrogen
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
