Erős érveink vannak amellett, hogy Tom Cruise a földkerekség utolsó igazi filmsztárja. Negyven éve dolgozik Hollywoodban, ami az ő esetében nagyjából azt jelenti, hogy negyven éve van a csúcson. Kivételes rangját nem is szokás elvitatni tőle, azt azonban igen, hogy sztárstátusát valóban kiváló színészi alakításokkal vívta ki. Hatvanadik születésnapján oszlassuk el ezt a félreértést: Tom Cruise igenis jó színész.
Hat filmet gyűjtöttünk össze ennek bizonyítására. Mindegyikből kiemelünk egy kulcsjelenetet is, ahol Tom Cruise-t nagybetűs színészkedés közben lehet megtekinteni. Noha szeretjük az életmű első felét is, a nyolcvanas évekbeli nagy sikereket, inkább a kilencvenes évekből és a kétezres évek első feléből válogattunk, mert szerintünk Cruise ott futotta a legjobb formáját.
Említés szintjén azonban emlékezzünk meg a Kockázatos üzletről, amelyben Cruise a szemünk előtt nőtt fel; a Top Gunról, amelyben ténylegesen sztárrá vált; és az Esőemberről, amelyben talán először láttuk őt igazi, hétköznapi embert alakítani. És persze ott van örök kedvencünk, a Koktél. Arról csak azért nem írunk külön, mert minden idők legjobb koktélos filmjéről négy évvel ezelőtt már méltóképpen megemlékeztünk:
Egy becsületbeli ügy (1992)
Tom Cruise karrierje korai szakaszában kialakult első jellegzetes szereptípusa: az irritálóan magabiztos, szép reményű fiatal, aki egyszerre naiv és narcisztikus, és akinek a történet végére meg kell ismernie az élet szürkébb, kegyetlenebb vagy éppen fájdalmasabb oldalát is. A Cruise-figurát érő megpróbáltatások közé tartozik a mentor halála a Koktélban, a gondoskodás az autista testvérről az Esőemberben, és az is, mikor lebénul a Született július 4-én főhőseként.
A kilencvenes évek elején forgatott thrillereiben aztán a Cruise-hős azzal kénytelen szembenézni, hogy az államapparátus, amely tárt karokkal várja a hozzá hasonló, csillogó szemű tehetségeket, valójában cinikus és korrupt módon működik. Cruise viszont nem enged az elveiből, ahogy ezt az Egy becsületbeli ügyben meg is mutatja.
Kulcsjelenet: Természetesen a filmvégi tárgyalás, amelyben a katonai ügyvéd (Cruise) leleplezi a hadsereg kötelékében elkövetett gyilkosság titkát. A jelenetben még egy akkora színésznagysággal szemben is állja a sarat, mint Jack Nicholson. „Jogom van megkövetelni!”, „Az igazságot akarom hallani!”, és persze: „Ön adta ki a parancsot?!” – süvölti Tom Cruise (a magyar szinkronban Kautzky Armand), és mi a mai napig beleborzongunk ezekbe a kemény mondatokba.
A cég (1993)
A másik, szolid klasszikussá nemesedett Cruise-thriller a kilencvenes évek elejéről. John Grisham bestselleréből Sydney Pollack forgatott hidegrázós paranoiathrillert, aminél nem is vártunk kevesebbet A keselyű három napja rendezőjétől. Az éltanuló Mitch McDeere diplomázás után egy kicsi, de jól fizető ügyvédi irodához szerződik, ahol jóformán családtagként üdvözlik. Mint kiderül, ez szakmai ártalom, a cég első számú kliense ugyanis a chicagói olasz maffia. Amelyik izgága nyakkendősnek ez nem tetszik, az nem sokáig tologathatja itt az aktákat, és máshol sem.
Kulcsjelenet: A legfeszültebb hollywoodi paranoiathrillerekbe illő pillanat, amikor McDeere a felesége tudtára adja, hogy az ördöggel cimborált. Mindezt nem mondhatja el neki egyszerűen, mert a házukat lehallgatják, hát suttogni kényszerül.
Mission: Impossible (1996)
Cruise a Mission: Impossible sorozatnak köszönheti karrierje legnagyobb anyagi sikereit – vagy legalábbis így volt ez a Top Gun: Maverick bemutatójáig –, és azt is, hogy producerként is befolyást szerzett Hollywoodban. A Mission: Impossible-re a mai napig lehet számítani, ha szórakoztató akciófilmre vágyunk, az első rész azonban ennél többet jelentett. Brian De Palma rendezésében a kilencvenes évek egyik legizgalmasabb thrillere készült el, melyben Cruise modernizálta a „tévesen megvádolt férfi” hitchcocki típusfiguráját, hasonló sikerrel, mint Harrison Ford tette néhány évvel korábban A szökevényben.
