Érdekes popkulturális és tömegpszichológiai jelenség, ahogyan a tömegeket lenyűgözi a bűn. Virágzik a true crime, dokumentarista és fikciós formában is imádjuk a tömeggyilkosos sztorikat, a rablásokról és szövevényes csalásokról szóló történetek pedig talán még ennél is lebilincselőbbek.
A kisemberség fontos: nem igazán számíthat ugyanerre a népszerűségre a csaló és tolvaj, ha hatalmi pozícióból és a nála alacsonyabb társadalmi rétegeket megkárosító nagyember, mágnás vagy politikus – bár ez utóbbiban a nemzetközi és hazai politika állása nyomán nem vagyunk teljesen biztosak. Mindenesetre a természetes irigység okán mindig remek szórakozás egy olyan történet, amelyben a szegény ember a gazdag embertől lop, őt veri át. Ezt a bankrablók és csalók iránti rajongást lovagolja meg a Netflix egy újabb sorozattal: az Inventing Anna, aminek olyan elviselhetetlenül rossz a magyar címe (Az örökösnő álarca mögött), hogy azt nem vagyok hajlandó használni, egy megtörtént, nem is túl régi esetet dolgoz fel valósággal kevert fikciós formában.
Anna Delvey csaló, éspedig nagyszabású, ám olyan, aki lebukott és felelősségre is vonták. Ez már a sorozat első perceiben kiderül, hiszen épp egy vádemelést látunk, ahol a bíró úgy dönt, jobb, ha nem engedi szabadlábon védekezni a vádlottat, így a nő előzetesbe kerül. A döntésről, illetve Delvey, eredeti nevén Anna Sorokin viselt dolgairól egy kisebb lap be is számol, ezzel felkeltve egy másik újságíró, a Manhattan magazinnál dolgozó Vivian Kent figyelmét. Ugyanakkor főnöke egy másik témával bízza meg őt, mondván, ebben az Anna Delvey-ügyben nincsen semmi érdekes. Kent viszont meg van győződve arról, hogy nem csal a szimata, így titokban, idősebb, hozzá hasonlóan perifériára került kollégái segítségével mégis csak dolgozni kezd a sztorin, megpróbálva rávenni a börtönben várakozó Delvey-t, hogy adjon neki interjút, miközben Delvey áldozatai közül is igyekszik minél többet felkutatni. A sztori egyre szövevényesebbnek, Anna alakja meg egyre érdekesebbnek tűnik, ám közben Kentet szorítja az idő: gyereket vár, és még a szülés előtt szeretné rehabilitálni magát a cikkel egy korábbi szarvashibája miatt.
A Shonda Rhimes megaméretű Netflix-szerződése keretein belül készült sorozat szerkezetileg az időrend helyett azt az utat követi, hogy epizódonként végig halad Delvey történetének legfontosabb szereplőin, akik jellemzően mind áldozatai is a csalásnak így vagy úgy. Divatrajongó jóbarát, egy expasi, barátnők – ők mesélik el az érem feléjük eső oldalát, míg Kent próbálja rávenni Delvey-t az érdemi nyilatkozattételre, illetve saját szintet kap a cikk születése is Kenttel és kollégáival. Három fő szint, melyekkel önmagában nem lenne gond, ám azzal, hogy a sorozat milyen hangsúlyt ad ezeknek, már annál inkább.
A legérdekesebb nyilván a fő sztori, az a folyamat, ahogy a magát dúsgazdag német örökösnőnek előadó Delvey megalkotta a hazugságokból, látszatból, sznobériából és a saját – kétségkívül kimagasló – tehetségéből azt a hálót, amibe a klasszikusan zárt New York-i elit tagjai önként és dalolva ragadtak bele. Hogy ezt a bonyolult, sokszereplős, és rengeteg tényezőből összeálló képletet a kulcsszereplő áldozatok felől közelítve meséli el a sorozat, remek ötlet, hiszen ők mindannyian eszközei voltak a csalásnak. Ugyanakkor Delvey karaktere – a valódi, a lebukás utáni, és nem az, aki még nagyban szövögette hálóját – sokkal érdekesebb annál, mint amennyi filmidőt kap, pláne, hogy beemelték ezt az újságírós szálat, és ha már így tettek, a kettejük közötti intellektuális és érzelmi macska-egér ennél sokkal nagyobb figyelmet érdemelt volna.
