Kellő adag őrülettel kezdődött a 72. berlini filmfesztivál, amit egy év kihagyás után (tavaly csak online zajlott az esemény) most megint élőben tartanak meg. A dili nem a mozitermekben kezdődött, hanem az elképesztően túlbonyolított covid-ügyi rendelkezéseknél: csak olyan újságíró vehet részt a fesztiválon, akinek három oltása van, emellett 24 óránként gyorsteszten esik át, majd – nem ott, ahol a teszt zajlik, hanem egy másik helyen – minden nap beszerzi a tesztelést igazoló karszalagot. És persze az online jegyfoglaló rendszerben időben megigényli a helyre szóló mozijegyeit, amelyek biztosítják a távolságtartást a termeken belül, ahova kizárólag FFP2-maszkban lehet belépni. Szóval megdolgoztunk azért, hogy itt lehessünk.
Amikor kiderült, hogy a szokásosnál rövidebbre vett fesztivál első napján Quentin Dupieux, Ulrich Seidl és Peter Strickland új filmjeit tudom majd megnézni, rögtön sejtettem, hogy nem lesz unalmas a nyitás, de sikerült felülmúlni az elvárásaimat: mindhárom film kiváló. Egyetlen aggodalmam most, hogy így már a fesztivál első napján megvolt a csúcs, aligha lesz végig ilyen magas a színvonal.
A zenészként Mr. Oizo néven futó Dupieux 2010-ben a gyilkos gumiabroncsról szóló, Rubber című, imádnivalóan elmeroggyant filmjével robbant be a rétegfilmrajongók tudatába, és rendszeresen jelentkezik furcsábbnál furcsább filmjeivel. Incroyable mais vrai (Hihetetlen, de igaz) című új munkája saját magához képest nem is annyira kattant.
Ami igazán megkülönbözteti ezt az alkotást a korábbiaktól, hogy van rendszer az őrületben. A poén lelövése nélkül: a középpontban a fiatalság és a fizikai tökéletesség hajszolása, a középkorú emberek az iránti elkeseredett törekvése áll, hogy visszaszerezzék elvesztett, vagy elveszettnek hitt vonzerejüket. A férjezett főhősnő (Léa Drucker) és férjének a főnöke (Benoit Magimel) két különböző módon válnak ennek a megszállottságnak a rabjaivá. Eleinte abszurd és fergetegesen vicces, aztán egyre inkább abszurd és tragikus az út, amit bejárnak. Egyik kollégám szerint Dupieux még sosem csinált olyan szomorú filmet, mint ez. A szomorúsággal nem feltétlenül értek egyet, inkább úgy mondanám: ez az első eset, hogy egy teljesen valós és konkrét problémáról beszél, a maga módján, már-már komolyan.
Biztosan nem hozza meg az étvágyunkat
Hogy most (kivételesen?) van rendszer az őrületében, az Peter Stricklandre is nagyon áll. A Magyarországon élő, rendszeresen magyar alkotótársakkal is dolgozó (élükön Fekete Mátyás vágóval) angol rendező egy a korábbiaknál talán könnyebben megfejthető munkával érkezett. Ez semmiképp sem negatívum, a Flux Gourmet a rendező eddigi talán legkerekebb alkotása. Rajongói nem fognak csalódni: visszaköszönnek a The Duke of Burgundy burjánzó, érzéki ruhakölteményei, most is kiemelten fontos a hang, annak manipulálása és az azzal való hatáskeltés, akárcsak a Berberian Sound Studióban, és visszatér a rendező kedvenc színésznője, Fatma Mohamed is. Mellette Ariana Labed, Gwendoline Christie, Asa Butterfield és Makis Papadimitriou játsszák a főszerepeket – csodásan működő nemzetközi egyveleg.
A cselekmény egy vidéki kúriában játszódik, ahol egy sajátos, gasztronómiát hanghatásokkal ötvöző intézmény működik. Mohamed, Labed és Butterfield egy művésztriót alkotnak, akik olyan zajperformanszokat adnak elő, amelyek remekül megállnák a helyüket a budapesti UH Festen is – csak itt fontos szerephez jut a kulináris tevékenységekből kiinduló látvány is. És ez máris nagyon izgalmas: a gasztronómia áll a középpontban, de sosem az evés.
