A társasházakban élők legalább egyszer biztosan találkoztak már azzal a jelenséggel, amikor a házban terjengő furcsa szagot valaki – viccből vagy rettegve – egy felfedezetlen, hetek óta valamelyik lakásban bomló holttesttel magyarázza. A koronavírus-járvány idehaza is jobban ráirányította a figyelmet a lakásaikban egyedül, elszigetelten élő idősekre és észrevétlen halálukra. Japánban viszont nem kellett ehhez Covid, sőt, a szigetországban olyannyira gyakori jelenségről van szó, hogy már külön kifejezést is gyártottak rá:
Ensar Altay török dokumentumfilm-rendező az egész világból válogatja a bemutatásra érdemes történeteket: forgatott már rövidfilmet az Aral-tóról, ahol a helyi családok nehéz sorsán mutatta be az egykori Szovjetunió gyapotmániájának katasztrofális következményeit (People of the Lake), de Mohammad Bzeekről is, aki líbiai menekültként Los Angelesben fogad örökbe halálos beteg gyerekeket (Guardian of Angels). Ezúttal japán felé irányította rendezői tekintetét, hogy egy, a halottak utáni takarításra szakosodott cég, egy időseket támogató szervezet és egy potenciális áldozatjelölt – tehát egy idős, egyedülálló nyugdíjas – történetén keresztül meséljen az észrevétlen halálozásokról, ezen keresztül a japán társadalom egyik rákfenéjéről.
Bár a film inkább az egyén szintjén mutatja be a problémát, nem árt tisztában lenni azzal, mégis mi az a kodokusi.
A kifejezés az 1995-ös kóbei földrengést követő években került be a köztudatba, amikor a természeti katasztrófa következtében több tízezer embert – köztük rengeteg időset – evakuáltak az otthonukból, és kerültek gyökereiktől távol, majd haltak meg magányosan. A jelenség természeti katasztrófa nélkül sem annyira meglepő: egyrészt Japánt szokás emlegetni az elöregedő társadalmak mintapéldájaként, másrészt a magány jóformán „népbetegség” az országban a társadalmi elidegenedés miatt. A kodokusi híre 2010-ben már a világ címlapjait is elérte egy rendkívül bizarr esettel: 111. születésnapján egy ceremónia során szerették volna köszönteni Sogen Katót, az anyakönyvi hivatal adatai alapján a legidősebb férfit Tokióban, ám a kiérkező hivatalnokok egy mumifikált holttestet találtak csak a lakásban – Kato a vizsgálatok alapján harminc éve feküdhetett holtan a lakásban, a családja szerint évtizedekkel korábban mart el magától mindenkit.
A tapasztalatok alapján elsősorban olyan, 50 év feletti férfiak esnek áldozatul a kodokusinak, akiknek egyáltalán nincsenek közeli ismerősei, vagy ha vannak is, nem állnak velük szoros kapcsolatban. Ennek megfelelően általában nem is a hozzátartozók aggodalma, hanem az anyagi érdekek vezetnek ahhoz, hogy felfedezik a holttestet: leggyakrabban a főbérlő vagy a bank kopogtat be a holttestet rejtő lakásokba, miután nem kapták meg a pénzüket az illetőtől.
A több mint 13 millió ember által lakott Tokióban 2003-ban 1451 ilyen esetet dokumentáltak, ez a szám 2018-ra majdnem megháromszorozódott: 3882 idős halálát fedezték fel csak jóval később – nem nehéz kiszámolni, hogy ez nagyjából napi tíz ilyen jellegű halálesetet jelent csak a japán fővárosban. Ehhez nem árt hozzátenni, hogy ezek csak a járvány előtti statisztikák, az elmúlt három évben vélhetően a helyzet sokkal drasztikusabbá vált. Nem véletlen, hogy a problémával már kormányzati szinten is foglalkoznak: tavaly februárban Tetsushi Sakamoto személyében Szuga Josihide japán miniszterelnök. Bár elsősorban a Japánban egyébként is az egeket verő öngyilkossági ráta hirtelen megugrása miatt lépték meg mindezt, Sakamoto feladata átfogó stratégiát gyártani a társadalmi magány és az elszigetelődés kezelésére. Ennek részét képezik természetesen az otthonaikban egyedül élő, emberi kapcsolatokkal nem vagy csak nagyon korlátozott szinten rendelkező idősek is.
A jelenségre már iparág is épült: sorra nyílnak a szigetországban az olyan takarítócégek, amelyek kifejezetten a holttest utáni áldatlan állapotokra specializálódnak:
- eltüntetik a holttest által okozott szennyeződéseket,
- kipakolják a lakást,
- rendszerezik az elhunyt holmiját.
