Ennyi lenne az egész? A második világháború utáni Magyarország kemény és puha diktatúrája – ha eléggé lecsupaszítjuk – csupán különféle férfiak első hallásra nem különösebben izgalmas beszélgetéseiről szól. Hogy közben emberek között hatalmi viszonyok vonaldiagramjai hullámvasutaznak, hogy felvonul a burkolt manipuláció, a nyílt behízelgés, a kommunikációs visszaélések egész garmadája, az csak megfeszített figyelemmel válik érthetővé: így aztán Spiró György Főtitkárok című drámája a Katona József Színházban a laikus nézőnek böjti vacsora, a szakbarbár kommunikációs szakembernek, a nyelvfilozófusoknak és a történészeknek pedig ínyenc lakoma.
Micsoda szerencse, hogy ezt az előadást Magyarországon akarták bemutatni, itt fogant, itt született: a díszletet úgy hordták össze a padlások mélyén rejtőző kacatjaikból a színház követői: szinte nincs művi díszletdarab, minden valódi emberek valódi életének valódi tárgya volt valamikor. Lenin-kötetek, kiválódolgozó-érdemrendek hevernek halomszám a vörös terítőkön-függönyökön, a földön, megkockáztatom, még ezek a drapériák sem a díszlettárból valók, hanem megőrzött-ottfelejtett családi-közintézményi ereklyék, szélükön az aranyrojt még bennem is instant felidézi az átkost, pedig három évig sem éltem benne.
Ritkán kezdek színházi darabról szóló írást a díszlet elemzésével, de itt a színpadon romokként szétdobált tárgyak olyan ordítón jelzik direkt és folytatólagos kötődésünket ehhez a korszakhoz, ahogy egy Shakespeare-klasszikusnál értelemszerűen sosem történhetne. Bökdös a díszlet minden darabja – az a sok sárgult könyv pusztítóan unalmas címmel, amit már akkor sem igen olvasott senki néhány ügybuzgó pártkatonán kívül –, hogy emlékeztessen, hahó, ehhez közöd van, innen eredezik a közélet, ami ma körülvesz, ebben éltek nagyapámék, ezek a vezetők döntöttek legközelebbi őseim lehetőségeiről, ezeknek a visszataszító tárgyaknak a nyomai ott vannak az idegrendszerünkön. Pedig csak szétszórt vackok, egyetlen tárgynak, egy rádiónak van egyedül funkciója, minden más csak lebegteti ezeket a többnyire ellenszenves férfiakat, a darab, és a negyvenes-ötvenes évek szereplőit, Rákosi Mátyást, Gerő Ernőt, Rajk Lászlót, Kádár Jánost meg a többieket.
Amit látunk, az szinte szikkadtan egyszerű: a világháború utáni közéletnek ezek a változó fontosságú szereplői beszélgetnek, hol formálisan, hol informálisan, és közben szűkül körülöttük a sintér drótja. Hullanak is, mint a legyek, ha nem a szó szoros értelmében, akkor politikai értelemben: a nagy hatalmú megmondóember néhány jelenettel később már sokkal kisebb kutya, és akkor még örülhet, hogy él – mert nem vagyunk itt rég, valaki már vért köhög a vallatás nyomán. Nagyjából ez is a legdinamikusabb esemény, ami a színpadon történik, néhány hangos szó, egy felborult szék, asztal a vallatás hevében, semmi több. A Főtitkároknak a szó legszorosabb értelmében véve nincsen „sztorija”, csak beszélgetések zajlanak, azt is csupa férfiak bonyolítják, így érzelmi megnyilvánulást nemigen hallunk, akció, küzdelem, eseményszint alig, valahol a háttérben, elmondásokban létezik csak.
A leginkább megragadható eseményszál Kádár háttérbe szorulása, majd felfelé bukása, a Rákosi-Kádár átmenet, de nem annyira a történelemkönyvek eseményei, inkább az ő és Rákosi dinamikájának finom mozgásai mentén. Mint egy levélregény a színpadon – gyakorlatlanabb néző szomjan hal a szárazságtól, de a kommunikációs játszmákat és bravúrokat értékelők mindentudón kuncoghatnak magukban: micsoda esettanulmány-gyűjtemény ez a politikai mentálpóker legszebb meccseiből!
A száraz, tényszerű hangvételt oldja a propagandagépezet háromszázhatvan fokos jellegét idéző körvetítés a szín összes falán: szimbólumok és fotók, archív felvételen tapsoló nép, éljen május elseje, éljen Rákosi, éljen a Párt, taps, taps, mint a menetelés. A videók Koltay Dorottya Szonja és Nagy Réka munkáját dicsérik – nyilván véletlen, de így is szép áthallás, hogy némi vért épp két női alkotó pumpál ebbe a sápatag férfivilágba.
Elek Ferenc Rákosi Mátyása viszonylagos biztonságban navigál, de látjuk, hogy e biztonságnak az is a kulcsa, hogy bizalma, hite nincs senkiben, gyanakszik, vizsgál, kifelé viszont nem mutat semmit, legfeljebb néha némi taktikai csalódottságot, az időnként előadott színjátéka, melyben bölcsként, jóságosként tetszeleg, szándékolatlan komédia. Kádárként Vizi Dávidot látjuk, gumiszerűen idomulva a veszélyesen sokat változó széljáráshoz, lágy modor, lágy gerinc, hogy a halálos ítéletet jelentő „áruló” címkét elkerülje, és a beszédírók fontos háttérszerepét szépen illusztrálja, ahogy előadásmódja egy montázsszerű jelenetben felfejlődik az ismerős kategorikusságig. Bravúros színészi munka az ideológiailag fűtött szavak kontakthibás mikrofont idéző elnémulása, szinte látjuk a cenzor fekete kihúzásait, ötletnek is, megvalósításában is szenzációs.
A Főtitkárok nem ad sok lehetőséget a színészi arzenállal való zsonglőrködésre: itt van a szöveg, annak elmondása meg az arc – és ennyi, de ez az „ennyi” azért hangsúlyozottan idézőjeles, hiszen ehhez a darabhoz a rendező Zsámbéki Gábornak és a színészeinek olyan szövegértelmezési-szövegmondási nehézfegyverzettel kellett elboldogulniuk, ami bőven adott munkát. A testek alig kapnak feladatot; ül, áll, néha testtartása beszél csupán, esetleg fel-alá jár, azt is mindent elrejtő, láthatóan kellemetlen anyagú, lelketlen szürke-barnában. Csak az arcok vannak – azokon kell megjelennie mindannak a fátyoltáncnak, amit ezek a politikusok egymással jártak az előrejutás, de inkább a túlélés érdekében – elvégre ínséges időkben azzal is beérte az ember, és ennek súlyát át is érezzük, ahogy a néhány perccel korábban még életben, hatalomban lévő férfiak egymás után tűnnek el, öli meg őket a rendszer. A Főtitkárok történelemóra-pótléknak száraz ugyan, de az egyre szűkülő kör, a saját gyermekeit felfaló rendszer fojtó légkörét mégis kiválóan érzékelteti.
*
Spiró György Főtitkárok című drámája Zsámbéki Gábor rendezésében a Katona József Színház Kamrájában debütált március 4-én.