Ehelyett – és ez a sorozat legnagyobb hibája – óriási hangsúly került Vivan Kent alakjára. Az újságíró figurája merít ugyan a valóságból – a sztorit felgöngyölítő Jessica Pressler is gyereket várt például a cikk előkészítési szakaszában, és neki is egy #metoo-cikket kellett volna írnia főnökei szándéka szerint a Delvey-sztori helyett. Akik viszont Pressler elmondása szerint korántsem olyanok, mint a sorozatban, az Inventing Anna azért formálta olyanra a két szerkesztőt, amilyenre, hogy ezzel is aláhúzza a főhős Delvey egyik, egyébként kétségkívül igaz állítását, miszerint nőként boldogulni egy férfiak uralta világban mennyire nehéz. És bár konzultánsként jelen volt a projektben, maga Pressler sem olyan, mint sorozatbeli megfelelője – nem is lehetne, hiszen a bemutatott, újságírói ügyességként ábrázolt húzások súlyos törvénysértések, amelyek révén Kent magával rántotta volna az ügy jó néhány további szereplőjét. Bár újságíróként nyilván szeretjük az oknyomozós filmeket, de Anna Delvey története annyira szenzációs, hogy ahhoz képest az azt feltáró valódi cikk még a szakmabelieket sem érdekli ilyen mélységben, nemhogy az átlag nézőt.
Hogy Kent alakja zavaró mértékig elvonja a figyelmet és a filmidőt Delvey viselt dolgairól, még élesebbé válik amiatt, hogy az őt játszó Anna Chlumsky egészen kellemetlen alakítást nyújt. Túljátssza a szerepét, ennyiféle grimaszt talán még Jim Carrey sem vonultatott fel egyszerre, teste változásainak fizikai komédiaként ábrázolása ugyancsak félremegy, karakterét pedig annyira irritálóvá tette a forgatókönyv és az alakítás, hogy konkrétan az összes őt segítő újságírókollégáját szívesebben nézzük. A Vivian Kent-szál túltolásával függ össze az is, hogy a sorozat egészére jellemző a mértéktelen túlírtság. Annak ellenére, hogy ennyi minden történik, az epizódok mégis iszonyú hosszúak, a történet túl lassan tárul fel, nagyjából fele ennyi epizódban sokkal feszesebben, élvezhetőbben lehetett volna elmesélni a Delvey-ügyet.
Szóval a sorozat rétestészta-szerű és aránytalan, a fókuszok nem jó helyen vannak, a két főszereplő közül az egyik pedig egészen elviselhetetlen. Ezzel együtt a sorozat mégis fenntartja a figyelmet, egyrészt, mert maga a történet olyan erős, hogy muszáj tudni, mi lesz a mese vége, ráadásul a másik főszereplő egészen lebilincselő. Anna Sorokin/Delvey kétségkívül rendkívüli alak abban az értelemben, hogy ugyan gátlástalan, erkölcstelen, vélhetően szociopata, és normális értékrenddel aligha választható példaképnek, de a tehetségét nem lehet eltagadni – és az őt megformáló Julia Garner is egészen remek alakítást nyújt.
Bár szintén elvisz némi filmidőt a tulajdonképpeni fő történetből, ezzel együtt mégis ügyes húzás, hogy a sorozat kicsit kitekint úgy általában is arra a közegre, ahol egy Delvey-szintű kamu ekkora sikert érhetett el. Nem fest túl jó képet a világról, de ettől még hasznos látni, hogy egyes manipulatív emberek kezében tényleg ekkora ereje van a látszatnak és a rendíthetetlen önbizalomnak, és remek az is, hogy ráláthattunk, bizony, a startup-szélhámosság is egy afféle szubkultúra, Fyre fesztiváltól inspirációs előadásokon elmondott, pénzzé tenni próbált, semmitmondó nagy szavakig. Hogy ez egy „szakma”, de legalábbis munkamódszer, a smúzolás, a networking, az örökös önpromó.
Az Inventing Anna tehát felemás eredmény: a sztori elviszi a hátán a sorozatot még úgy is, hogy az elmesélés módja nem túl erős. Még kilenc darab, több mint egyórás epizód sem volt elég például arra, hogy ne maradjanak bennünk kérdések. Az alakítások minősége meglehetősen elválik egymástól, a jelenetek ugyanilyen egyenetlenek: egyik pillanatban valami kínosan életszerűtlen történik, a következő jelenet meg gyakorlatilag tökéletes. A jó hír az, hogy ha minden a nagypályás szórakoztatóipar tervei szerint alakul, hamarosan azok is örülhetnek, akik imádták az Inventing Annát, és azok is, akik szerint a Netflix sorozata nem méltó az Anna Delvey-sztorihoz, ugyanis a Netflix mellett a Hulu is dolgozik egy saját Anna Delvey-sorozaton, éspedig Lena Dunhammel a forgatókönyvírói székben. Hátha nekik jobban sikerül.
Az Inventing Anna (Az örökösnő álarca mögött) kilenc egyórás epizódban a Netflixen nézhető, akár magyar szinkronnal is. 24.hu értékelés: 6/10