A Magányos halál egy ilyen csapatot követ: a tetőtől talpig vegyvédelmi ruhába öltözött maszkos szakemberek szállnak ki a lakásnál, de előtte imádkoznak egyet. A film egyik főhőse, Norohito vezeti az akciókat, a holttestektől származó foltok és férgek alapján helyszínelőket meghazudtoló képességgel rekonstruálja társainak, milyen pózban, hol érhette a halál az illetőt. Látszik, hogy rutinosak: pontosan tudják, mekkora részt kell kivágni a padlóból, mit kell kidobni, mindössze három óra alatt pakolják zsákokba az elhunyt evilági ingóságait. Norohito azonban lelkiismeretes: átnézi a könyveket, albumokat, meglátja az embert a munka mögött, olyan emlékeket keres, amelyet átadhat a rokonoknak. Saját maga ül metróra és viszi el a kis dobozba pakolt leveleket, fotókat, szemüvegkereteket a felkutatott rokonoknak, ahol aztán általában elutasításra lel – köszönjük, nem kérjük, csináljon vele, amit akar. A Norohitóban rejlő mérhetetlen tiszteletet a halottak iránt semmi más nem mutatja jobban, minthogy az összegyűlt dobozokat egy templomba viszi, és egy rituálé során hamvasztatja el őket.
Lelkiismeretessége és a munkájában látott tapasztalata ösztönzi Norohitót arra, hogy ne várja meg, amíg az ő fotóit is ládába pakolja majd valaki, sőt, rádöbben, hogy a családjától annak ellenére él elszigetelten, hogy még fiatal, talán 40 év körüli lehet. Az ő sorsa is elmagányosodást rejt, épp ezért saját élményeit dobozba pakolva próbál házalni saját családjánál, akiket régen a korábbi munkája miatt hátrahagyott. Az ő történetszálát használja a rendező arra, hogy egyrészt ezt a jellegű takarítói munkát bemutassa, másrészt nagyon fontos dologra világít rá:
Míg Norohitóban az találhatja meg saját nézőpontját, aki még távolinak érzi ezt a problémát, két másik szál segít abban, hogy más perspektívákból is feltáruljon a jelenség: a Társaság a Magányos Elhalálozások Elkerülésért azért jött létre néhány lelkiismeretes nyugdíjas kezdeményezésében, hogy egymásra figyelve elkerülhetők legyenek az ilyen jellegű esetek. Tagjai már-már nyomozói munkát végeznek: bejárják a környéket, a postaládában hagyott újságok száma alapján kopogtatnak vehemensen az idősek ajtaján, vagy épp a zárt ablakok láttán kongatják a vészharangot. Még előadásokat is tartanak a témában, ahol mindenkinek azt próbálják átadni, ne hagyják el magukat, keressék a társaságot.
Így jut el a történet Muramatsuig, az egyedül élő idős férfiig, akin keresztül fájóan világlik ki a japán idősek elmagányosodásának esszenciája. A nyugdíjas férfi egyáltalán nem egy elhanyagolt, antiszociális vénember, akit magára hagytak, vagy elmarta a családját. Muramatsu tökéletesen jeleníti meg azoknak az esetleges negatív sztereotípiáknak az ellentétét, amelyet egy olyan emberhez köt a nyugati agy, aki vélhetően hónapokon keresztül fog oszladozni majd egyedül a lakásában.
Ugyan keresi a társaságot, de nem találja: a film egyik legszomorúbb jelenetében egy galambbal társalog a parkban, vélhetően azok voltak az egyedüli mondatai, amiket aznap kiejtett a száján. Ugyan előéletéről és hátteréről nem derül ki túl sok információ, a film őt állítja be a magányos halál egyik potenciális áldozatának. A film megvillantja azonban a reményt Muramatsu számára: nagyon várja a helyi fesztivált, ahol ismét találkozhat az unokájával.
A Magányos halál elsősorban az emberi sorsokon keresztül mutatja be azt, amit a világ legfeljebb statisztikákból lát. Néhány éve több nemzetközi lap készített riportot a halottak után takarító cégekről, egyikük mementók rendszerezőjeként hivatkozott magára. Norohito valóban ezt teszi, ám ő is már csak takarítani tud az elfeledett halottak után, saját életében viszont még rendet tehet. Altay filmje a halottak helyett az élőkre fókuszál, azokra, akik még felfoghatják, hogy a teljes elszigetelődés és a magány már azelőtt kiolthatja a fényt az emberben, hogy valóban meghalna.
Magányos halál (Kodokushi), 2020, 86 perc. A filmet január 29-ig országszerte több moziban vetítik a Budapest International Documentary Festival programjában.