Kulcsjelenet: Csak egy De Palma-kaliberű mesternek jutna eszébe úgy leleplezni a főgonoszt, a titkos ügynök Ethan Hunt főnökét, hogy a montázs erejével mutatja meg Jim hazugságát. Miközben a Jon Voight alakította kémfőnök arról beszél, hogy egy harmadik férfi szabotálta Hunték csapatának prágai akcióját, Hunt fejben összerakja, mi történt valójában – miközben végig azt mondja, amit Jim hallani akar. A visszapillantás kép- és hangsávjának ilyen elválasztásával nem szokás kísérletezni Hollywoodban.
Jerry Maguire – A nagy hátraarc (1996)
Ahhoz képest, hogy ellendrukkerei bájgúnárnak tartják, Cruise hosszú pályafutása során alig tűnt fel romantikus vígjátékokban. Persze néhányszor játszott hősszerelmest, a legnagyobb intenzitással a Túl az Óperencián veretes melodrámájában, és tudjuk, hogy a Koktélban is Elisabeth Shue mellett kötött ki. Egyetlen igazi romantikus komédiája egyben az egyik legjobb filmje is. A Jerry Maguire nagymenő sportügynökeként pálforduláson megy keresztül, és lázító küldetésnyilatkozatban ostorozza szakmája cinizmusát. Ennek egyenes következményeként kirúgják, és csak egyetlen kollégája tart vele új vállalkozásában: a kisfiát egyedül nevelő könyvelő, Renée Zellweger alakításában. Ők ketten egymásnak lettek teremtve, de Jerry Maguire-nek hosszú hónapokba telik, mire erre ráébred – pedig közben össze is házasodnak.
Kulcsjelenet: Mi mást választhatnánk, mint Jerry filmvégi vallomását arról, hogy Dorothy kiegészíti őt? Rendben, választhattuk volna azt is, mikor Cuba Gooding Jr.-ral kiabálják egymásnak, hogy „virítsd a lóvét”, de most maradjunk a romantikánál. Cruise könnyes szemű monológja agyonidézett örökzölddé vált, ahogy Zellweger szűkszavú felelete is: „már a belépéskor nyertél”.
Magnólia (1999)
Tom Cruise-nak mindig is volt öniróniája. Filmjein keresztül kommentálta, hogy elege van a saját sztármosolyából – ezért rejtette maszk mögé vagy csúfította el az arcát a Vanília égboltban és a Tágra zárt szemekben –, ahogy azt is, hogy a hollywoodi élethalálharcban alig több felcserélhető közkatonánál, mint a Feledésben és A holnap határában. Két esetben pedig nyíltan kritizálta a szórakoztatóipar fejeseit: a Trópusi viharban és a Magnólia életmódgurujaként. A kettő közül az első karikatúra, a második viszont Cruise sokak szerint legjobb szerepe.
Paul Thomas Anderson nagyívű Amerika-tablójáról azt írtuk 1999 legjobb filmjeit bemutató cikkünkben, hogy abban „paródiába fordulnak a melodrámai történetelemek, a realisztikus kertvárosi, függetlenfilmes miliőt pedig elidegenítő médiareflexió és szürreális motívumok zilálják szét”.
Kulcsjelenet: Cruise gusztustalan frizurával játssza Frank T.J. Mackey-t, a szexista életvezetési tanácsadót és „csajozási szakértőt”. Sejtjük, hogy a családja nyomorította meg lelkileg, és ahogy egyre többet tudunk meg rákban haldokló apjáról, ez be is bizonyosodik. Frank mégis erőt vesz magán, és ellátogat gyűlölt apja halálos ágyához, ahol végül összetörve zokogja, hogy „Ne halj meg, te kibaszott seggfej!”
Különvélemény (2002)
Számos kiváló Cruise-alakítást hagytunk ki összeállításunkból. A Tágra zárt szemek erotikus kalandokra csábuló férjfigurája, a Vanília égbolt eltorzult arcú aranyifja, a Collateral – A halál záloga fekete humorú bérgyilkosa egyaránt felkerülhetett volna a listára. Utolsóként mégis erre a sikerei ellenére is alulértékeltnek számító Spielberg-filmre hívnánk fel – nem először – a figyelmet, pontosabban a Cruise által játszott rendőrtiszt karakterére. John Anderton ugyanis több hidegvérű nyomozónál: kisfia elvesztésébe kis híján beleőrült apaként éppen azáltal kap esélyt a gyász feldolgozására, hogy őt is gyilkossággal vádolják meg a bűncselekményeket még azok bekövetkezte előtt megjósolni képes prekogok.
Kulcsjelenet: Anderton egészen addig ragaszkodik az ártatlanságához, amíg rá nem jön, hogy a fia elrablójának meggyilkolásával vádolják. Akkor elhatározza, azt a férfit tényleg meg fogja ölni. Valójában alaposan kifundált, ördögi összeesküvésbe keveredett, de ebben a jelenetben a főhős ezt még nem tudja, csak vérben forgó szemmel ébred rá, hogy bizony gyilkos lesz belőle.