Az egyik érzéket más érzékek helyettesítik, az ízlelés helyett hangokat és látványt kapunk. Ez többször visszaköszön: ugyan a főhősök minden este míves ételkölteményekkel megterített asztalnál gyűlnek össze, de a fogyasztásból nem sokat látunk, a hangsúly nem a vacsorára, hanem az azt követő beszédekre kerül. Christie figurája pedig, aki az intézmény igazgatója, bevásárlós workshopokat tart a művészeknek, akik láthatatlan élelmiszereket vásárolnak az elképzelt boltban, a termékeknek csak hangjuk van. Az evés létfenntartó és ösztönszinten kielégítő jellegét tehát eltörlik, funkciója, hogy művészeti tevékenységbe szublimálódjon.
Papadimitriou emésztési problémáktól kínzott figurájára lecsap a trió, a rajta elvégzett kellemetlen orvosi vizsgálatokból is performansz lesz – ami persze az ő szempontjából azt is jelenti, hogy a személyes, a szégyellt nyilvánossá válik. És Labed figurája, aki a trió vezetőjeként folyamatosan a nők tárgyiasítása és konyhába száműzése ellen szólal fel, gondolkodás nélkül használja a kiszolgáltatott férfi testét saját művészi céljaira.
A Flux Gourmet végül tehát magáról a művészeti alkotófolyamatról, a művészet érdekében meghozott áldozatokról (legyen az akár saját áldozat, vagy mások szinte szó szerinti kizsigerelése) és az autentikusság kérdéséről szól. A szemet és fület gyönyörködtető, étvágyat viszont biztosan nem gerjesztő film olyan groteszk és elképesztően szórakoztató módon teszi ezt, hogy még az is élvezni fogja, aki nem érez magában sok késztetést arra, hogy a művészek bonyolult lelkével foglalkozzon.
A kispolgári/beteges Ausztriából át Riminibe
Dupieux és Strickland annak a mesterei, hogy az agyament abszurdot/groteszket keverik bele a hétköznapiba, ezzel szemben a dokumentumfilmeket is készítő, és játékfilmjeit is dokumentarista stílusban rendező osztrák Ulrich Seidl szinte egész karrierjét arra építette, hogy az első pillantásra hétköznapinak tűnő emberek életének kegyetlen abszurditásáról rántsa le a leplet. A Berlinale versenyprogramjában szereplő Rimini újabb mestermű tőle ebben a műfajban.
Az elején egy kicsit megmártózunk abban a kispolgári/beteges osztrák világban, amit A pince című filmjében mutatott be hátborzongatóan, utána pedig áttesszük a székhelyünket a téli Riminibe, ami önmagában zseniális. A kihalt olasz üdülővárosban hideg, sós vizet és havas esőt csap az ember arcába a szél, és az utcákon csak néhány arctalan, fekete menekült kuporog, miközben hősünk, a fókaprém bundája alatt pusztán egy atlétát viselő Ritchie Bravo (a Seidl több korábbi filmjében is szereplő, zseniális Michael Thomas) úgy-ahogy menedzseli az életét, teszi, amit tennie kell a megélhetésért.
Ez a figura annyira zseniális, hogy szívesen nézném két órán át csak a hétköznapjait. Egy szebb napokat látott táncdalénekes ő (ruhatára felturbózott Komár László, szóval leértékelt Elvis Presley), aki a turistabuszokon idezsuppolt öregecskedő osztrák néniknek énekel olasz-osztrák táncdalokat a közepesen lepukkant szállodák éttermeiben.
Az egyszemélyes show aztán többgenerációs családi drámává alakul, amelyben feldereng, hogy Ritchie miféle örökséget hoz otthonról, és hogy mit adott tovább a saját lányának. Ennek a vonalnak vannak erős momentumai, főleg Ritchie és testvére közös jelenetei, és idősek otthonában haldokló apjuk pillanatai. Ritchie lányának szála, ami végül középpontba kerül, kicsit erőltetett, de ez nem ront a film élvezeti értékén. Seidl már megint megcsinálta, hogy egy olyan világba vitt el minket, amiben egy másodpercet sem szeretnénk eltölteni, és mégis megzabáljuk nagykanállal.
